Egy soha el nem küldött levél

A minap megnéztem a videóidat, amiket még egykoron küldtél nekem. Nem tudom, miért kínzom magamat még mindig ezzel. Már rég ki kellett volna törölnöm mindet. De megnéztem, mert ilyen hülye vagyok. És tudod, még mindig ugyanaz az érzés kerített azonnal hatalmába, hogy: Istenem, mégis hogy lehet ennyire gyönyörű?!

Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, ennyire csodálatos, miközben meg belülről rohad? Hisz nem így van? Mondd, hogy tévedek! Mondd, hogy egy idióta barom vagyok, aki túltolta, aki elvesztette kapcsolatát a valósággal, és csak képzelődött. Bár valóban elvesztettem az eszemet, abban a pillanatban, amikor először megláttalak. És azóta sem találom.

A 15 év korkülönbség miatt mondhatnánk, hogy gyerek voltál hozzám képest, és ez volt a baj. De a valóság az, hogy én voltam az, aki képtelen volt felnőni hozzád és a feladathoz, hogy egy ilyen csodát értékelni tudjon. Mert akárhogyan is, én hiszem, még a történtek ellenére is, hogy egy csoda vagy!

Bár azt mondhatnám, hogy nem tudom, mi is történt valójában, és hogy magyarázd meg kérlek, de sajnos, pontosan tudom! Egyszerűen nem vagyok normális, ahogyan akkor sem voltam az, amikor megismertelek, és talán sohasem. De én legalább őszinte voltam hozzád.

Annyi mindent tudnék még írni, de tudom, hogy soha nem fogod elolvasni.

Nekem kellett volna megmentem téged, miközben valójában én szorultam segítségre.

Remélem tudod, hogy mindent nagyon sajnálok! Vigyázz magadra, kérlek!