"A fantáziám akkor szárnyal, ha teret kap." - Kate Pilloy imterjú

(Barth) Kate, üdvözöllek! Örülök, hogy elfogadtad a felkérést!

Tavaly tavasszal voltam olyan szerencsés, hogy még a megjelenés előtt olvashattam Az érem mindkét oldala című kisregényedet. Időközben megtudtam, hogy ez csak egy újramegjelenés volt, mert az eredeti változat már több mint 10 éves múltra tekint vissza. Hogy is van ez pontosan?

(Kate) Köszönöm a lehetőséget és az érdeklődést. Az érem mindkét oldala című kisregényem egy hirtelen ötletnek köszönhetően jelent meg 2015-ben. Egy kiadó lehetőséget adott arra, hogy a kézirat ingyen feltöltésre kerüljön az oldalukra. Akkori naivitásommal belementem, hogy szerkesztés nélkül adjam át az olvasóknak az írásomat. Ezt később megbántam, és amikor lehetőségem lett rá, azonnal le is vetettem az oldalról. A Holnap Magazin pályázatán indultam el a kézirattal ismét, ahol már szerkesztéssel és az én borítótervemmel jelent meg a könyv.

(Barth) 2015-ben? Ez azt jelenti, hogy kerek tíz év telt el közben. Mi történt ebben a tíz évben?

(Kate) Nagyon sok minden és semmi. Novellákkal pályáztam kötetekbe, melyek meg is jelentek, de ez egy kényszerpálya volt számomra. Akik értenek a könyvszakmához, azt javasolták, így tegyem ismertebbé a nevem és akkor majd a regényeim is helyet kapnak az olvasók szívében. De ez nem az én utam. Szenvedtem a korlátozott karakterszám és a téma megtartása miatt. Én nem tudok rendelésre írni. A fantáziám akkor szárnyal, ha teret kap. Egy ketrecben, legyen az bármennyire tágas is, elsorvad. Regényeket írtam, amik maradtak a merevlemezen, mert nem volt sem pénzem, sem szponzorom. A nagyobbik baj, hogy nem volt képességem arra, hogy eladjam magam és a történeteimet. Nem vagyok jó kereskedő.

(Barth) Mégis visszatértél, és kevesebb mint egy év alatt már a harmadik regényeddel találkozhatunk a polcokon. Mi változott?

(Kate) Felment a vérnyomásom. Szó szerint. Kórházba kerültem, és miközben csöpögött belém az infúzió, rádöbbentem, hogy ha most elpatkolok vagy szélütést kapok, nem lesz lehetőségem eljuttatni a történeteimet az olvasókhoz. Márpedig nekem ez az életem egyik fő célja. Át akarom adni azt az élményt, talán tanítást is, amit a regényeim rejtenek. Így nyitni kezdtem, írótársakkal ismerkedtem, és rám talált a Holnap Magazin Kiadó pályázata.

(Barth) Sajnálom, hogy egy egészségügyi probléma kellett ahhoz, hogy felismerd, ez a te utad. De enélkül nem olvashattuk volna a fantasztikus történeteidet.

Az érem mindkét oldala volt az első és egyetlen regényed, ami annak idején megjelent?

(Kate) Minden regényemet imádom, és szerettem volna megjelentetni őket, így már a kétezres évek elején kilincseltem kiadóknál. Kaptam kiadói szándéknyilatkozatot, amivel szponzort kellett volna szereznem. Ma se menne, hát még olyan fiatalon. De visszatérve a kérdésedre, 2012 decemberében nyertem egy pályázaton, és megjelent a Hazug igazságok című romantikus-bűnügyi regényem. Érdekes “megjelenés” volt, mert csak felkerült a kiadó oldalára, és ha rendeltek belőle, akkor azt a példányt kinyomtatták. A kiadó sajnos már nem működik, így a könyvhöz sem lehet már hozzájutni, nincs raktáron, fizikailag néhány magán könyvespolcon lelhető fel. Viszont egy mai trendnek megfelelő átszerkesztés után remélem ismét elérhető lesz az olvasók számára.

(Barth) Azt mondtad korábban, a regényeid hosszú ideig pihentek a merevlemezen. Hány regényről beszélhetünk pontosan?

(Kate) Tíz-tizenkét regényem van, azokon kívül, amelyek már megjelentek. Ebből, ha most jönne egy kiadói ajánlat, talán hármat nyugodt szívvel adnék át szerkesztésre, a többit előbb én magam nézném át.

(Barth) Ez szép teljesítmény! Kívánom, hogy mielőbb találkozhassunk velük a boltok polcain!

Az érem mindkét oldala egy igaz történet, amely egy debreceni madámról, illetve egy fiatal nőről szól, aki a könnyebb utat választotta tanulmányai finanszírozásának céljából. Később rájön, hogy ez az út nem is olyan könnyű. Igazán tanulságos és elgondolkodtató történet. Már akkor is ajánlottam minden olyan nő számára, akik hasonló döntés előtt állnak.

A többi regényed is a valóságon alapul? Gondolok itt elsősorban a másik két, már megjelent könyvedre, amelyek az Örökölt élet és a Tara útja címet kapták. Mit érdemes ezekről tudnunk?

(Kate) Köszönöm az ajánlásokat és a kedves szavaidat Az érem mindkét oldalával kapcsolatban. Érdekes, hogy egy régi sztori, mégis sokan mondják, hogy még mindig történnek hasonló esetek. Azoknak a lányoknak akár ingyen is odaadnám a könyvet. Hátha elgondolkodnak a tetteinek esetleges következményeiről.

Az Örökölt életnek is van bőven valóságtartalma. Debrecenben játszódik, a Török Bálint utca, az egykori Szeszgyár mind megvolt. Ahogy kijátszotta Predok a rendszer adta kiskapukat, üzletelt a kárpótlási jeggyel, mind megtörtént vagy megtörténhetett. Persze nem az ukrán bandavezér volt a háttérben a valóságban. Az elszegényedett falvak, a tanulási nehézséggel küzdő gyermekek, az esélyegyenlőtlenség, a rasszista gondolkodásmód, az idegentől, a más kultúrától való félelem is megjelenik a mindennapjainkban, éppúgy, mint az együttérzés, a segítő szándék. Ilyen sok realista képkockára helyeztem rá Évit, aki fiatalon, a neveltetésének hatására elég elfogultan szembesül egy családi titokkal és az örökségével. És itt jön az eldöntendő kérdés, amit talán sok fiatal átél: a kényelmes családi létet vagy az ismeretlen önállóságot válassza-e. És mi vár rá bármelyik helyzetben? Évi kilép a családi közegből.

Tulajdonképpen egy érzékenyítő realista történet cseppnyi krimivel és szerelemmel.

Tara útja egy egész más világ. Ebben a történetben nem a helyszín a lényeg. Tara önmagával sincs tisztában: ki ő, miért született meg, mi a feladata ebben a világban? Él, mert megszületett, ellátja magát, dolgozik, tudomásul véve, hogy génhibája miatt kitaszított. Nem öregszik. Vagy nem látványosan, mint a többi ember. Bujkál és fél mindenkitől. Egy csapat azonban rátalál, elkapják, erőszakkal elhurcolják. A lány félelmét a gyűlölet váltja fel. Csakhogy akik magukkal vitték, nem bántják, sőt segíteni akarnak neki megtalálni az útját. Ez a segítség azonban furcsa: képtelenségekről beszélnek, idegen lényekről, gondolatátvitelről, hibridekről, gyilkosságról, meditációról, auráról, energiákról. Azt állítják, Tara egy értékes és különleges ember. A regény lapjain Tara a múltjával és az új információkkal küzd, miközben felfedezi önmagát, felkutatja szülei kilétét, anyja halálának okát.

Én azt mondom, inkább realista, mint spirituális. Hányan vagyunk, akik már néhányszor megkérdezték maguktól: ez az én utam, jó helyen vagyok, minek vagyok itt, miért ezt csinálom? Ettől boldog leszek végre? Mindannyian útkeresők vagyunk, Tara is. Én így látom az életet. Ezért gondolom, hogy realista, valóságos témákat feszeget.

(Barth) Három teljesen eltérő történet, de mindegyikben van valami, ami felkelti az ember érdeklődését. Legalábbis engem megfogtál velük.

Jól vélem, hogy nincs kimondott zsánered?

(Kate) Nem gondolkodom a zsáneren, ahogy a történeteken sem. Én úgynevezett “hógolyó” író vagyok. Fogalmam nincs, hogy ez egy hivatalos elnevezés-e vagy csak az egyik írótársam nevezett így el, de nagyon találó és hozzám illő. Jön az ihlet, leülök és írok. A zsánert utólag, általában a szerkesztő mondja meg 😀. De szerintem nem is tudnám azt mondani, hogy leülök és írok egy romantikus regényt. Pontosabban mondani tudom, megvalósítani nem.

(Barth) Jól éreztem. Viszont azt mondtad, hogy van már tíz-tizenkét történeted várva a kiadásra. Mégis melyik az a műfaj, amelyik a legjellemzőbb a regényeidre?

(Kate) Egy ideig azt hittem, a bűnügyi romantika, de inkább a realista. Pontosabban úgy látom, ahogy öregszem, úgy hagyok fel a romantikus álmodozással és foglalkoztat egyre jobban a világ, amelyben élek és az emberek viselkedése, gondolkodása, cselekedetei. A krimi vagy bűnügyi vonal mindig ott van, a főhős nyomoz vagy arra kényszerül, hogy nyomoznia kell. Talán azért, mert szeretem a krimiket és a fejtörőket.

(Barth) Mik a jövőbeli terveid? Várható a közeljövőben új regény?

(Kate) Nem tudom irányítani az ihletet. Ha jön, mindent félretéve írok, ahogy ez az Örökölt életnél és Tara útjánál történt. Sajnos, az elmúlt évben az életemben történt események még most is úgy érzem, erősen blokkolják a szárnyaló fantáziámat. Ezt az időt felhasználom arra, hogy elővegyem néhány régebbi regényemet és előkészítsem a kiadónak. Igen, szeretném, ha valamelyik megtetszene a szerkesztőnek. A kérdés az, hogy egy bűnügyi-romantikus regénnyel folytatom a sort vagy egy jövőben játszódó, eléggé kemény történettel, melyben a rasszizmus elleni harc áll a középpontban. Meglátjuk.

(Barth) Mit szeretnél, mit vigyen magával az olvasó a történeteidből? És mit üzennél mindazoknak, akik most találkoznak először a regényeiddel?

(Kate) Mindkét kérdésedre a válaszom: a nyitottság. Aki nyitottan, elvárások és előítéletek nélkül olvassa a történeteimet, meg fogja találni a számára értékes mondatokat. Vagy ha nem, remélem az olvasás idejére ki tud kapcsolódni. Aki most találkozik először a regényeimmel, sőt, más, számára ismeretlen magyar író könyvével, kérem, engedje, hogy a történeteink magukért beszéljenek. Azért, mert nincs pénzünk reklámokat fizetni, nem tőlünk harsog a tiktok, azért még vannak jó írásaink és azért dolgozunk a regényeinken hónapokig, talán évekig, hogy a legjobb formájában jusson el mondanivalónk az olvasókhoz.

(Barth) Ebben biztos vagyok!

Heteken belül kezdetét veszi a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ott leszel a regényeiddel?

(Kate) Sajnos nem lesz lehetőségem részt venni rajta, de a könyveim már elérhetőek a Fairbooks Kiadó és a Líra webshopjaiban.

(Barth) Akkor már tudjuk, hol keressük!

Kate! Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy a fantáziádat blokkoló nehézségek mielőbb feloldódjanak és ismét magasan szárnyaljon a képzeleted!

(Kate) Köszönöm szépen a lehetőséget. Nagyon hálás vagyok, hogy foglalkozol hozzám hasonló, kevésbé ismert írókkal. Az pedig hatalmas megtiszteltetés, hogy elolvastad a könyvemet. Kívánom, hogy az írókkal kapcsolatos munkád által még teljesebb legyen az életed! 🥰

„Erősnek kell lenni, mert nincs más választásunk.” - beszélgetés Linda Pennyvel

(Barth) Szia Linda! Régóta ismerjük egymást, és már egy ideje terveztük ezt a beszélgetést, de te ragaszkodtál hozzá, hogy megvárjuk az első regényed születését. Tavaly novemberben végre megjelent a Katrin útja, azóta pedig eltelt több mint fél év. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

(Linda) Köszönöm szépen a kérdésed, szuperül vagyok. Érzelmek hada támadja a lelkem. Örülök nagyon, mert valamikor volt egy álmom, hogy lesz egy könyvem, és azok, akik fontosak, ezt kapják karácsonyra. A könyv megvan, és nagyobbra nőtt, mint ahogy valaha álmodtam.

Mivel skorpió vagyok, szeretem magam csinálni a dolgaimat — így lett szerzői kiadás. És bár az elején csak nálam volt elérhető, később két webshopra is bíztam, mert sokan keresték. Büszkeséggel töltenek el a visszajelzések. A Molyon is nagyon jó értékelésekkel tüntették ki. De még mindig nehezen hiszem el, hogy ez én vagyok.

(Barth) Pedig most már nyugodtan elhiheted, ez te vagy, és megcsináltad! Gratulálok! Ahogyan már említettem, a könyv címe: Katrin útja. Mennyire fonódott össze a te íróvá válási utad Katrin történetével? Mennyi van benne belőled, a te küzdelmeidből abban az emberben, aki végül elindult ezen az úton?

(Linda) Az írást rövid gondolatokkal, versekkel kezdtem, később jött 1–2 novella, majd nekikezdtem egy számomra kedves történetnek, ami vidámabb, fiatalsabb lett volna, ám a sors közbeszólt.

Az Árkád bevásárlóközpontban láttam egy fiatal párt: a férfi szorosan fogta a nő csuklóját, és egészen közel hajolva mondott valamit. Lehetett bármi, de ott kipattant a mag. Hazaérve leültem, és megírtam a vázlatot. Évekig nem nyúltam hozzá.

Aztán átéltem a legnagyobb fájdalmat, amit egy anya átélhet. Hosszú hónapok után éreztem, hogy kell valami, különben megőrülök. Elővettem a kéziratot.

Mint tudjuk, az írás nagyon jó terápia. Rengeteg fájdalmat kiírtam magamból. Ha az írás nincs, elveszek. Kevés a barátok és családtagok támogatása, ha mi magunk nem lépünk. Engem a zene és az írás tart még ma is életben.

(Barth) Köszönöm ezt a mély őszinteséget! Megrendítő és egyben végtelenül inspiráló hallani, hogyan vált az írás számodra mentőövvé a legnehezebb időkben. Mennyire írta át a sors ezt a könyvet ahhoz képest, amit eredetileg, abban a vidámabb korszakodban kezdtél el tervezni?

(Linda) Nem tudom. Nem figyeltem. Talán egy kicsit több fájdalmat írtam bele, és másképp, mint ahogy akkor írtam volna, amikor még nem voltam benne a pokolban.

Egy biztos: a legelső vázlatomat képtelen lettem volna így megírni. Talán folytatni sem tudtam volna.

Kellett valami, ami nemcsak papíron fáj. Valami, ami írás közben is fáj. Talán ezért lett végül olyan, amilyen.

(Barth) Linda, mélyen megérint, amit mondasz. Sokan pont elmenekülni akarnak a fájdalom elől, te viszont beleírtad magad a közepébe, és hagytad, hogy a papír is érezze azt, amit te. Említetted a rengeteg pozitív visszajelzést. Mit gondolsz, a Katrin útja segít másoknak is eligazodni a saját sötétségükben?

(Linda) Nagyon remélem. Három visszajelzés maradt meg bennem igazán. Nem dicséretek, nem méltatások, hanem érzések.

Az egyik olvasóm azt írta, hogy anyaként, és úgy, hogy nemrég veszített el egy számára fontos embert, nem tudta egyben, könnyek nélkül elolvasni a könyvet. Nem biztos, hogy szó szerint idézem, de ez volt az üzenete. És ez nagyon mélyen megmaradt bennem. Noémi pedig észrevette Martha rövid, mégis fontos szerepét a történetben. Azt, hogy ha valaki bajban van, merjünk észrevenni, és merjünk segíteni. Éppen ezért került Martha a történetbe.

Ági azt írta, hogy amikor befejezte, csak ült és nézte a könyvet. Tudta, hogy egy történetet olvasott, mégis annyira valóságosnak érezte, hogy közben az járt a fejében: ez akár vele is megtörténhetne.

Talán ezekből tudom leginkább, hogy a Katrin útja elért valamit. Nem biztos, hogy eligazít bárkit a saját sötétségében. Nem is gondolom, hogy egy könyv erre képes. De ha valaki egy történetben felismeri a saját érzéseit, ha egy pillanatra azt érzi, hogy nincs egyedül, vagy ha arra ösztönzi, hogy egy bajban lévő ember mellett ne menjen el szó nélkül, akkor már megérte megírni.

(Barth) Ez így igaz, ha csak egyetlen embert is segít túllépni a nehézségeken, már megérte!

De kanyarodjunk egy kicsit vidámabb irányba! Hamarosan megjelenik a következő regényed. Erről mit kell tudnunk így elöljáróban?

(Linda) Igen, jól tudod.

Bár ez a történet sem vidám.

Már folyik a Kimondta a nevem nyomdai előkészítése.

Kemény témát érint, ezért nem szeretnék sokat elárulni. Eddig azonban bárki, aki olvasta, azt mondta, az érzelmek miatt nem tudta egyben elolvasni.

Egy olyan téma indította el bennem a történetet, amellyel nap mint nap találkozhatunk a rendőrségi felhívásokban: Eltűnt. Eltűnt. Eltűnt. Olvashatjuk naponta, vagy hallhatjuk a hírekben.

Hová tűnnek ezek az emberek, akik soha nem jutnak haza?

Egy írótársamat idézem:

„Húsbavágó, könyörtelen és magával ragadó. Sokszor meg kellett állnom, de ez igazából azt jelenti, hogy jól megírtad, csak a romantikus lelkemet földbe döngöli.”

Nem hosszú könyv, mert úgy gondolom, ez az a fajta történet, amit nem szabad túlírni.

Bízom benne, hogy elnyeri az olvasók tetszését.

A megjelenését szeptember végére tervezem.

(Barth) Szóval egy újabb mély történet? Be kell vallanom, elkezdtem a Katrin útját, de nehéz időszakomban voltam, így csak az 50. oldalig jutottam. Annyi fájdalmat éreztem benne, hogy akkor ott nem tudtam elolvasni. De a napokban elővettem, és a következő 50 oldal már jóval sikamlósabb. Várhatóan hamarosan befejezem, és értékelni fogom.

A következő téma pedig az eltűnés. Ez pedig valóban egy nagyon komoly dolog, nem lehet félvállról venni. Sajnos ebben már nekem is megvan a tapasztalatom, ráadásul frissebb, mint gondolnád. De itt és most te vagy a lényeg!

Szeptember vége? Csak nem a Könyvfesztivált céloztátok meg vele?

(Linda) Sajnálom, hogy ennyire mélyen érintett a történet.

Remélem, most jobb, és folyamatosan csak jobb lesz. Ne add fel!

Köszönöm, hogy ilyen körülmények közt is vállalod az olvasást meg az interjú elkészítését.

Igen, komoly téma, és valóban nem szabadna legyinteni egy-egy ilyen esetnél.

Szeptember vége a hivatalos megjelenése lenne, mert mint mindig, most is az utolsó percben világosodtam meg.

Tudod, amikor a kiadás lehetőségeit kerestem, kaptam hagyományos kiadói ajánlatot, amit elutasítottam, mert ki akartak szedni a könyvből bizonyos részeket. A magánkiadásnál nem te diktálod a ritmust, többen vannak, van, amire várni kell. Ezért lett a Katrin útja szerzői könyvkiadás.

Szóval elég sűrűn kapok üzenetet, hogy hetek-hónapok óta keresik a könyvet, amíg rájönnek, hogy csak tőlem rendelhető, és nem biztos, hogy mindenki rám talál.

Így vettem egy mély levegőt, vállalkozásformát váltok, a Kimondta a nevem bekerül a könyvesboltokba, és lesz saját kiadóm is, ha már minden tortúrát végigcsinálok.

A kiadóm: BREAKLINE KÖNYVKIADÓ

(Barth) Ez remek hír, gratulálok! Tehát nem a Könyvfesztivál volt a cél, egyszerűen csak így alakult. Azért jelen leszel a fesztiválon, esetleg ott is meg lehet vásárolni tőled a regényeidet?

(Linda) Az elmúlt évek azt igazolják, hogy bár szeretek tervezni, nem mindig a tervek szerint alakulnak a dolgok, de nem baj, én rugalmas vagyok.

A Katrin útja nagy valószínűséggel ott lesz, a Kimondta a nevem pedig attól függ, mennyire tolódik a hivatalos megjelenése.

Ha az égiek akarják, ott lesz a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ha nem, hát legközelebb jobban figyelek.

(Barth) Remélem, hogy sikerrel jártok, és mindkét regényeddel találkozhatunk a fesztiválon. Te ott leszel?

(Linda) Nem tudok előre ígérni semmit. Szeretném megvárni, hogy tisztán lássam, a Kimondta a nevem ott lehet-e a fesztiválon. Ha igen, és lehetőség lesz rá, mindenképpen azt szeretném dedikálni. Csak ezután tudok a Katrin útjáról is tervezni. Ezt mindenképpen látni fogom szeptember 10-ig, és akkor majd ezerrel tolom a reklámot rá. 

(Barth) Rendben van, figyelni fogok, és bízom benne, hogy ott találkozunk! Van-e más projekted jelenleg, vagy ez a két könyv most a legfontosabb?

(Linda) Projekt mindig van.

A Katrin útját újra szeretném kiadni a kiadóm logója alatt, hogy ő is bekerülhessen a könyvesboltokba.

Egy közös projekten is gondolkodom az egyik írótársammal, de még ő sem tud róla. 😂 Majd akkor szólok neki, ha már teljes az elképzelés.

És már nagyon szeretném megírni Bernadett és Richard történetét is.

A legfontosabb viszont most a kiadó elindítása, és a megjelenés után, illetve közben a webshop elindítása.

Ja, és közben gyertyákat öntök a könyveimhez.

Nem unatkozom.

(Barth) Kívánom, hogy minden az elképzeléseid szerint alakuljon! Na de gyertyák? Ez honnan jött?

(Linda) Nagy divatja van a könyves gyertyáknak, viszont az áruk nem elhanyagolható, ami az alapanyagok miatt teljesen érthető.

Én viszont szeretem a csináld magad projekteket. Ha sehogy sem sikerül megoldanom, akkor marad, hogy fizetek érte. 😄

Elsőre csak apró illatviaszokat készítettem a meglepetéscsomagokba, később kipróbáltam a tégelyes öntést is, majd egy kedves íróbarátnőmnek is ajándékoztam néhányat, próbaként.

A Kimondta a nevem minden előrendeléséhez jár majd belőlük, egyéb meglepetésekkel együtt.

(Barth) Tehát kinyitom a könyvcsomagot, és már nem az új könyv illatát fogom érezni, hanem a gyertyákét. Pedig azt úgy szeretem... De csak viccelek. Ez egy nagyon kedves gesztus, szerintem.

Úgy gondolom, hogy a nagyanyám után a legerősebb nő vagy, akit megismertem! Megmutattad, hogy a legnagyobb pofonok után is fel lehet állni, és nem csak túlélni, hanem építkezni is lehet belőlük.

Mit üzennél azoknak a nőknek, akik hozzád hasonló szörnyűségeken mentek keresztül?

(Linda) Egy kedves barátnőm „reklamációja” után igyekszem úgy csomagolni a gyertyákat, hogy ne vegyék el az új könyv illatának élményét. 😄

Köszönöm a kedves szavaidat. Amit elmeséltem, mondhatnám, csak a jéghegy csúcsa, de úgy érzem, minden megpróbáltatás ellenére, hogy „fent” szeretnek.

Azt tanultam meg az elmúlt fél évszázadban, hogy a világ nem hibás az én megpróbáltatásaimért. Tudom, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, még akkor is, ha nem beszél róla.

Édesanyám azt mondta, hogy az ember a legerősebb teremtmény, mert míg bármelyik állat végkimerülésben lefekszik és várja a végét, addig az ember még egyszer feláll.

Mit üzennék? Talán az egyik mottómat:

„Erősnek kell lenni, mert nincs más választásunk.”

(Barth) Ezt én is megjegyeztem!

Linda! Köszönöm ezt a tartalmas és mély beszélgetést! Kívánom, hogy innentől csak felfelé vezessen az utad! És remélem, a Könyvfesztiválon találkozunk!

(Linda) Én köszönöm a lehetőséget, és külön hálás vagyok, hogy bár a te életed sem „fenékig tejfel”, vetted a fáradtságot ehhez a beszélgetéshez.

Hasonló jókat kívánok neked is, és igen, találkozunk a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Egy üzenetem lenne számodra és azoknak, akik úgy érzik, most minden elveszett:

Azért vannak a mélységek, hogy legyen honnan felemelkedni.

Még egyszer köszönöm, és az égiek áldjanak!🙏

Újratervezés - A kezdet

– Legszívesebben eret vágnék! – tört rám a gondolat, már oly sokadjára. – De nem tehetem! A feleségem alig volt tízéves, amikor a nevelőapja öngyilkos lett. Az én gyermekeim is ebben a korban vannak. Velük nem történhet meg ugyanez! A sors nem ismételheti meg önmagát!

Ráadásul ott vannak a szüleim, a nagyszüleim... és a drága nagymamám, aki gyerekkoromban a mindenséget jelentette számomra. Ha én meghalnék, abba ő is belehalna. Nem tehetem meg ezt velük.

Pedig milyen egyszerűnek tűnik.

Egyetlen pillanat, és végleg megszűnök létezni ebben a világban. Eltelik száz év, és talán már az emlékem is elenyészik. A nevemet senki sem fogja ismerni. Mintha soha nem is léteztem volna.

De mi van a jelennel?

Mennyi fájdalmat és szenvedést hagynék magam mögött? Az én kínom talán megszűnne, de helyette tucatnyi új gyötrelemnek vetném el a magját. Olyan fájdalmaknak, amelyeket azoknak kellene elviselniük, akiket a legjobban szeretek.

Ez a kibaszott purgatórium.

Talán pontosan ez az.

Egy hely, ahonnan nem lehet egyszerűen kisétálni.

Ha feladom, talán nekem véget érne minden, de azoknak, akik itt maradnak, akkor kezdődne el igazán.

Nem!

Kitartok a legvégéig!

Mert talán csak így nyerhetem el egyszer azt a végső nyugalmat, amire annyira vágyom.

Leültem az ágy szélére, és hosszú ideig csak néztem magam elé.

A „végső nyugalom” szavak különös módon csengtek a fejemben. Túlságosan szépen. Mintha a halál valóban csak egy békés ajtó lenne, amelyen át kell lépni, és odalent már nem vár semmi fájdalom.

Aztán hirtelen megláttam magam előtt a gyermekeim arcát.

Nem azt képzeltem el, hogyan élnének évek múlva.

Nem azt, mit mondanának a temetésemen.

Csak egyetlen pillanatot láttam.

A pillanatot, amikor megtudják.

És akkor valami megváltozott bennem.

Nem kell most az egész életemet megmentenem.

Csak ezt az egy éjszakát.

Holnap majd megpróbálom megmenteni a holnapot.

Aztán az azt követő napot.

Nem tudtam, hogyan lesz tovább. Nem tudtam, miből lesz pénzem. Nem tudtam, hogyan építem újjá az életemet, hogyan hozom rendbe a házat, hogyan lesz a romokból valami, amire egyszer majd büszke lehetek.

Nem tudtam semmit.

Egyetlen dolgot azonban tudtam.

Még nem ért véget a történetem.

Felálltam. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinyitottam. A hajnali levegő hidegen csapott az arcomba.

Mély levegőt vettem.

Aztán még egyet.

Odakint lassan világosodni kezdett. A sötétség nem tűnt el egyetlen pillanat alatt. Csak lassan visszahúzódott a házak, a fák és az üres utcák mögé.

Én pedig hosszú idő óta először nem azt kérdeztem magamtól:

Hogyan lesz ennek vége?

Hanem valami egészen mást.

– Mi legyen a következő lépés?

Daryna szökése

Talán én vagyok az utolsó olyan férfi a földön, aki még hisz a mesékben. Vagyok olyan hülye, hogy azt hittem, létezik szerelem, és léteznek csodák. De happy enddel csak a filmek végződnek, az élet ennél sokkal kegyetlenebb.

Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy megismerkedtem Darynával. A legszebb lánnyal, akivel eddigi életem során találkoztam. És most nem túlzom. Gyönyörű, fiatal, dús, barna hajú, éjsötét, démoni tekintettel, mintha az ördög szállta volna meg. Én meg voltam olyan elvakult, hogy nem vettem észre.

Daryna 26 éves volt, amikor megismertük egymást, személyesen sosem találkoztunk. Németországban laktam, a gyárban, ahol dolgoztam. Hétvégén buliztunk a srácokkal, és az este folyamán egy Hunter S. Thompsonot imitáló képet töltöttem fel magamról az internetre. De az internet veszélyes vizeket rejt magában. Ha nem tudod, mire vadászol, ne indulj el horgászni.

A kép mellé valami hasonlót írtam: „Ha forgatnának egy új filmet Hunter S. Thompsonról, vagyok rá! 😉” Sőt, szóról szóra ugyanez lehetett. Ekkor jelent meg az ukrán szépség, először egy hozzászólás formájában.

„Te valami producer vagy, és miért váltál el?” – kérdezte angolul.

Mert ugyebár a profilomban szerepel a családi állapotom. De most nem is az „elvált” státuszomon volt a hangsúly, hanem az egyszerű válaszomon, miszerint: „I'm not producer, just a nobody.” – az én gyenge angolommal… Miszerint nem vagyok producer, csak egy senki.

És mindent ekkor rontottam el igazán. Mert a cápák is a kényelmes zsákmányt részesítik előnyben. De messze nem volt ő még cápa, csak egy fénylő, kíváncsi, pici hal a hatalmas, sötét óceánban.

Én meg azért annyira talán mégsem vagyok senki, csak olyan, aki már rengeteget csalódott, megtört, és úgy érzi, hogy lassan kezd teljesen kiégni. Na meg amikor úgy éreztem, hogy a csúcson vagyok, dehogy álltam volna bele egy ilyen beszélgetésbe. Pontosan ismerem az internetes csalókat.

De elvakított a szépsége, ami egyáltalán nem meglepő közel hat évnyi egyedüllét és magány után. Pedig megszámolni sem tudom, hány nővel ismerkedtem az elmúlt években, de egyik sem akarta velem a világ végén, egy tanyán eltölteni az életét. És ezt még meg is tudnám érteni. Én sem élnék egy 29. századi tanyán, egész nap a földet túrva.

Az álmom egy parkosított udvar fürdőmedencével és lovakkal a hátsó kertben. A szobákból csodálatos kilátás nyílna minderre. Na meg kell egy stúdiószoba is, hogy a jövőbeli interjúinkat már videós formában tudjuk elkészíteni. És még megannyi megvalósításra váró gondolat jár a fejemben, melyektől folyamatosan egyre távolabb érzem magam. De hát nehéz is az álmodozók sorsa…

Találkoztam emberekkel, akik Afrikából vagy a Távol-Keletről „vettek” maguknak feleséget, és én is elgondolkodtam rajta, hogy ha ez az egyetlen esélyem, hogy ne egyedül öregedjek meg, „miért ne?”. Bár tudom, hogy azok a nők is az interneten látható gazdagságba szerettek bele, és még véletlenül sem olyan jövőt képzelnek maguknak, mint amit mellettem megélhetnének.

Szóval jegeltem a témát. Nézelődtem inkább a társkereső oldalakon. Az ilyen oldalakkal az a baj, hogy már szinte minden funkciójához előfizetés szükséges, ami nem kis összeg, hacsak nem találod meg azonnal, akit keresel. Évek óta regisztrálva vagyok az egyik legnagyobb ilyen oldalon, a Tinderen, és többször kaptam kedveléseket, de sosem láttam, hogy kiktől.

A történetemhez hozzátartozik, hogy Németországban dolgoztam, már megint, egy gyárban, hogy be tudjam fejezni a házamat. A lehető legrosszabb formámban voltam akkor, amikor odakerültem. De legnagyobb szerencsémre egy gyerekkori, még ma is folyamatosan edzésben lévő barátommal kerültem össze, aki elrángatott magával az edzéseire, és néhány hónappal később már sokkal jobban éreztem magam.

Viszont a munkahely nem tetszett. A német vezetőim 16-ig nem tudnak elszámolni fejben, és ez nagyon zavart. Ráadásul annyi pluszmunkát kellett végeznünk az ő hibáikból adódóan, hogy azt már megszámolni sem lehet. Gyorsan eszembe jutott, hogy ez volt a fő oka annak, hogy már 2020-ban is hazajöttem.

Összesen kilenc hónapot töltöttem a gyárban, ebből nyolcat keményen edzettem. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje a hazatérésemnek. Bár még mindig hiányzik pár millió a ház befejezéséhez, de legalább folytatom, amíg el nem fogy a pénz, aztán majd alakul. Legrosszabb esetben még egy évet eltöltök Németországban. De ez már a jövő zenéje.

Az egyik este egy céges buliban posztoltam egy idióta képet magamról, aminek köszönhetően később megjelent Daryna. Még ugyanazon az este előfizettem a Tinderre is, hogy megnézzem végre, ki az a nyolc vagy kilenc nő, akinek jelenleg tetszettem.

Hadd ne mondjam.

A fele Afrikában élő hölgy volt, némelyik nagyon is szép, és mind arra várt, hogy valaki beházasítsa Európába. A nők többi része környékbeli volt, de mind idősebb és elhanyagoltabb, mint amire nekem szükségem lett volna.

Két nappal később felmondtam a cégnél, mondván, hogy hazamegyek, mert az ott nem élet nekem. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondták, hogy „jól van, megértem”, hanem hogy „mit kérsz a maradáshoz?”.

Én eredetileg egy magyar cégnek dolgozom már három éve, ahol tudják, hol jártam és mit csináltam eddig, tisztában vannak a képességeimmel, és hogy bármikor oda tudom tenni magam, ha kell. Az egyik szerződéses partnerünket ott hagyta a vezetője, így engem már alapból vezetőnek küldtek oda.

Már pár hónap után ott akartam hagyni őket, mert keveselltem a pénzt. Akkor sikerült meg másfélszereznem a béremet, így már elegendőnek bizonyult. Valójában még sosem kerestem annyi pénzt. De mégsem sikerült elviselnem hosszú távon a helyzetemet, így felmondtam.

Megkérdezték, hogy ha biztosítanának nekem saját lakást és autót, akkor maradok-e, de kértem egy kis időt a gondolkodásra.

Persze már aznap este a hatalmas, jól berendezett hotelszobában aludtam, csodálatos kilátással az Alpokra. Ezt nem én kértem, ehhez ők ragaszkodtak, hogy ezzel is bizonyítsák komoly szándékukat.

Még aznap este beléptem a Facebookba, ahol Daryna legelső idióta üzenete fogadott, és onnantól egészen tegnapelőttig meg sem állt a beszélgetésünk.

A szépségével az első pillanatban megnyert volna magának, de én sem vagyok annyira hülye. Tudtam, hogy ez egy játék, de élveztem egy gyönyörű nő társaságát, hisz régen nem volt benne részem.

Elmesélte, hogy Donyeckben lakik, ami négy hónapja orosz megszállás alatt van; hogy a háború tönkretette a legszebb éveit; hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket, és ettől nagyon tart; és még egy csomó szörnyűséget felsorolt.

Említette a barátját, aki két éve elindult Ciprusra, azóta nem hallott felőle. Beszélt a nővéréről és az unokahúgáról, a mindennapjairól, meg úgy mindenről is.

Tetszett, hogy ennyire őszinte.

Mivel éreztem, hogy mire megy ki a játék, rákérdeztem, hogy mi az én szerepem ebben a történetben. Ekkor előállt a csodálatos tervével, hogy ő házasodni akar, meg gyerekeket szülni, csak jusson ki abból a nyomorból, amiben van.

De hát dehogy akartam én házasodni. Életem végéig fogom szenvedni az előző házasságom következményeit is.

Aztán rátért a lényegre. Neki kellene pénz, de tényleg nem sok, csak annyi, amennyiből kijut az országból és eljut Lengyelországba. Onnan meg majd Németországba, mert neki ez volt a célja.

Eljutottunk egész odáig, hogy ő eljönne hozzám, és bár mindent megígért, abban maradtunk, hogy majd megismerjük egymást, és ha nem úgy alakul, akkor mindenki megy a saját útjára.

Én nem akartam kihasználni, és nem akartam azt sem, hogy mások használják ki, mert ő elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy már bármit megtenne a szabadságáért.

Elég sok hibát elkövettem már életemben, rengeteg rossz döntést hoztam, és már régóta vezekelek a bűneimért. Az egyetlen, akinek ártani tudnék, vagy akire veszélyes vagyok, az saját magam.

Napokig gondolkodtam, hogy meggyőzzem magam arról, hogy neki Németországban vannak a legjobb esélyei az újrakezdésre, nekem meg kell még pénz a házam befejezéséhez.

Felmentem hát az irodára, ahol már azzal a kérdéssel fogadtak, hogy maradok-e, de mondtam, hogy a válaszom nem ennyire egyszerű.

Előálltam hát a kéréseimmel, miközben felvázoltam a tényeket. Egyetlen lehetőséget adtam a maradásomnak, mégpedig, hogy olyan lakást biztosítanak számomra, amelyben Daryna is elfér, és emellett szükségem lenne egy újabb autóra is.

Mindezt persze nem kértem ingyen. Felajánlottam több mint 1000 eurót a fizetésemből. Biztos voltam benne, hogy ha nemrég még annyira akartak, hogy ők adtak volna mindent, akkor így egyszerűbb, ha a nagy részét még fizetem is.

Természetesen időt kértek a válaszadásra.

Teltek-múltak a napok. Darynával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttünk, hogy van bennünk egy csomó közös pont.

Azért, mielőtt nagyon belemelegedtünk volna, megkérdeztem, hogy mégis mennyi pénzre gondolt, de nem mondott többet két napi béremnél. Ennél többet elköltöttem már szerencsejátékra is egyetlen este alatt, szóval gondoltam, belefér, bár nem voltam biztos benne, hogy igazat mond.

Lassan elérkezett a felmondási időm vége, és mindenképp két hét szabadságra mentem volna a gyermekeimmel utána. A cégnél megvárták az utolsó munkanapomat, hogy elmondják, hogyan döntöttek.

Még az utolsó előtti napon a kisfőnök behívott az irodájába, hogy megbeszéljük, mit akarok, és hogy tényleg hajlandó vagyok ekkora áldozatot hozni egy nőért.

Még azt is felajánlotta, hogy elvisz kurvázni. De az nem az én világom, és ez egyébként sem ennyire egyszerű.

Mivel végig hangoztattam, hogy két évre tervezem, mert a saját céljaimat kell előtérbe helyeznem, ezért megkérdezte, hogy mégis meddig akarok maradni.

Én továbbra is mondtam, hogy két vagy maximum három év.

Valószínűleg itt rontottam el.

Másnap bejött a tulajdonos egy német emberével a másik cégétől. Felmentek, tárgyaltak, majd elmentek. Ezután hívtak fel engem is, ahol úgy kezdték, hogy nagyon sajnálják, de nincsenek jó híreik.

Hatalmas kő esett le a szívemről ekkor.

Végig idegeskedtem, hogy tényleg kockára tegyem-e minden elképzelésemet az ismeretlenért. Szóval onnantól kezdve csak mosolyogva hallgattam őket.

Elmondták, hogy higgyem el, ők mindent megpróbáltak és nagyon sajnálják, de nem tudják megadni, amit kértem, mert akkor a kollégáimnak, akik a barátaim, nem fognak tudni fizetésemelést adni.

Majd hozzátették, hogy úgy gondolják, hogy így nem fogok visszamenni szabadság után.

Én meg boldogan válaszoltam, hogy jól gondolják, hazajövök és folytatom a házfelújítást, de mindent megértek, és ez így a legjobb.

Aztán összepakoltam és hazajöttem.

Már az egész szabadságom el lett cseszve.

Két órával a lányaim után értem haza. Ilyen még nem volt, és többet nem is fordulhat elő. Szerencsére a húgom elment értük a vonathoz, és hazavitte őket. Én meg ott tetettem ki magam a fuvarossal.

Boldogan kellett volna töltenem a következő két hetet, de ehelyett megevett az ideg.

Nem ez volt az első eset, hogy előkerült egy nő, vagy valaki, aki annak érzi magát, akkor, amikor a lányaimmal készültem szabadságra menni. Mintha az ördög kegyetlen játékot játszana velem, amelyben én eddig mindig elbuktam.

Már édesanyám is megjegyezte, hogy talán nem akkor kellene ismerkedni, amikor a lányok itt vannak.

De a válaszom az volt, hogy ismerkedni akkor kell, amikor lehetőség nyílik rá.

Hát ez volt az utolsó alkalom, hogy én az interneten ismerkedtem, az biztos. Különben még a lányaimat is elveszítem.

Daryna mindvégig tudta, mi a helyzet. Elmondtam, hogy elszámoltam magam Németországban, de már azelőtt, hogy megismertem volna, haza akartam jönni, hogy folytassam, amit néhány évvel ezelőtt elkezdtem.

De őt ez nem zavarta.

Azt mondta, hogy eldöntötte, hogy mindenképpen hozzám fog jönni, legyen az Németország vagy Magyarország. Nem számít.

Szeretett volna mihamarabb indulni, ahogyan én is azt akartam, hogy mielőbb kijusson abból a pokolból, ahol akkor volt.

De megértettem vele, hogy várja meg, amíg a gyerekek elmennek. Épp elég lesz nekem majd decemberben azon aggódnom, hogyan fogják őt fogadni.

És ezt ő megértette.

Aztán elérkezett az utolsó hétvége, azaz az indulás ideje. És itt kezdődtek az igazi bonyodalmak.

Már az elejétől tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. De aki nem mer, az nem is nyer. Ugye?

Ráadásul minden éjszaka, onnantól kezdve, hogy beszélgetésbe elegyedtünk, pontban 22:22-kor néztem az órára. Voltam olyan bolond, hogy ezt egy angyali jelnek vettem, és fel sem merült bennem a 22-es csapdája.

Ráadásul pont ugyanaz a forgatókönyv, mint Kiránál. Már felmondtam és a hazaköltözésemet tervezgettem, amikor megjelent. De miatta nem akartam Németországban maradni.

Sok időm volt gondolkodni az elmúlt években az elkövetett hibáimról és a meghozott rossz döntéseimről, és ha tudtam volna, hogy így alakul, valószínűleg soha nem költözöm haza.

Ezért Daryna miatt már maradtam volna, de nem jöttek ki a számításaim.

Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt az elmúlt időszakban. Mintha ugyanaz a démoni lény űzött volna velem játékot, csak újabb és még szebb köntösben.

De végig játékban maradtam, mert élveztem, és mert valahol mégis, akár csak egy kicsit is, de hittem a csodákban.

Szóval elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy indulna, és szüksége lenne az utazáshoz pénzre. Ezt már az elején tisztáztuk, így nem ért váratlanul.

Sokkal inkább az átutalás módja ijesztett meg.

Kriptóban szerette volna a pénzt.

Akkor szembesítettem vele, hogy jelenleg Magyarországon a legtöbb online csalást Ukrajnából követik el, ráadásul kriptóban, szóval itt ér véget a történetünk.

De nem adta fel. Addig könyörgött, közben szerzett valahonnan egy Revolut-címet is, ahová utalhatok, hogy végül megkapta, amit szeretett volna.

Végül is már az elején megígértem neki, hogy akárhogy is, de ennyivel tudok neki segíteni, hogy kijusson az országból. Tényleg csak két napi béremről volt szó, amit mélyebb pillanataimban egy este elfogyasztok.

Szóval miért ne.

És ezzel az átutalással kinyitottam magam számára a saját poklom kapuját.

Két napig tartott, mire Donyeckből elért Kijevbe, közben folyamatosan eltűnt. Majd Kijevtől 25 kilométernyire jelentkezett, hogy jól van, de kint töltik az éjszakát valami házban, mert veszélyes éjszaka bemenni a városba. Korán reggel indulnak tovább.

Aztán a beszélgetésünk közepette szó nélkül eltűnt.

Soha nem éreztem magam még annyira tehetetlennek és kilátástalannak, mint akkor. Nem tudtam nem a legrosszabbakra gondolni.

Azt hittem, hogy megerőszakolták, elrabolták vagy megölték.

Be volt állítva az MI, hogy folyamatos információkat küldjön azon térségek helyzetéről, ahol ő éppen tartózkodik. És Kijevet azon az estén is dróntámadások érték.

Szóval szinte biztos voltam benne, hogy valamilyen baj érte, amikor eszembe jutott, hogy megcsörgessem a telefonját.

A telefon kicsöngött, és kis idő múltán Daryna szólt bele a vonal túlsó végén.

Ekkor megnyugodtam, hogy jól van.

Majd nagyon csúnyán össze is vesztem vele, hogy ilyet nem csinálhat velem, mert tudja, hogy mennyire aggódtam érte eddig is minden egyes napon.

De megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, másnap indul tovább Pestre.

Másnap vártam a jelentkezését, ismét hiába.

Ekkor vesztette el végleg a bizalmamat.

Aztán előkerült azzal, hogy elszámolta magát, és hiányzik még egy kis pénz a vonatjegyéhez.

Akkor összeraktam a képet.

Nem értettem, ha csak a pénzem kellett neki, miért beszélget még mindig velem.

Hát ezért.

Még több pénzt szeretett volna kicsikarni belőlem.

De ez már nem jött össze neki.

Szembesítettem a dolgokkal, a hibákkal, melyeket végig elkövetett, majd magától is beismerte az igazamat.

Másnap felszállt a vonatra Lengyelország felé, ahová először is tervezte.

Még küldött egy videót, hogy egy aluljáróban fog aludni több tucat menekülttel együtt, és enni sem maradt pénze.

De én már nem tudok hinni neki.

Abban sem vagyok biztos, hogy valójában Lengyelországban van-e, hogy tényleg menekült-e, vagy csak egy egyszerű bűnözőbe futottam-e bele.

De mindvégig volt bennem egy csöppnyi remény mindabból, amit láttam és hallottam, hogy ő valójában az a törékeny, kilátástalan, elkeseredett, ártatlan, kicsi lány, aki eltévedt az úton, és most a saját hibáiból fogja megtapasztalni, hogy az élet a háborún kívül is veszélyes és kegyetlen, főleg egy idegen országban, az éjszakában.

Még felajánlottam neki, hogy ha tényleg igaz a története, és rájött, hogy rosszul döntött, kap egy névre szóló vonatjegyet ide, ahonnan utána biztonságban intézheti a papírjait, majd mehet tovább oda, ahová valójában is szeretett volna eljutni.

De soha többé nem hallottam felőle…

Depresszió#2

A depresszió egy másik szörnyű tulajdonsága, hogy képes a legváratlanabb pillanatokban odabaszni. Van, hogy hetekig, hónapokig jól érzed magad. Már-már el is felejted, hogy problémáid voltak. Úgy érzed, minden remekül halad, aztán Bumm! Mint egy ágyúgolyó, szíven talál, és mélyebbre visz, mint előtte bármikor.

És talán éppen ez benne az egyik legijesztőbb!

Amikor rosszul vagy, legalább tudod, hogy rosszul vagy. Már jól ismered az érzést. Nincs benne semmi újdonság. Tudod, hogy nehéz, de valahogy úgyis kilábalsz belőle.

De amikor jól vagy, azt hiszed, hogy végre minden rendben. Újra lesznek álmaid, ismét lesz kedved kimozdulni otthonról, emberek közé menni, beszélgetni, talán olykor még nevetni is...

És ekkor újra megtörténik.

Nem feltétlenül kell hozzá bármi különösnek történnie. Nem kell hozzá tragédia vagy csalódás. Egyszerűen felkelsz egyik reggel, és megint minden a régi.

Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ágy, ugyanaz az elcseszett, rideg valóság.

És nem érted!

Tegnap még nevettél. Tegnap még azt gondoltad, hogy minden rendben, hogy talán most más lesz. Ma pedig ismét ott fekszel az ágyadban, és ugyanaz a kérdés jár a fejedben.

„Miért?”

És ebben az a legrosszabb, hogy már ismered az érzést. Pontosan tudod, mi fog következni. És ettől talán még nehezebb.

Mert nem csak azt érzed, hogy most rossz, hanem azt is, hogy már megint kezdődik.

Úgy gondolod, hogy valójában ez vagy te, és az előző időszak csak valami véletlen volt. Aztán már nem úgy gondolsz a depresszióra, mint egy rossz érzésre, ami időnként rád tör, hanem elkezded önmagaddal azonosítani.

Nem azt mondod, hogy „depressziós vagyok”, hanem azt, hogy „én ilyen vagyok”.

Elfogadod, hogy már nem vagy olyan, mint régen. Már nem lelkesedsz dolgokért, már nem érdekel a külvilág. Egyszerűen te ilyen emberré váltál. És szép lassan ez lesz a magyarázatod mindenre.

Nincs kedved kimozdulni?

„Én már csak ilyen vagyok!”

Nem ismerkedsz?

„Nincs szükségem senkire!”

Nem próbálod meg újra?

„Minek? Úgyis tudom, mi lesz a vége!”

Aztán már nem is kell a depressziónak visszatérnie.

Elvégzed helyette is a munkát!

Te mondasz nemet saját magadnak.

Te zárod be az ajtót.

Te oltod ki a reményt.

És talán ez az egészben a legszomorúbb.

Hogy nem az fáj, amit elvesztettél, hanem már meg sem próbálod megszerezni.

Depresszió

A depresszióban az a legrosszabb, hogy nincs kedved semmihez sem. Nem arról van szó, hogy nem akarok semmit, hanem már ahhoz sincs energiám, vagy kedvem, hogy akarjak valamit. Mint amikor felébredsz reggel, és tudod, hogy ki kellene mászni az ágyból, de minek?

Nálam ez az érzés először a tízes éveimben jelentkezett. Pedig aztán mindenem megvolt. Boldog gyerekkor, szerető család, kertvárosi légkör, barátok..., de valami mégis hiányzott.

Ha az okát keresem ennek, így, közel negyven év távlatából, az talán a szerelem hiánya, egész pontosan a párkapcsolaté.

Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy már az óvodában is udvaroltam, viszont közel húsz éven keresztül csak visszautasításokat kaptam. És egy idő után az ember elkezd hinni annak, amit újra és újra visszahall:

Nem vagy elég jó!

Nem vagy elég szép!

Nem vagy elég érdekes!

Nem kellesz!

Eleinte még próbálkozol, majd egyre kevésbé.

Aztán már nem is az fáj, hogy nemet mondanak, hanem az, hogy előre tudod, hogy nemet fognak mondani.

És ez talán az egésznek a legundorítóbb része.

Amikor a kudarc már nem esemény, hanem elvárás. Amikor nem azért nem közeledsz valakihez, mert már nincs rá szükséged, hanem mert valahol mélyen már eldöntötted helyette is, hogy úgysem kellenél neki.

Közben kívülről lehet, hogy teljesen rendben vagy. Nevetsz, viccelődsz, barátaid vannak, dolgozol, éled az életed... Csak közben belül lassan kialakul egy olyan hely, ahová senkit nem engedsz be. És szép lassan megtanulsz együtt élni azzal, hogy nem kapod meg azt, amire a legjobban vágysz.

Csakhogy az ember nem tud büntetlenül évekig úgy élni, hogy folyamatosan lemond valamiről, amire szüksége lenne!

Először csak a szerelemről mondasz le, aztán a vágyaidról, az álmaidról, az elképzeléseidről, majd végül a reményről. És egy idő után már nem csak a szerelem nem érdekel, semmi sem érdekel.

Talán itt kezdődik igazán a depresszió.

Nem ott, amikor sírsz, hanem amikor már sírni sincs kedved.

Amikor történik veled valami jó, és tudod, hogy örülnöd kellene neki, de belül csak annyit érzel:

„Jó. És?”

Amikor valaki azt mondja:

„Gyere, menjünk el valahova!”

És nem azt gondolod, hogy nincs kedved hozzá. Hanem azt:

„Miért?”

És ez a „miért” egy idő után mindenhova beférkőzik.

Miért keljek fel?

Miért menjek el?

Miért dolgozzak?

Miért ismerkedjek?

Miért próbálkozzak újra?

Miért higgyem el, hogy ezúttal más lesz?

És egyszer csak azt veszed észre, hogy nem az élet lett rosszabb, hanem te lettél egyre kevésbé jelen benne.

Majd egy nap belenézel a tükörbe, és fogalmad sincs róla, ki az az ember, aki visszatekint rád.

És ekkor döbbensz rá, hogy valójában egy valamid volt biztosan: az időd.

De te azt is hagytad elszaladni melletted...

#depresszió #barthattila #vallomások #barthphoenix

D. K. Divus interjú

(Barth) Szia Divus! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet! Személyedben egy újabb sokoldalú művészt ismerhetünk meg. Régebben te is készítettél interjúkat zenészekkel egy online lapnak. Akkor kezdődött az írás utáni szenvedélyed, vagy ez sokkal régebbre vezethető vissza?

(Divus) Szia, Attila! Én köszönöm a lehetőséget, megtiszteltetés veled erről beszélgetni! :)

Igen, készítettem interjúkat, író és riporter voltam egy online zenei magazinnál, amit nagyon szerettem csinálni. Illetve néhány hónapja újfent egy rock-szaklapnak dolgozom. Koncertekre járok, melyekről beszámolókat készítek, podcasteket elemzek, vagy alkalom adtán interjúkat készítek zenészekkel, stb.. A zene is mindig nagyon fontos szerepet töltött be az életemben, de az írás az, ami azóta a szenvedélyem, amióta csak írni tudok, ezért is kerültem be annak idején ahhoz a laphoz. Mióta az eszemet tudom, folyamatosan történetek jönnek ki belőlem, ha akarom, ha nem, ezeket pedig muszáj leírnia az embernek, ha nem akar beleőrülni. Nem is mondanám ezért ezt hobbinak, mindig is egyfajta létállapotom volt, ha kicsit spirituálisan is hangzik. Egyszerűen hozzám tartozik, a személyiségem szerves része, ez vagyok én. :)

(Barth) Mielőtt rákanyarodnánk az írásra, beszéljünk még kicsit a zenéről. Azt tudom, hogy gitározol, és ahogyan szó volt róla, egy zenei lapnak dolgozol. Milyen kapcsolódásaid vannak még a zenéhez?

(Divus) Művész családból származom, ahol nagyon sokan játszanak valamilyen hangszeren (zongora, hegedű, gitár, dob, stb), szeretünk koncertekre járni, emberekkel ismerkedni, táncolni (táncosok is vannak a családban), így szinte lehetetlen volt, hogy ne olyan társaságban cseperedjek fel, ahol ne szólna mindig valami zene. :) Ez számomra a természetes szociális közeg, rengeteg csodálatos zenész barátom is van, akik nap, mint nap inspirálnak és motiválnak. Valószínűleg mindezek miatt képezi a regényeim szerves részét is így, vagy úgy a zene. Ha más nem, legalább egy specifikus lejátszási listája van minden történetemnek. :) Én egyébként sajnos nem mondanám magamról, hogy tudok gitározni, én vagyok "A Négy Akkordos Lány", inkább csak alapokat próbálok biztosítani a dalaimhoz. De szeretek elmerülni benne. A zene mindig egy másik dimenzióba repít, ugyanúgy "nem vagyok a bolygón" egy jó koncerten, mint írás közben. :)

(Barth) Alapokat biztosítani a dalaidhoz? Ezek szerint dalszövegeket is írsz?

(Divus) Igen, és igazság szerint bejegyzett dalszövegíró is vagyok az Artisjusnál, mert nagyjából egy évtizeddel ezelőtt írtunk Édesanyámmal ketten két musicalt az egyik helyi (miskolci) társulatnak, amit együtt is alapítottunk sok jó emberrel. :) Néha még érkezik is egy kis "kávézsebpénz" jogdíj gyanánt. :D Szerepeltem is mindkét darabban, nagyon szerettem életem azon időszakát is.

(Barth) Le vagyok nyűgözve! Miért maradt abba a színházi életed, és mi lett a társulattal?

(Divus) Másik városba költöztem egy időre, így sajnos eltávolodtunk egymástól. Én ezt követően hagytam el apránként a művészeteket, engedve a társadalmi nyomásnak, az általános elvárásoknak, és azóta is bánom a kihagyott éveket. Ezért tényleg mindenkit csak arra tudok bíztatni, hogy sose adják fel az álmaikat, és ne gondolják egy percig sem, hogy bármi is lehetetlen. Szívből remélem, hogy ők is ezt teszik épp, és rengeteg sikert érnek még el! :)

(Barth) Milyen zenei irányzat áll hozzád a legközelebb?

(Divus) Ez teljesen változó. Még én magam is ugyanúgy szerkesztek elektronikus zenét is, mint ahogyan mondjuk gitáron játszok valami alternatívat. Táncoltam is musicalre, hip-hop-ra, népzenére, magamnak tanulgatok modern és kortárs táncokat, illetve különféle néptáncokat (most épp indiait), stb.. Szóval ugyanilyen széleskörű az alap zenei szeretetem is, és ugyanígy kerülnek fel hangulatilag és szövegileg is egy-egy listámra. A lényeg, hogy mozgasson meg valami igazit az emberben. :) Azt vettem észre magamon, hogy a zene sokszor katalizátor még az alkotáshoz is. Meg némely előadóművész :)

Szoktam azzal viccelődni egyébként, hogy az életem egy film, csak nem túl jó a szereposztása, és ráadásul még a sztoriját sem értem :D Na de ez a film szerencsére tele van jobbnál jobb betétdalokkal, és ha van hozzá audió komment, az biztosan Morgan Freeman :D

(Barth) Morgen Freeman? :)

(Divus) Persze, hiszen mind tudjuk, hogy ő Isten :DD

Egyébként rettentően csodálom és tisztelem a színészt, mind a munkásságában, mind a magánéletében. Egyértelmű, hogy Morgan Freeman :)

(Barth) Így már tökéletesen meg tudom érteni! :) 

De térjünk át az írásra! Említettél regényeket. Ez azt jelenti, hogy már több regényed is kiadásra vár?

(Divus) Ez attól függ, hogy mi számít annak, hogy kiadásra vár. :) Egy regény szerkesztésén dolgozunk épp, de ezen felül többet is írok jelenleg. Volt egy hosszabb, nagyjából 10 éves kihagyásom, ugye, és úgy tűnik, túl sok mindent raktározott el útközben az agyam, most pedig csak győzzem őket leírni. :) Nagyon izgatott vagyok, hogy mikor jön el végre az idő, hogy már megoszthassak belőlük!

(Barth) Úgy értettem, hogy még egy regényed sem elérhető a publikum számára. Vagy tévedek?

(Divus) Nem, nem tévedsz. Néhány versem már olvasható nyomtatott formában is, antológiákban, és írogatok néha ilyen-olyan dolgokat a hivatalos profiljaimra, meg a weboldalamra.

(Barth) Említetted a zenét, mint egyfajta alap motívumot a műveidhez. Azon kívül milyen műfaj, illetve stílus jellemző még rájuk?

(Divus) Amit leginkább alapnak mondanék az mindenképp a fantasy vagy a sci-fi valamilyen formája. Szinte biztos, hogy valamilyen módon nem lesz átlagosnak mondható az a világ, amiben a cselekmény történik, vagy épp maguk a karakterek. Ezen felül mondhatnám, hogy romantikus kategória, mert nálam mindig valamennyire központi téma legalább egy romantikus szál, viszont ezt a megnevezést annyira nem szeretem, mert olyan ez számomra, mint amikor író helyett írónőnek hívnak; mintha mindenre, amit csinálok, rákötnének egy nagy rózsaszín masnit. De én azért igyekszem jóval többet írni annál egy regényben, minthogy lehessen annyit mondani rá, hogy romantikus, vagy fantasy. Ezek inkább nálam afféle kiindulási pontok és alapok. Aztán hogy mi lesz a végeredmény, majd elválik :D

(Barth) :) Azt hiszem, akkor ismerjük meg a világodat a legjobban, ha olvasunk belőle valamit. Hol található meg az eddigi munkásságod?

(Divus) Minden, ami publikálható, az megtalálható a közösségi oldalaimon és a weboldalamon. Persze vannak tőlem még itt-ott olvasható dolgok, például szerepjáték fórumokon :'D De az egészen más kategória :)

(Barth) Úgy vélem, a te életed sem átlagos. Hogyan telnek a mindennapjaid?

(Divus) Hát a mindennapjaim azért nem túl pörgősek önmagukban. Minden reggelemet meditációval kezdem, aztán a kellő ébredés után elmegyek futni. Ha rossz az idő, akkor szimplán edzek, de ez a futás mellett is be szokott néha csúszni. Aztán a szokásos dolgokat csinálom, mint mindenki más; munka, főzés, stb. Rendet is kéne mindig rakni, de sokszor sajnos művészi káoszban élek... :D Általában este írok, és a szabadidőmet többnyire koncertekkel, DnD-vel, kis kockulással, vagy sorozatozással töltöm. Szeretek világot látni, emberekkel ismerkedni, természetben járni. Amikor jön az ihlet, akkor alkotok. Lefekvéskor pedig újra meditálok. Ennyi. :D De alapjáraton elég sok kalandban volt már részem, voltam túlélő túrán, dolgoztam vadasparkban, stoppoltam is már... Szóval egyáltalán nem panaszkodhatok. :) Amikor egyszer-egyszer elkezdek mesélni, sokszor látom a hitetlenkedést az emberek arcán. Pedig ilyen dolgok bárkivel megtörténhetnének, nem kell hozzá más, csak kilépni az ajtón és csinálni.

(Barth) Nagyon mozgalmas életed volt eddig! Mi a célod, vagy az álmod, amit még el szeretnél érni ebben az életben? Mi az, amiről úgy érzed, hogy még hiányzik az életedből?

(Divus) Ez egy jó kérdés, mert nyilvánvalóan az a célom és álmom, amit éppen csinálok :D De mégsem értem még el. Hogy mit szeretnék igazán? A művészetnek élni, és így a művészetből, legyen ez bármilyen hatalmas cél is. Sosem azért alkottam bármit is, hogy pénzhez jussak, ezért sem írok másoknak dalokat - mert azok is mind az én lelkem darabjai. Mindig is adni szerettem volna valamit az embereknek, valamit, amit magukkal vihetnek az úton. De számomra ez az élet, ehhez értek, ezt szeretem, és ez vagyok én. Mindezt pedig csak akkor tudom igazán csinálni, akkor lehetek maximálisan önmagam, ha tudok csak erre koncentrálni. Ehhez pedig sajnos megélhetés kell. Úgyhogy igazából, ha röviden kellene összefoglalnom: az a célom és álmom, hogy adhassak az embereknek úgy, hogy közben teljes mértékben önmagam lehetek. :) Ezt szeretném.

(Barth) Kívánom, hogy sikerüljön! Divus! Még egyszer hálásan köszönöm! Annyi minden van még benned, amiről szívesen beszélgetnék veled, de ha egyetértesz, térjünk vissza rájuk valamikor a jövőben! ;)

(Divus) Egyetértek, mindenképpen, és én köszönöm!😘

Interjú Gebri Zsolt Pállal

(Barth) Szia Pali! Örülök, hogy elfogadtad a felkérést!

Nem is olyan régen szerepeltetek a barátaiddal egy televíziós vetélkedőben, melyet bár nem ti nyertetek, mégis a pontszámok alapján holtversenyben első helyen végeztetek. Mesélnél nekünk erről kicsit részletesebben?

(Pál) Szia, Attila! Először is, köszönöm a meghívást, nagy öröm számomra, hogy itt lehetek!

Ami a versenyt illeti, a Zöld Gömb egy országos televíziós vetélkedő volt, illetve még mindig az😀, amely a környezetvédelemmel és fenntarthatósággal foglalkozik. A csapatunkkal rengeteget készültünk, hiszen nemcsak elméleti tudásra volt szükség, hanem gyors gondolkodásra és csapatmunkára is. A feladatok nagyon változatosak voltak. Voltak kvízkérdések, problémamegoldó kihívások, sőt olyan helyzetek is, ahol stratégiai döntéseket kellett hoznunk egész rövid idő alatt. A verseny izgalmas és szoros volt, minden csapat nagyon erős teljesítményt nyújtott. Az utolsó fordulókban különösen feszült volt a helyzet, mert tudtuk, hogy nagyon közel vagyunk a győzelemhez. Végül a pontszámok alapján holtversenyben az első helyen végeztünk, ahogyan említetted is, ami hatalmas eredmény volt számunkra. És ebből is látszik, hogy nagy volt az izgalom, mert ha az utolsó körben más stratégiát alkalmazunk, még nyerhettünk is volna. És bár hivatalosan nem mi lettünk a győztesek, mégis óriási büszkeséggel tölt el minket az, amit elértünk. Az egész élmény fantasztikus volt, hiszen országos szinten mutathattuk meg, mire vagyunk képesek. Nagyon sokat tanultunk belőle, és a verseny során szerzett tapasztalatokat biztosan hasznosítani fogjuk a jövőben is. Ráadásul a téma is közel áll hozzám, hiszen a környezetvédelem egyre fontosabb kérdés napjainkban.

(Barth) Én személy szerint nem nézek tv-t, de a Zöld Gömb videómegosztó csatornáján végigkísértem a műsort. Remekül teljesítettetek, ehhez gratulálok! Büszkék is lehettek magatokra! Amit hiányoltam, hogy a csapatotok nem kapott elegendő figyelmet. Amellett, hogy intelligens, jól tanuló fiatalok vagytok, amely a szereplésetekből is kiderült, te szabadidődben regényt írsz és remek verseket is költesz. Mikor és milyen indíttatásból indult el nálad ez az írás iránti szenvedély?

(Pál) Köszönöm a gratulációt! Jó érzés, hogy mások is elismerik a munkánkat. Tény, hogy nem kaptunk akkora figyelmet, mint más csapatok, és amit a helyezésünk megérdemelt volna(egyébként ezt már a versenyen kérdőre is vontuk🙂), de számunkra nem is ez volt a lényeg. Az, hogy ilyen eredményt értünk el, önmagában hatalmas dolog, és a többi pedig csak mellékes. Az írás pedig mindig is az életem része volt. Nem tudnék egy konkrét pillanatot mondani, amikor elkezdődött, mert valahogy mindig is bennem volt. Már gyerekkoromban is szerettem a történeteket, és sok szavaló -, novellamondó versenyen is részt vettem. Aztán tagja lettem az általános iskolám egy csoportjának, ahol versírással foglalkoztunk. Talán innen indult el az egész. Először rövidebb versekkel és novellákkal kezdtem, majd egyre hosszabb történetekbe vágtam bele. Ha jól tudom, ma már ez a csoport sajnos nem létezik, de az biztos, hogy egy jó kezdeményezés volt. Számomra az írás nemcsak egy hobbi, hanem egyfajta önkifejezés is, egy lehetőség arra, hogy megosszam a gondolataimat, vagy éppen a világot a lehető legtöbb szemszögből mutassam meg, hol a jó, hol a rossz oldalát. A lényeg, hogy általában reális, racionális dolgokról írok, kimondva az igazat. Nyilván ez alól kivétel is van, de a legtöbb esetben ez jellemzi az írásaimat. Persze az írás egy folyamatos fejlődés is, hiszen minden történet, minden vers írása tanít valami újat. Akár magamról, akár másokról, éppen ezért soha nem érzem azt, hogy kész vagyok. Mindig van egy következő ötlet, amit érdemes papírra vetni, és talán pont ez a legjobb az írásban: hogy mindig van merre menni!

(Barth) Remek meglátás! Azok számára, akik most találkoznak veled először: hol lehet a munkásságodat megtekinteni?

(Pál) Köszönöm! Azok számára, akik most találkoznak velem először, általában a Facebookon vagyok a legaktívabb. Emellett a Poet szerkesztősége is rendszeresen megosztja a verseimet, amelyeket ezen a linken érhetnek el az érdeklődők: https://www.poet.hu/szerzo/Gebri_Zsolt_Pal .

Itt bárki beleolvashat az írásaimba, bár itt tény, hogy nem vagyok annyira aktív, de remélem, hogy sokan találnak bennük valami olyat, ami megérinti őket.

(Barth) Ebben biztos vagyok!

Szó volt róla, hogy a költészet mellett írsz is. Az oldaladon már találkoztam érdekes, figyelemfelkeltő történetekkel, és tavaly egy regénybe is belekezdtél. Hol tartasz vele jelenleg, és mit tudhatunk meg róla?

(Pál) Igen, tavaly belekezdtem egy regénybe, de bevallom, az utóbbi fél évben nem nagyon haladtam vele. Egyrészt megakadtam a történet egy pontján, másrészt pedig rengeteg más dolog lekötötte az időmet. Ettől függetlenül nem adtam fel, és ha minden igaz, hamarosan újra előveszem. A regényről annyit elárulhatok, hogy egy összetett történet, amelyben fontos szerepet kapnak az emberi érzelmek, a döntések következményei és az a kérdés, hogy mennyire tudjuk irányítani a saját sorsunkat. Szeretek olyan világokat teremteni, ahol a karakterek nem fekete-fehérek, hanem valóságos, összetett személyiségek. Azt gondolom, hogy egy jó történet akkor igazán erős, ha az olvasó valamilyen szinten saját magát is felfedezheti benne.

(Barth) Ez nagyon jól hangzik, alig várom, hogy olvashassam!

Mi már az interjú előtt beszélgettünk egy kicsit, és számomra az is kiderült, hogy egy nagyon sokoldalú személyiség vagy. Nem csak az írás és a költészet, de egyéb kapcsolódási pontjaid is vannak a művészetekhez. Ezekről ejtenél még néhány szót?

(Pál) Nagyon köszönöm, jól esik ezt hallani! Valóban, az írás mellett a másik nagy szenvedélyem a zene. Már több hangszeren is játszottam, például trombitán, furulyán és gitáron, márciusban pedig elkezdtem zongorázni is. A zene számomra a túlélést jelenti, akár egy nehéz nap után, akár egy lazább után, de igazából mindig. Nekem ez nagyon hasonló az íráshoz. Egy dallam, vagy egy akkord ugyanúgy képes érzelmeket közvetíteni, mint egy jól megfogalmazott vers, vagy történet. Emellett még öt évig táncoltam is, ami szintén egyfajta művészi önkifejezés volt számomra. Szeretek új stílusokat megismerni, és nyitott vagyok a különböző művészeti ágakra. Így tényleg elmondható, hogy a művészetek bármilyen formában meghatározó részei az életemnek.

(Barth) Nemrég egy zenekarba is beléptél. Hogy is történt ez pontosan?

(Pál) Igen, így van. Igazából szerintem nem túlzás azt mondani, hogy mindannyiunk régi álma volt egy zenekarban játszani. Misóval már régóta beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamit közösen csinálni, de valahogy mindig csak terv maradt. Aztán megismerkedtünk Emmával és Bettivel, akik szintén imádnak zenélni, és akkor valahogy minden a helyére került. Ott jött el az a pont, amikor úgy döntöttünk: most vagy soha, megalapítjuk a zenekart.

(Barth) Hogyan neveztétek el a zenekart, és milyen stílusban játszotok?

(Pál) Elsősorban rockzenét játszunk, ez áll hozzánk a legközelebb stílusban és hangulatban is. A zenekar neve jelenleg "StolenTime", ami magyarul "Lopott idő"-t jelent. Erre a névre viszont többet mondták hogy túl hosszú, így lehet hogy rövidítést fogunk használni, addig viszont ezen a néven futunk. És végül az is meglehet, hogy végül mégis ez marad velünk hosszú távon.

(Barth) Én csak ámulok és bámulok! És mindezt ilyen fiatalon. Hány éves is vagy pontosan? 18?

(Pál) Nagyon köszönöm, igazán jól esik ezt hallani! Még 17 vagyok, de augusztusban betöltöm a 18-at. Bár sok mindennel foglalkozom, számomra ezek nem terhek, hanem olyan dolgok, amik igazán feltöltenek és inspirálnak. Mindig keresem azokat a lehetőségeket, amelyekben fejlődhetek és új dolgokat tanulhatok, legyen szó írásról, zenéről vagy bármi másról, ami érdekel.

(Barth) A szüleid büszkék lehetnek rád! Úgy gondolom, igazán példaértékű mindaz, amit képviselsz és sok fiatalnak szolgálhatsz példaképként!

Üzennél-e valamit a saját generációdnak?

(Pál) Ez igazán megtisztelő! Ha üzenhetnék valamit a saját generációmnak, azt mondanám, hogy merjenek önmaguk lenni és ne féljenek belevágni abba, ami igazán érdekli őket. Nem kell mindenkinek ugyanazt az utat járnia, és nem baj, ha valaki másként gondolkodik, vagy másban találja meg a szenvedélyét, sőt ennek így kell lennie. A legfontosabb talán az, hogy ne adják fel könnyen. Mindig lesznek nehézségek, és előfordul, hogy elakadunk, de ha valami igazán fontos számunkra, akkor érdemes érte küzdeni. És ami még ennél is fontosabb: ne felejtsék el élvezni az utat, mert az apró sikerek és tapasztalatok azok, amik igazán értékessé teszik ezt az egészet, ez az amiért megéri küzdeni, hogy végül egy sokkal nagyobb célt érjünk el.

(Barth) Ez egy nagyszerű üzenet minden korosztály számára! Remélem, minél több emberhez sikerül eljutnia!

Pali! Nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést! Örülök, hogy megismertelek, annak meg különösképpen, hogy ilyen tehetséges és sokoldalú fiatalok találhatóak ebben az országban, akik minden nehézség és változás ellenére képesek valódi értékeket képviselni!

(Pál) Én köszönöm a lehetőséget és a kedves szavakat! Nagyon jól esik, hogy így látod, és örülök, ha egy kicsit is inspirálhatok másokat. Hiszem, hogy mindenkiben ott van a lehetőség, hogy valami értékeset teremtsen, csak meg kell találni azt az utat, ami igazán neki való. Ez a beszélgetés számomra is egy nagyszerű élmény volt, és remélem, hogy a jövőben még sok hasonló inspiráló találkozásban lehet részünk!

Interjú S.A. Tailorral

(Barth) Szia Szimonetta! Köszönöm, hogy elvállaltad az interjút! Decemberben jelent meg első regényed, A kígyó és az oroszlán címmel. Ehhez gratulálok! Milyenek az eddigi visszajelzések?

(S.A. Tailor) Először is köszönöm a lehetőséget és a gratulációt! A könyv szerkesztés után előolvasókhoz került, így már elég korán megkaptam az első visszajelzéseket vele kapcsolatban, ami sokat segített a kiadási folyamat végén. Ezek során jöttek építő jellegű, hasznos tanácsok is. Mivel a regényben sok téma előkerül, többféle nézőponton keresztül, kíváncsian vártam a többi véleményt is. Amik hozzám visszakerültek, nagyon pozitívak és ennek nagyon örülök is!

(Barth) Ebben biztos voltam! Milyen műfajok jellemzik a könyvet, illetve mi a témája?

(S.A. Tailor) Ezt elég nehéz megfogni. Elsősorban a történelmi mivoltát emelném ki, mert egy valóban létező középkori Frank uralkodóház felemelkedésének történetét gondoltam újra egy nyugat-európai legenda alapján. Ezek szorosan kapcsolódtak alapvetően is, így tulajdonképpen ezt a legendát dolgozza fel a könyv. Mivel ez egy misztikus sztori, így a fantasy a másik fontos zsáner benne. És azt hiszem a saját írói stílusom okán jelent meg egy harmadik, ami pedig a lélektani műfaj. Az egész történet vezetése az érzések megfogásán és feldolgozásán keresztül történik. Minél inkább szerettem volna olyan témákat elültetni benne, amelyek érinthetik a hétköznapi emberek problémáit.

(Barth) Ez jól hangzik! Ha jól tudom, ez egy sorozat első része. Hány részesre tervezed a történetet?

(S.A. Tailor) Alapvetően több részesre terveztem. Jelenleg viszont úgy áll a dolog, hogy a második rész lesz a lezárása ennek a szakasznak. Mindenképpen szeretnék egy kiegészítő kötetet, amin már jelenleg is dolgozom. De ezen kívül is vannak még terveim és ötleteim ezzel a világgal.

(Barth) Azt olvastam az olvasói vélemények között, hogy az első rész vége nyitott maradt, ezzel pedig kissé felborzoltad a kedélyeket. Szerintem ezt így is kell csinálni, így tűkön ülve várják majd a folytatást. Nyugtasd meg az olvasókat, kérlek, hogy a második rész befejeztével egy kerek egész történetet kapnak, és nem marad majd hiányérzetük!

(S.A. Tailor) Minden felvetődő kérdésre választ ad a sorozat második része, így hiányérzetet reményeim szerint csak a történet befejezése adhat majd az olvasók számára. Bár szeretem a függővéget használni, amikor felhívom a figyelmet bizonyos potenciákra, amiket még tartogathat magában ez a legenda. A két történet végül jelenlegi terveim alapján lezárnak egy időszakot ebben a fantáziavilágban.

(Barth) Tudom, hogy egy kiadás nem olyan egyszerű. Először leadod a kéziratot, majd a szerkesztő átolvassa és felhívja a figyelmedet az esetleges hibákra, ezután kerül csak a nyomdákba. De mégis megkérdezem, hogy van-e tervezett időpont a folytatás megjelenésére?!

(S.A. Tailor) Egyelőre tervezett időpont nincs, ugyanis ezt a kéziratot még egy kicsit én dédelgetem. Ennek okán még nem is jeleztem semmit vele kapcsolatban, csak hogy érkezni fog. Azt remélem, hogy jövő év elején már kézbe is vehetik az olvasók.

(Barth) Esetleg a címét elárulod nekünk, vagy maradjon egyelőre a te titkod?

(S.A. Tailor) A méregkeverő titka 😏

(Barth) Miből meríted az ihletet és mi az, ami inspirál?

(S.A. Tailor) Legfőképpen a zene. Dalszövegek, dallamok és érzések, amelyeket ezek váltanak ki. De gyakran megesik, hogy látok egy jó filmet, sorozatot vagy mesét és beindul a fantáziám. Ugyanez vonatkozik az emberekre. Arra, amit látok, hallok tőlük. Egy-egy szó, gesztus vagy valamiféle kifejezés. Leginkább az érzéseké.

(Barth) Ha már az érzéseknél tartunk. Mikor kerített hatalmába az a vágy, hogy írni kezdj?

(S.A. Tailor) Mindig is szerettem írni, így nem igazán tudok megeleveníteni egy "első" emléket vagy érzést ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, mint a legtöbb esetben: akkor kezdtem neki, amikor túl sok inger ért. Ezt a legendát évek óta ismertem és mondogattam, hogy majd egyszer megírom. Egyszerűen túl sok érzést és meglátást kellett kiadnom és ebben a keretben sikerült megtennem. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem értek egyet minden eseménnyel és cselekménnyel, ami megjelenik benne és a folytatásokban. Csupán így ölt formát.

(Barth) Hogyan ismerted meg ezt a legendát?

(S.A. Tailor) Tulajdonképpen egy tv-sorozat volt, ami felhívta a figyelmemet. Philippa Gregory regényén alapuló Fehér királyné, melyben Meluzina, a főhősnőm leszármazottai sorsát dolgozzák fel. A Fehér királyné nem más, mint Elizabeth Woodville, IV. Edward angol király hitvese és VIII Henrik nagyanyja. Meluzina, mint mitikusz vizi istennő jelenik meg a sorozatban, aki segíti utódait a halálon túlról is számos mágikus eszközzel. Az említés után kicsit mélyebben is utánanéztem. Magyarországon kevésbé elterjedt, de Nyugat-Európában igen népszerű. Állítólag Hans Christian Andersen is róla mintázta a kis hableány karakterét.

(Barth) Én sem ismertem a történetet, ezzel viszont sikerült felkeltened az érdeklődésemet. Üzennél-e valamit a már meglévő és leendő olvasóidnak?

(S.A. Tailor) Azt, hogy nagyon hálás vagyok az eddig kapott támogatásért! És szeretettel látom őket ebben a világban továbbra is!

(Barth) Szimonetta! Még egyszer köszönöm! További sok sikert kívánok és mielőbbi megjelenést a folytatáshoz!

(S.A. Tailor) Én köszönöm a lehetőséget!

Interjú A. N. Vespreevel

(Barth)Szia Vespree! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést!

Nagyjából egy évvel ezelőtt hallottam rólad először, amikor a Az öröm hangja című regényeddel pályázatot nyertél és elindultál a kiadás útján. Mi történt azóta?

(A.N. Vespree) Szia! Én köszönöm a lehetőséget! Sajnos nem tudok jó hírrel szolgálni. A könyvpiac jelenlegi helyzete miatt csúszik a kiadás, és körülbelüli időponttal sem tudok szolgálni, hogy mikorra lehet esélyes a megjelenés. Egyelőre igyekszem fejleszteni magamat, és egy új történeten kezdtem el dolgozni. Bízom abban, hogy az álom nem elérhetetlen, csupán várnom kell rá.

(Barth) Ezt sajnálattal hallom! Tavaly bevezettek egy új törvényt a kiadók és könyvesboltok szabályozására. Hogyan érint ez téged, illetve az írókat?

(A.N. Vespree) Sajnos ahogyan minden más, úgy a könyvkiadás is egyre drágább. Ezt észrevehetjük a boltok polcain, vagy a webshopokban böngészve. A jelenlegi helyzetben az emberek kétszer meggondolják, hogy mire költik a pénzüket, jogosan. Ugyanígy a kiadók is kétszer átgondolják, hogy tudnak-e olyan szerzőkkel foglalkozni, akik kevésbé ismertek, és még be kell mutatni őket a közönségnek, hiszen kisebb az esélye a befektetett pénz megtérülésének. Emiatt egyre több helyen inkább nemleges választ adnak. Így az írókra hárul az, hogy marketingeljék magukat, azonban éppen nem arról híresek, hogy ki merjenek állni a nyilvánosság elé, vagy marketing szakkönyveket akarjanak tanulmányozni.

(Barth) Nem véletlenül mondják, hogy minden kezdet nehéz. Sajnos az írók, főleg a kezdő írók sorsa most még nehezebb. Úgy gondolom, hogy egy remek írónő vagy, csodálatos fantáziával megáldva, és csak idő kérdése, hogy nyomtatásba kerüljön a kéziratod. De térjünk is rá erre. Milyen műfajok jellemzik és mi a témája?

(A.N. Vespree) Köszönöm a bókot. Most egy dark fantasy regényen dolgozom, amely két szálon fut: az egyiken egy harcost ismerünk meg, aki annyi traumán megy keresztül, hogy megbolondul, és esztelen gyilkolásba kezd; a másik szálon viszont a főszereplőnk már meghalt. Lehetőséget kapott arra, hogy halálszellemként lehessen, azonban a szellemek világával meggyűlik a baja. A történetben összecsúszik a valóság és a képzelet, ahogyan haladunk a cselekményben, egyre nehezebb eldönteni, mi igaz és mi nem, mi az illúzió, és mi a valóság.

(Barth) Ez remekül hangzik, engem már most megfogtál vele! Miből meríted az ihletet hozzá?

(A.N. Vespree) Az első vázlatát akkor írtam, amikor egy saját traumámból gyógyultam ki. A belső fájdalmamat és frusztrációmat akartam kiírni magamból. Úgy érzem, hogy a Halálszellemek megér annyit, hogy kapjon egy igazi esélyt, átgondoltan megírva. Egy világban játszódik a Az öröm hangjával, de Deva története évekkel utána született meg.

(Barth) Ezt már több helyről hallottam, hogy az írás segít begyógyítani a lelki sebeket, és valójában én ezért is kezdtem el annak idején blogot vezetni, hogy kiírjam magamból, ami bánt. Nálad hogyan indult el az egész?

(A.N. Vespree) Azt hiszem, ahogy a legtöbbeknek. Magával ragadott a mesék világa, elkapott a képzeletem, és sajátokat kezdtem alkotni a fejemben. Egy idő után leírtam őket, dolgoztam rajtuk és ráeszméltem, hogy mind ugyanaz a világ egy-egy része. Tanulni kezdtem, utána olvasni különböző témáknak, emelt szinten tanultam biológiát például, hogy az egyik fantasy bolygóm minél élethűbb lehessen. Ennek ellenére nem gondolkodom sorozatokban, még ha egy-egy szereplőm máshol is felbukkan, minden történetem különállóan élvezhető és értelmezhető, csupán ha valaki többet elolvas belőlük, érdekes összefüggésekre eszmélhet rá.

(Barth) Hányadik regényednél tartasz jelenleg?

(A.N. Vespree) A harmadiknál.

(Barth) És még mind kiadásra vár?

(A.N. Vespree) Egyelőre csak Az öröm hangjánál gondolkodtam kiadáson.

(Barth) Bízom benne, hogy ez hamarosan be is fog következni! Viszont nem csak írsz, de gyönyörű, mély érzésű verseket is költesz. Azok számára, akik még nem ismernek, hol érhetik el a munkásságodat?

(A.N. Vespree) A legtöbbször csak a Facebook és az Instagram oldalamra szoktam posztolni, és mostanában a verseimet elkezdtem Poeten is megosztani. Tervezem egy blog indítását is, ahol több írásom is olvasható lesz, de egyelőre ezen még dolgozom.

(Barth) A közösségi oldalaidról jut eszembe. Nemrég láttam rólad egy képet, gitárral a kezedben. E szerint a zenéhez is van némi közöd?

(A.N Vespree) Korábban valóban próbálkoztam ilyen téren és énekeltem már közönség előtt, de akkoriban nem volt elég bátorságom és kiállásom, hogy komolyabb szintekre evezzek. A zenét viszont szeretem, így nemrég újra elővettem ezt az oldalamat, bár csak saját szórakoztatásomra. Elég sok zenész vesz körbe. Az egyik legjobb barátnőm hetente több saját dalt ír. Nem mutatja meg a követőinek, de engem gyakran elkápráztat velük, ráadásul csodálatosak a művei, nagyon tehetséges. Ő is hasonlóan van, mint én: írók vagyunk, nem szeretjük a nyilvánosságot. A párom viszont zenész és aktív fellépő, ami habár mostanában bátorít engem is, de azt hiszem, egyelőre biztosan megmaradok az írás keretein belül, a zene pedig pusztán szórakozás és kikapcsolódás lesz számomra.

(Barth) Igazán lenyűgöző a sokszínűséged! Honnan van ennyi energiád?

(A.N. Vespree) Az íróságomból fakadóan rengeteg minden érdekel, illetve ez fordítva is igaz. Részben azért lettem író, hogy egyetlen élet alatt tucatnyit kipróbálhassak. És amikor ennyi izgalmas dolgot lehet csinálni a világban, ki bírna ellenállni annak, hogy egy rakásba bele is kóstoljon?

(Barth) Na igen, ezzel egyet tudok érteni!

Vespree! Még egyszer köszönöm! Örülök, hogy egy ilyen sokoldalú hölgyet ismertem meg személyedben, és kívánom, hogy mihamarabb elérd az álmaidat!

(A.N. Vespree) Hálásan köszönöm a bókot és a lehetőséget! Jó érzés, hogy valaki gondolt rám, még akkor is, ha az út előttem áll.

December ötödike / Karácsony gyerekszemmel

Ajh, még majdnem három hét karácsonyig. Mintha egy örökkévalóságig tartana. Legalább holnap jön a Mikulás, ez egy kicsít enyhíti a türelmetlenségemet. Persze szeretem a Mikulást, de már kb. négy éves korom óta tudom, hogy ez a vén, ősz szakállú fickó nem is igazi. Sokáig a postás bácsi volt csak beöltözve. Egyből felismertem a bűzös pálinka szagú leheletéről. Pont olyan, mint a nagypapáé, aki minden reggel felessel kezdi a napot. Aztán ahogy teltek az évek, a postás bá' lecserélődött valami idegenre. Talán azért, hogy a kis húgaim ne ismerjék fel olyan könnyen, mint én. Persze én sosem mondtam el nekik az igazságot. Hagyom, hogy olyan sokáig higgyenek a mesékben, ameddig csak lehetséges. Hiszen olyan jó hinni valamiben, ők meg még mindenben is hisznek. A Mikulásban, a Jézuskában és még a húsvéti nyúlban is. Kicsit irigylem is őket ezért, de hamarosan ők is felnőnek, legalább annyira, mint én most. Mondjuk a húsvétot akkor is szeretni fogják, ha nem is a nyuszi és az ajándékok miatt, a locsolkodás miatt biztosan. Legalábbis az a legjobb benne, szerintem...

Valahogy mégsem olyan egyik ünnepünk sem, mint a karácsony. Nekem ugyanis mind közül az a kedvencem. Na jó, talán a születésnapom sem utolsó, de na! A karácsony, az karácsony! Ilyenkor összegyűlik a család apraja nagyja a nagyszüleim házában. Ott leszünk mind, a testvéreim, a szüleim, az unokatesók, a nagynéni és nagybácsi, na meg természetesen a nagyiék. A mami már napokkal Ádám és Éva előtt elkezd sütni, főzni, készülődni. A papa csak morog, mint mindig, mert mami ugráltatja. Apuék csupa stresszesek, mert dolgozni kell, ajándékokat venni, beszerezni egy fát... Ja igen, a fa! Mert ugyebár az sem mindegy, milyen. Apu is igazi álmodozó. Persze ő nem a Mikulásban, vagy Jézuskában hisz, sokkal inkább bennünk, a gyerekeiben. Mindig azon igyekszik, hogy a nincsből is a lehető legszebb és legnagyobb fát tehesse be az ebédlőbe, mert semmi sem fontosabb neki annál, hogy láthassa szemeinkben a csillogást...

Minden évben már napokkal előbb megvan a fenyőfánk, ami arra vár, hogy karácsonyfát varázsoljunk belőle, de csak 24.-én állunk neki. Anyu azt mondja, ez a szokás, de szerintem csak ilyenkor ér rá mindenki. Aznap már korán fent vagyunk, mert nem tudunk aludni az izgalomtól. Bár hiába, hisz apu még alszik olyankor, és ő kell ahhoz, hogy a fa bekerüljön a helyére. Amint felébred, első dolga lesz, mármint a cigi és a kávé után. Aztán amikor végre elérkezünk odáig, kezdődhet a rituálé. Összeülünk és mindenki elkezdi a dolgát végezni. Lekerülnek a kincseket rejtő cipősdobozok a szekrény tetejéről. Apu kampókat kezd hajtogatni drótokból. Anyu cérnával hurkokat kötözget a szaloncukrokra. Végre már vagyok olyan nagy, hogy én is segíthessek nekik. A húgaim pedig oda-vissza szaladgálnak, hogy minél előbb készen legyünk. Aztán ugyanez a folyamat megismétlődik a nagyszüleinknél is...

Délután ötkor szoktunk asztalhoz ülni. Mindig halászlével kezdünk, aztán jöhet a bejgli, a guba és a többi finomság. Aztán sorra kerül az ajándékok kiosztása. Nálunk az sem egyszerű, mert nagyiéknál kezdünk, aztán a nagynénémék következnek, akik a fölső szinten laknak. Majd átmegyünk a szemközti házba, ahol mi lakunk. A kicsik örülnek a sok játéknak. Én tuti megint melegítőket kapok, nehogy megfázzak a télen. Majd miután mindenki mindent átnézett, és megköszönt, visszamegyünk nagyiékhoz, ahol újra asztalhoz ülünk. Előkerülnek a társasok és a különböző kártyapaklik. Visszakerülnek az asztalra az édességek, és előkerülnek olyanok is, mint a kocsonya, vagy a következő napi töltött káposztából egy kis kóstoló, és elindul a három napig tartó zabálás, kártyapartik és mindenféle társasjátékok. És a legjobb az egészben, hogy már én is vagyok olyan nagy, hogy engedik végre, hogy beszálhassak. Hacsak nem a kicsikre kell vigyánom...

Ajh, még összesen 19 napot kell aludni addig. De legalább holnap jön a Mikulás!

Mindenkinek kellemes ünnepi készülődést kívánok és boldog Mikit!😘

#karácsonyinovellárium #kalendárium #ünnepihangulat #kellemesemlékek #barthattila

Elveszve vidéken

Mikor 2020 októberében hazaköltöztem, sokáig nem találtam a helyem. Baja után Németország egyik legforgalmasabb gyorséttermébe, majd onnan vidékre, a megye egyik legkisebb falujába. Sokan nem értették, és keresték a miérteket. Hiszen jó pozícióban dolgoztam, rengeteg további lehetőséggel, és látszólag gyönyörű családban éltem. De valahogy mégsem éreztem soha otthon magam. Nem terveztem sokáig, és minden erőmmel azon voltam, hogy mielőbb tőkét szerezzek az itthoni élethez. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy ilyen szép karriert befutok, hisz tényleg nem az volt a terv. Csak sodródtam az árral, és éltem a lehetőségeimmel. Sajnálatos módon sokszor a családi programok kárára, aminek következményeként már szinte elkerülhetetlen volt a házasságom megromlása. Arról már nem is beszélve, hogy mindig is szerettem különböző módokon levezetni a feszültséget, és szokásom volt az itthon töltött hetek alatt eltűnni a barátokkal 2-3 napokra.

Miután már biztos voltam benne, hogy a kapcsolatunknak nem lesz itthon közös jövője, ahelyett hogy átértékeltem volna az elképzeléseimet, inkább hibát hibára halmoztam, végül hazatértem egyedül.

Az azt megelőző hónapokban nem voltam teljesen stabil mentálisan, és az egészségi állapotom is kiábrándító volt. Valójában már az előtt elvesztem, hogy hazajöttem volna. Azt hittem magamról, hogy ha egy idegen országban ilyen szépen meneteltem, akkor itthon, az anyanyelvemen, a csillagokat is le tudom hozni az égről. Természetesen még a felhőket sem közelítettem meg, de ehelyett jó mélyen a gödör aljára néztem. 

Bár évekig tervezgettem, szinte semmi sem úgy alakult a valóságban. Hiába igyekeztem a szülővárosom közelében letelepedni, nem gondoltam, hogy kapcsolatok tekintetében ez a 25 kilométer is ekkora távolság. Ahogyan azt sem, hogy támogatás helyett leginkább mindenki csak hülyének néz. Nem értették a döntésem, ahogyan lassan már én is kezdtem elveszíteni a hitemet, abban meg régóta biztos vagyok, hogy rossz döntést hoztam. Azért megpróbáltam, de 3 év után feladtam. Egészen pontosan beleuntam a nélkülözésbe, de nem tartott túl sokáig. Valami nálam magasabb erő közbeszólt. Közben adódott egy lehetőség a faluban, amivel úgy döntöttem, hogy élni fogok. Így talán kicsit könnyebb lesz felépítenem a saját kis birodalmamat.

Eleinte, amikor még megvolt a lendület, bár eléggé kezdő voltam mindenféle tekintetben, ráadásul semmilyen hozzáértésem sem volt a dolgokhoz, azért megpróbáltam előadni magamat, de látszólag a kutyát sem érdekelt. Ezért szép lassan a lendület is alább hagyott, és többször is elgondolkodtam, hogy nagyon rossz döntést hoztam. Hiába imádom a természetet, és itt érzem igazán otthon magam. Azért ha a luxusról le is kívántam mondani, minden emberi kapcsolatomról nem. Amikor levettem az öltönyt, és hátat fordítottam a nyugati világ működésének, nem gondoltam, hogy minden más érdeklődés is addig fog csak tartani irányomba.

Aztán a legérdekesebb dolog az egészben, hogy valahányszor régi ismerősökkel, valamikori barátokkal találkozom, akár egy boltban, egy koncerten, vagy legutóbb az osztálytalálkozón, szinte mindig megjegyzi valaki, hogy: "néztem a videóidat; bátor vagy, hogy így belekezdtél; ez menő", meg hasonlók. Nem tudjátok, hogy nekem mennyire jól esett volna, ha mindezt akkor jelzitek felém. Ha nem is szóltok hozzá, de legalább dobtok egy lájkot, hogy ne hülyének érezzem magam, mint amilyennek a körülöttem élő világ látott, vagy látni akart, hanem mondjuk bátornak.

Nagyon nehéz volt az első 2 évem. Hogy mennyire, annak minden nyoma megtalálható még most is valahol az interneten. De véletlenül sem akarom, és nem is akartam soha sajnáltatni magam bármi miatt is. Hisz én hoztam ezt a döntést. Az meg sokkal nagyobb kérdés, hogy élte meg mindezt két pici lány. De ebbe most tényleg ne menjünk bele.

A lényeg, ahogyan már említettem korábban, megragadom a lehetőséget, hamarosan lekötöm magam itt a faluban(de erről majd később), és mellette minden erőmmel azon leszek, hogy most kétszer akkora lendülettel folytassam a gazdaságom kialakítását, mint azt legelőször akartam. Erről majd jönnek újabb videók. És ha nézitek srácok, bárhonnan is a világból, nagyon hálás lennék, ha dobnátok legalább egy lájkot, ami megerősít a hitemben. Aztán majd meglátjuk, mit tudok kihozni magamból!

#storytime #barthattila