Ráadásul ott vannak a szüleim, a nagyszüleim... és a drága nagymamám, aki gyerekkoromban a mindenséget jelentette számomra. Ha én meghalnék, abba ő is belehalna. Nem tehetem meg ezt velük.
Pedig milyen egyszerűnek tűnik.
Egyetlen pillanat, és végleg megszűnök létezni ebben a világban. Eltelik száz év, és talán már az emlékem is elenyészik. A nevemet senki sem fogja ismerni. Mintha soha nem is léteztem volna.
De mi van a jelennel?
Mennyi fájdalmat és szenvedést hagynék magam mögött? Az én kínom talán megszűnne, de helyette tucatnyi új gyötrelemnek vetném el a magját. Olyan fájdalmaknak, amelyeket azoknak kellene elviselniük, akiket a legjobban szeretek.
Ez a kibaszott purgatórium.
Talán pontosan ez az.
Egy hely, ahonnan nem lehet egyszerűen kisétálni.
Ha feladom, talán nekem véget érne minden, de azoknak, akik itt maradnak, akkor kezdődne el igazán.
Nem!
Kitartok a legvégéig!
Mert talán csak így nyerhetem el egyszer azt a végső nyugalmat, amire annyira vágyom.
Leültem az ágy szélére, és hosszú ideig csak néztem magam elé.
A „végső nyugalom” szavak különös módon csengtek a fejemben. Túlságosan szépen. Mintha a halál valóban csak egy békés ajtó lenne, amelyen át kell lépni, és odalent már nem vár semmi fájdalom.
Aztán hirtelen megláttam magam előtt a gyermekeim arcát.
Nem azt képzeltem el, hogyan élnének évek múlva.
Nem azt, mit mondanának a temetésemen.
Csak egyetlen pillanatot láttam.
A pillanatot, amikor megtudják.
És akkor valami megváltozott bennem.
Nem kell most az egész életemet megmentenem.
Csak ezt az egy éjszakát.
Holnap majd megpróbálom megmenteni a holnapot.
Aztán az azt követő napot.
Nem tudtam, hogyan lesz tovább. Nem tudtam, miből lesz pénzem. Nem tudtam, hogyan építem újjá az életemet, hogyan hozom rendbe a házat, hogyan lesz a romokból valami, amire egyszer majd büszke lehetek.
Nem tudtam semmit.
Egyetlen dolgot azonban tudtam.
Még nem ért véget a történetem.
Felálltam. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinyitottam. A hajnali levegő hidegen csapott az arcomba.
Mély levegőt vettem.
Aztán még egyet.
Odakint lassan világosodni kezdett. A sötétség nem tűnt el egyetlen pillanat alatt. Csak lassan visszahúzódott a házak, a fák és az üres utcák mögé.
Én pedig hosszú idő óta először nem azt kérdeztem magamtól:
Hogyan lesz ennek vége?
Hanem valami egészen mást.
– Mi legyen a következő lépés?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése