Újrakezdtem vidéken 1. rész

Az egész még valamikor egészen kicsi koromban kezdődött. Emlékszem még a dédipapa hatalmas földjére. A birtokra, ameddig csak a szem ellátott, az állatokra, melyek megtelítették az istállókat, de leginkább a dédi hatalmas, fekete, Csillag nevezetű lovára, kinek homlokát fehér folt borította. Talán ekkor tudatosult mélyen legbelül, hogy mit is szeretnék valójában. Jómagam, ahogyan már a szüleim is, városban születtünk és nevelkedtünk. Csak búcsú idején, illetve a tavaszt köszöntő, telet elűző busójáráskor voltunk vidéken valamelyik rokonunknál. Ahogy tellett-múlott az idő, miközben emberré cseperedtem, az idősek sajnos sorra eltávoztak sorainkból, és a  családom tulajdonában lévő földek, szép lassan új tulajdonosok kezébe vándoroltak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a sok-sok hektárból, mire odáig jutottam, hogy magam is visszatérnék a gyökereimhez, elveszett minden. Minden hagyatékom egy városi ház, a maga kis 600 négyzetméteres udvarával, pontosabban annak is csak a töredéke.

Az elmúlt közel négy évtizedben megfordultam már több helyen. Dolgoztam különböző multiknak, de ugyanúgy magánvállakozóknak is. Mindannyian tudjuk, milyen nehéz, szinte lehetetlen egyről, a kettőre jutni, ha nincs aki támogasson benne. Nekem nem volt. 2014-ben sikerült meggyőznie az első feleségemnek, hogy vállaljunk külföldön munkát, amelyből később felépíthetjük az elképzeléseinket. Megmondom őszintén, annyira nem akartam elhagyni a szülőföldemet, hogy még sírtam is az utolsó itthon töltött estén. Sokan nem hiszik, de iszonyatos honvágyam volt folyamatosan, hiszen számomra a magyar Alföld jelentette mindig is a földi paradicsomot. Hat Németországban ledolgozott év után úgy éreztem, végleg kialakult bennem, hogyan és miként szeretném folytatni az életemet. A bökkenő az egészben az volt, hogy addigra már egyedül maradtam, hiszen az asszonynak idő közben megváltozott az értékrendje és szerinte mást szolgálni biztosabb, mint saját magadat. Vagy inkább csak kényelmesebb. A rabszolgákat képző oktatási rendszerükről meg ne is beszéljünk. Szóval egyedül, az emberiségből kissé kiábrándulva, fogtam magam és hazatértem szeretett hazámba. Majd kezdetét vette egy olyan mély depressziós időszakom, melyből egy ideig nem láttam a kiutat.

Vettem egy kis házat egy kevesebb, mint 100 lélekszámú faluban, mondhatni, hogy a Világ végén, vagy még azon is túl. A legnehezebb dolog először a családom, de leginkább a gyermekeim hiánya volt. Minden, amit teszek, az leginkább róluk szól, hogy nekik több választásuk legyen, mire elvégzik az iskolát, mint nekem volt. Bár ők egyelőre nem akarnak haza költözni, bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Fél év búslakodás után, az egyik faluban élő, gazdálkodó család vett a szárnyai alá, ahol sikerült idővel újra talpra állnom és visszatalálnom az általam vélt helyes útra. Biztosan állíthatom, hogy mindenki számára a legjobb gyógyulási lehetőség egy lelki traumából a természetben található meg. Nincs szebb és értékesebb, mint a minket körülvevő növény- és állatvilág. Az őzek feljárnak a kertekbe, ahogyan a nyulak és fácánok is. A fákon mókusok laknak, megannyi madárfajjal együtt. A szántóföldek virágzás idején pedig gyönyörű látványt tárnak elénk. A saját állatainkról már ne is beszéljünk. Tehát összeszedtem minden erőmet és bármilyen nehéz is még mindig, belekezdtem egy szebb világ felépítésében, ha már a nyugati "civilizált" létből kiábrándultam.

Immáron két és fél éve élek az én kis tanyámon, törekedve a folyamatos fejlődésre. Jelenleg 45 állat vesz körül a saját portámon, a szomszéd állatait nem számolva; és már ott tartok, hogy bármilyen nehéz is volt levetkőzni a város porát, ha havonta egyszer megyek be jelenlétemet tenni, sokat mondok.

Nem véletlenül mondják, hogy minden kezdet nehéz. Főleg annak, aki a nulláról indul, hatalmas tudatlansággal ehhez az életmódhoz, de nem lehetetlen. Bevallom azt is, hogy mindig is lusta ember voltam. Ledolgoztam a napi 8 órámat és felvettem a fizetésemet. A nap további részében pedig hagyjanak békén - mondtam. Kényelmes ember voltam, amit el kellett engednem. Ez egy olyan életforma, amiben nem lehet megállni. Szoktam mondani olykor, hogy éhezem és fázom, de ezzel is csak azt próbálom tudatosítani, hogy nem egyszerű, sőt mi több, nagyon nehéz. Itt jelenleg lustaságnak helye nincs. Ha éhezem, le kell vágni egy állatot, hiszen ezért vannak. Ha fázom, akkor pedig fűrész a kézbe és irány az erdőm. Nincs hely, sem idő a sírásra.

És, hogy hányszor akartam feladni? Már megszámolni sem tudom. Mégis minden olyan alkalommal, amikor a kilátástalanság szélére kerülök, átgondolom, hol és miként fordultam meg eddigi életem során. Hogy hová vezetne az az út, ha folytatnám. Majd rájövök, hogy a legjobb helyen vagyok, de ahhoz, hogy ez még szebb és jobb legyen, nem állhatok meg és nem adhatom fel, hiszen a siker már csak egy ugrással van előttem.

Mindazoknak, akik olyanokkal keresnek fel, hogy milyen jó nekem, illetve milyen szerencsés vagyok, azt üzenem, hogy ebben semmi szerencse nincs, csak és kizárólag rengeteg munka, fájdalom és kitartás! És ahogyan mondani szoktam, én ezt választottam, ahogy neked is van választásod! Minden döntés, a te döntésed, hisz csak rajtad áll. Azt viszont jól gondold meg, hogy ilyen útra térj, mert ez rengeteg feladással és a nyugati kényelemmel való lemondásról jár. Mégis azt gondolom, hogy megéri!