„Erősnek kell lenni, mert nincs más választásunk.” - beszélgetés Linda Pennyvel

(Barth) Szia Linda! Régóta ismerjük egymást, és már egy ideje terveztük ezt a beszélgetést, de te ragaszkodtál hozzá, hogy megvárjuk az első regényed születését. Tavaly novemberben végre megjelent a Katrin útja, azóta pedig eltelt több mint fél év. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

(Linda) Köszönöm szépen a kérdésed, szuperül vagyok. Érzelmek hada támadja a lelkem. Örülök nagyon, mert valamikor volt egy álmom, hogy lesz egy könyvem, és azok, akik fontosak, ezt kapják karácsonyra. A könyv megvan, és nagyobbra nőtt, mint ahogy valaha álmodtam.

Mivel skorpió vagyok, szeretem magam csinálni a dolgaimat — így lett szerzői kiadás. És bár az elején csak nálam volt elérhető, később két webshopra is bíztam, mert sokan keresték. Büszkeséggel töltenek el a visszajelzések. A Molyon is nagyon jó értékelésekkel tüntették ki. De még mindig nehezen hiszem el, hogy ez én vagyok.

(Barth) Pedig most már nyugodtan elhiheted, ez te vagy, és megcsináltad! Gratulálok! Ahogyan már említettem, a könyv címe: Katrin útja. Mennyire fonódott össze a te íróvá válási utad Katrin történetével? Mennyi van benne belőled, a te küzdelmeidből abban az emberben, aki végül elindult ezen az úton?

(Linda) Az írást rövid gondolatokkal, versekkel kezdtem, később jött 1–2 novella, majd nekikezdtem egy számomra kedves történetnek, ami vidámabb, fiatalsabb lett volna, ám a sors közbeszólt.

Az Árkád bevásárlóközpontban láttam egy fiatal párt: a férfi szorosan fogta a nő csuklóját, és egészen közel hajolva mondott valamit. Lehetett bármi, de ott kipattant a mag. Hazaérve leültem, és megírtam a vázlatot. Évekig nem nyúltam hozzá.

Aztán átéltem a legnagyobb fájdalmat, amit egy anya átélhet. Hosszú hónapok után éreztem, hogy kell valami, különben megőrülök. Elővettem a kéziratot.

Mint tudjuk, az írás nagyon jó terápia. Rengeteg fájdalmat kiírtam magamból. Ha az írás nincs, elveszek. Kevés a barátok és családtagok támogatása, ha mi magunk nem lépünk. Engem a zene és az írás tart még ma is életben.

(Barth) Köszönöm ezt a mély őszinteséget! Megrendítő és egyben végtelenül inspiráló hallani, hogyan vált az írás számodra mentőövvé a legnehezebb időkben. Mennyire írta át a sors ezt a könyvet ahhoz képest, amit eredetileg, abban a vidámabb korszakodban kezdtél el tervezni?

(Linda) Nem tudom. Nem figyeltem. Talán egy kicsit több fájdalmat írtam bele, és másképp, mint ahogy akkor írtam volna, amikor még nem voltam benne a pokolban.

Egy biztos: a legelső vázlatomat képtelen lettem volna így megírni. Talán folytatni sem tudtam volna.

Kellett valami, ami nemcsak papíron fáj. Valami, ami írás közben is fáj. Talán ezért lett végül olyan, amilyen.

(Barth) Linda, mélyen megérint, amit mondasz. Sokan pont elmenekülni akarnak a fájdalom elől, te viszont beleírtad magad a közepébe, és hagytad, hogy a papír is érezze azt, amit te. Említetted a rengeteg pozitív visszajelzést. Mit gondolsz, a Katrin útja segít másoknak is eligazodni a saját sötétségükben?

(Linda) Nagyon remélem. Három visszajelzés maradt meg bennem igazán. Nem dicséretek, nem méltatások, hanem érzések.

Az egyik olvasóm azt írta, hogy anyaként, és úgy, hogy nemrég veszített el egy számára fontos embert, nem tudta egyben, könnyek nélkül elolvasni a könyvet. Nem biztos, hogy szó szerint idézem, de ez volt az üzenete. És ez nagyon mélyen megmaradt bennem. Noémi pedig észrevette Martha rövid, mégis fontos szerepét a történetben. Azt, hogy ha valaki bajban van, merjünk észrevenni, és merjünk segíteni. Éppen ezért került Martha a történetbe.

Ági azt írta, hogy amikor befejezte, csak ült és nézte a könyvet. Tudta, hogy egy történetet olvasott, mégis annyira valóságosnak érezte, hogy közben az járt a fejében: ez akár vele is megtörténhetne.

Talán ezekből tudom leginkább, hogy a Katrin útja elért valamit. Nem biztos, hogy eligazít bárkit a saját sötétségében. Nem is gondolom, hogy egy könyv erre képes. De ha valaki egy történetben felismeri a saját érzéseit, ha egy pillanatra azt érzi, hogy nincs egyedül, vagy ha arra ösztönzi, hogy egy bajban lévő ember mellett ne menjen el szó nélkül, akkor már megérte megírni.

(Barth) Ez így igaz, ha csak egyetlen embert is segít túllépni a nehézségeken, már megérte!

De kanyarodjunk egy kicsit vidámabb irányba! Hamarosan megjelenik a következő regényed. Erről mit kell tudnunk így elöljáróban?

(Linda) Igen, jól tudod.

Bár ez a történet sem vidám.

Már folyik a Kimondta a nevem nyomdai előkészítése.

Kemény témát érint, ezért nem szeretnék sokat elárulni. Eddig azonban bárki, aki olvasta, azt mondta, az érzelmek miatt nem tudta egyben elolvasni.

Egy olyan téma indította el bennem a történetet, amellyel nap mint nap találkozhatunk a rendőrségi felhívásokban: Eltűnt. Eltűnt. Eltűnt. Olvashatjuk naponta, vagy hallhatjuk a hírekben.

Hová tűnnek ezek az emberek, akik soha nem jutnak haza?

Egy írótársamat idézem:

„Húsbavágó, könyörtelen és magával ragadó. Sokszor meg kellett állnom, de ez igazából azt jelenti, hogy jól megírtad, csak a romantikus lelkemet földbe döngöli.”

Nem hosszú könyv, mert úgy gondolom, ez az a fajta történet, amit nem szabad túlírni.

Bízom benne, hogy elnyeri az olvasók tetszését.

A megjelenését szeptember végére tervezem.

(Barth) Szóval egy újabb mély történet? Be kell vallanom, elkezdtem a Katrin útját, de nehéz időszakomban voltam, így csak az 50. oldalig jutottam. Annyi fájdalmat éreztem benne, hogy akkor ott nem tudtam elolvasni. De a napokban elővettem, és a következő 50 oldal már jóval sikamlósabb. Várhatóan hamarosan befejezem, és értékelni fogom.

A következő téma pedig az eltűnés. Ez pedig valóban egy nagyon komoly dolog, nem lehet félvállról venni. Sajnos ebben már nekem is megvan a tapasztalatom, ráadásul frissebb, mint gondolnád. De itt és most te vagy a lényeg!

Szeptember vége? Csak nem a Könyvfesztivált céloztátok meg vele?

(Linda) Sajnálom, hogy ennyire mélyen érintett a történet.

Remélem, most jobb, és folyamatosan csak jobb lesz. Ne add fel!

Köszönöm, hogy ilyen körülmények közt is vállalod az olvasást meg az interjú elkészítését.

Igen, komoly téma, és valóban nem szabadna legyinteni egy-egy ilyen esetnél.

Szeptember vége a hivatalos megjelenése lenne, mert mint mindig, most is az utolsó percben világosodtam meg.

Tudod, amikor a kiadás lehetőségeit kerestem, kaptam hagyományos kiadói ajánlatot, amit elutasítottam, mert ki akartak szedni a könyvből bizonyos részeket. A magánkiadásnál nem te diktálod a ritmust, többen vannak, van, amire várni kell. Ezért lett a Katrin útja szerzői könyvkiadás.

Szóval elég sűrűn kapok üzenetet, hogy hetek-hónapok óta keresik a könyvet, amíg rájönnek, hogy csak tőlem rendelhető, és nem biztos, hogy mindenki rám talál.

Így vettem egy mély levegőt, vállalkozásformát váltok, a Kimondta a nevem bekerül a könyvesboltokba, és lesz saját kiadóm is, ha már minden tortúrát végigcsinálok.

A kiadóm: BREAKLINE KÖNYVKIADÓ

(Barth) Ez remek hír, gratulálok! Tehát nem a Könyvfesztivál volt a cél, egyszerűen csak így alakult. Azért jelen leszel a fesztiválon, esetleg ott is meg lehet vásárolni tőled a regényeidet?

(Linda) Az elmúlt évek azt igazolják, hogy bár szeretek tervezni, nem mindig a tervek szerint alakulnak a dolgok, de nem baj, én rugalmas vagyok.

A Katrin útja nagy valószínűséggel ott lesz, a Kimondta a nevem pedig attól függ, mennyire tolódik a hivatalos megjelenése.

Ha az égiek akarják, ott lesz a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ha nem, hát legközelebb jobban figyelek.

(Barth) Remélem, hogy sikerrel jártok, és mindkét regényeddel találkozhatunk a fesztiválon. Te ott leszel?

(Linda) Nem tudok előre ígérni semmit. Szeretném megvárni, hogy tisztán lássam, a Kimondta a nevem ott lehet-e a fesztiválon. Ha igen, és lehetőség lesz rá, mindenképpen azt szeretném dedikálni. Csak ezután tudok a Katrin útjáról is tervezni. Ezt mindenképpen látni fogom szeptember 10-ig, és akkor majd ezerrel tolom a reklámot rá. 

(Barth) Rendben van, figyelni fogok, és bízom benne, hogy ott találkozunk! Van-e más projekted jelenleg, vagy ez a két könyv most a legfontosabb?

(Linda) Projekt mindig van.

A Katrin útját újra szeretném kiadni a kiadóm logója alatt, hogy ő is bekerülhessen a könyvesboltokba.

Egy közös projekten is gondolkodom az egyik írótársammal, de még ő sem tud róla. 😂 Majd akkor szólok neki, ha már teljes az elképzelés.

És már nagyon szeretném megírni Bernadett és Richard történetét is.

A legfontosabb viszont most a kiadó elindítása, és a megjelenés után, illetve közben a webshop elindítása.

Ja, és közben gyertyákat öntök a könyveimhez.

Nem unatkozom.

(Barth) Kívánom, hogy minden az elképzeléseid szerint alakuljon! Na de gyertyák? Ez honnan jött?

(Linda) Nagy divatja van a könyves gyertyáknak, viszont az áruk nem elhanyagolható, ami az alapanyagok miatt teljesen érthető.

Én viszont szeretem a csináld magad projekteket. Ha sehogy sem sikerül megoldanom, akkor marad, hogy fizetek érte. 😄

Elsőre csak apró illatviaszokat készítettem a meglepetéscsomagokba, később kipróbáltam a tégelyes öntést is, majd egy kedves íróbarátnőmnek is ajándékoztam néhányat, próbaként.

A Kimondta a nevem minden előrendeléséhez jár majd belőlük, egyéb meglepetésekkel együtt.

(Barth) Tehát kinyitom a könyvcsomagot, és már nem az új könyv illatát fogom érezni, hanem a gyertyákét. Pedig azt úgy szeretem... De csak viccelek. Ez egy nagyon kedves gesztus, szerintem.

Úgy gondolom, hogy a nagyanyám után a legerősebb nő vagy, akit megismertem! Megmutattad, hogy a legnagyobb pofonok után is fel lehet állni, és nem csak túlélni, hanem építkezni is lehet belőlük.

Mit üzennél azoknak a nőknek, akik hozzád hasonló szörnyűségeken mentek keresztül?

(Linda) Egy kedves barátnőm „reklamációja” után igyekszem úgy csomagolni a gyertyákat, hogy ne vegyék el az új könyv illatának élményét. 😄

Köszönöm a kedves szavaidat. Amit elmeséltem, mondhatnám, csak a jéghegy csúcsa, de úgy érzem, minden megpróbáltatás ellenére, hogy „fent” szeretnek.

Azt tanultam meg az elmúlt fél évszázadban, hogy a világ nem hibás az én megpróbáltatásaimért. Tudom, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, még akkor is, ha nem beszél róla.

Édesanyám azt mondta, hogy az ember a legerősebb teremtmény, mert míg bármelyik állat végkimerülésben lefekszik és várja a végét, addig az ember még egyszer feláll.

Mit üzennék? Talán az egyik mottómat:

„Erősnek kell lenni, mert nincs más választásunk.”

(Barth) Ezt én is megjegyeztem!

Linda! Köszönöm ezt a tartalmas és mély beszélgetést! Kívánom, hogy innentől csak felfelé vezessen az utad! És remélem, a Könyvfesztiválon találkozunk!

(Linda) Én köszönöm a lehetőséget, és külön hálás vagyok, hogy bár a te életed sem „fenékig tejfel”, vetted a fáradtságot ehhez a beszélgetéshez.

Hasonló jókat kívánok neked is, és igen, találkozunk a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Egy üzenetem lenne számodra és azoknak, akik úgy érzik, most minden elveszett:

Azért vannak a mélységek, hogy legyen honnan felemelkedni.

Még egyszer köszönöm, és az égiek áldjanak!🙏

Újratervezés - A kezdet

– Legszívesebben eret vágnék! – tört rám a gondolat, már oly sokadjára. – De nem tehetem! A feleségem alig volt tízéves, amikor a nevelőapja öngyilkos lett. Az én gyermekeim is ebben a korban vannak. Velük nem történhet meg ugyanez! A sors nem ismételheti meg önmagát!

Ráadásul ott vannak a szüleim, a nagyszüleim... és a drága nagymamám, aki gyerekkoromban a mindenséget jelentette számomra. Ha én meghalnék, abba ő is belehalna. Nem tehetem meg ezt velük.

Pedig milyen egyszerűnek tűnik.

Egyetlen pillanat, és végleg megszűnök létezni ebben a világban. Eltelik száz év, és talán már az emlékem is elenyészik. A nevemet senki sem fogja ismerni. Mintha soha nem is léteztem volna.

De mi van a jelennel?

Mennyi fájdalmat és szenvedést hagynék magam mögött? Az én kínom talán megszűnne, de helyette tucatnyi új gyötrelemnek vetném el a magját. Olyan fájdalmaknak, amelyeket azoknak kellene elviselniük, akiket a legjobban szeretek.

Ez a kibaszott purgatórium.

Talán pontosan ez az.

Egy hely, ahonnan nem lehet egyszerűen kisétálni.

Ha feladom, talán nekem véget érne minden, de azoknak, akik itt maradnak, akkor kezdődne el igazán.

Nem!

Kitartok a legvégéig!

Mert talán csak így nyerhetem el egyszer azt a végső nyugalmat, amire annyira vágyom.

Leültem az ágy szélére, és hosszú ideig csak néztem magam elé.

A „végső nyugalom” szavak különös módon csengtek a fejemben. Túlságosan szépen. Mintha a halál valóban csak egy békés ajtó lenne, amelyen át kell lépni, és odalent már nem vár semmi fájdalom.

Aztán hirtelen megláttam magam előtt a gyermekeim arcát.

Nem azt képzeltem el, hogyan élnének évek múlva.

Nem azt, mit mondanának a temetésemen.

Csak egyetlen pillanatot láttam.

A pillanatot, amikor megtudják.

És akkor valami megváltozott bennem.

Nem kell most az egész életemet megmentenem.

Csak ezt az egy éjszakát.

Holnap majd megpróbálom megmenteni a holnapot.

Aztán az azt követő napot.

Nem tudtam, hogyan lesz tovább. Nem tudtam, miből lesz pénzem. Nem tudtam, hogyan építem újjá az életemet, hogyan hozom rendbe a házat, hogyan lesz a romokból valami, amire egyszer majd büszke lehetek.

Nem tudtam semmit.

Egyetlen dolgot azonban tudtam.

Még nem ért véget a történetem.

Felálltam. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinyitottam. A hajnali levegő hidegen csapott az arcomba.

Mély levegőt vettem.

Aztán még egyet.

Odakint lassan világosodni kezdett. A sötétség nem tűnt el egyetlen pillanat alatt. Csak lassan visszahúzódott a házak, a fák és az üres utcák mögé.

Én pedig hosszú idő óta először nem azt kérdeztem magamtól:

Hogyan lesz ennek vége?

Hanem valami egészen mást.

– Mi legyen a következő lépés?

Daryna szökése

Talán én vagyok az utolsó olyan férfi a földön, aki még hisz a mesékben. Vagyok olyan hülye, hogy azt hittem, létezik szerelem, és léteznek csodák. De happy enddel csak a filmek végződnek, az élet ennél sokkal kegyetlenebb.

Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy megismerkedtem Darynával. A legszebb lánnyal, akivel eddigi életem során találkoztam. És most nem túlzom. Gyönyörű, fiatal, dús, barna hajú, éjsötét, démoni tekintettel, mintha az ördög szállta volna meg. Én meg voltam olyan elvakult, hogy nem vettem észre.

Daryna 26 éves volt, amikor megismertük egymást, személyesen sosem találkoztunk. Németországban laktam, a gyárban, ahol dolgoztam. Hétvégén buliztunk a srácokkal, és az este folyamán egy Hunter S. Thompsonot imitáló képet töltöttem fel magamról az internetre. De az internet veszélyes vizeket rejt magában. Ha nem tudod, mire vadászol, ne indulj el horgászni.

A kép mellé valami hasonlót írtam: „Ha forgatnának egy új filmet Hunter S. Thompsonról, vagyok rá! 😉” Sőt, szóról szóra ugyanez lehetett. Ekkor jelent meg az ukrán szépség, először egy hozzászólás formájában.

„Te valami producer vagy, és miért váltál el?” – kérdezte angolul.

Mert ugyebár a profilomban szerepel a családi állapotom. De most nem is az „elvált” státuszomon volt a hangsúly, hanem az egyszerű válaszomon, miszerint: „I'm not producer, just a nobody.” – az én gyenge angolommal… Miszerint nem vagyok producer, csak egy senki.

És mindent ekkor rontottam el igazán. Mert a cápák is a kényelmes zsákmányt részesítik előnyben. De messze nem volt ő még cápa, csak egy fénylő, kíváncsi, pici hal a hatalmas, sötét óceánban.

Én meg azért annyira talán mégsem vagyok senki, csak olyan, aki már rengeteget csalódott, megtört, és úgy érzi, hogy lassan kezd teljesen kiégni. Na meg amikor úgy éreztem, hogy a csúcson vagyok, dehogy álltam volna bele egy ilyen beszélgetésbe. Pontosan ismerem az internetes csalókat.

De elvakított a szépsége, ami egyáltalán nem meglepő közel hat évnyi egyedüllét és magány után. Pedig megszámolni sem tudom, hány nővel ismerkedtem az elmúlt években, de egyik sem akarta velem a világ végén, egy tanyán eltölteni az életét. És ezt még meg is tudnám érteni. Én sem élnék egy 29. századi tanyán, egész nap a földet túrva.

Az álmom egy parkosított udvar fürdőmedencével és lovakkal a hátsó kertben. A szobákból csodálatos kilátás nyílna minderre. Na meg kell egy stúdiószoba is, hogy a jövőbeli interjúinkat már videós formában tudjuk elkészíteni. És még megannyi megvalósításra váró gondolat jár a fejemben, melyektől folyamatosan egyre távolabb érzem magam. De hát nehéz is az álmodozók sorsa…

Találkoztam emberekkel, akik Afrikából vagy a Távol-Keletről „vettek” maguknak feleséget, és én is elgondolkodtam rajta, hogy ha ez az egyetlen esélyem, hogy ne egyedül öregedjek meg, „miért ne?”. Bár tudom, hogy azok a nők is az interneten látható gazdagságba szerettek bele, és még véletlenül sem olyan jövőt képzelnek maguknak, mint amit mellettem megélhetnének.

Szóval jegeltem a témát. Nézelődtem inkább a társkereső oldalakon. Az ilyen oldalakkal az a baj, hogy már szinte minden funkciójához előfizetés szükséges, ami nem kis összeg, hacsak nem találod meg azonnal, akit keresel. Évek óta regisztrálva vagyok az egyik legnagyobb ilyen oldalon, a Tinderen, és többször kaptam kedveléseket, de sosem láttam, hogy kiktől.

A történetemhez hozzátartozik, hogy Németországban dolgoztam, már megint, egy gyárban, hogy be tudjam fejezni a házamat. A lehető legrosszabb formámban voltam akkor, amikor odakerültem. De legnagyobb szerencsémre egy gyerekkori, még ma is folyamatosan edzésben lévő barátommal kerültem össze, aki elrángatott magával az edzéseire, és néhány hónappal később már sokkal jobban éreztem magam.

Viszont a munkahely nem tetszett. A német vezetőim 16-ig nem tudnak elszámolni fejben, és ez nagyon zavart. Ráadásul annyi pluszmunkát kellett végeznünk az ő hibáikból adódóan, hogy azt már megszámolni sem lehet. Gyorsan eszembe jutott, hogy ez volt a fő oka annak, hogy már 2020-ban is hazajöttem.

Összesen kilenc hónapot töltöttem a gyárban, ebből nyolcat keményen edzettem. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje a hazatérésemnek. Bár még mindig hiányzik pár millió a ház befejezéséhez, de legalább folytatom, amíg el nem fogy a pénz, aztán majd alakul. Legrosszabb esetben még egy évet eltöltök Németországban. De ez már a jövő zenéje.

Az egyik este egy céges buliban posztoltam egy idióta képet magamról, aminek köszönhetően később megjelent Daryna. Még ugyanazon az este előfizettem a Tinderre is, hogy megnézzem végre, ki az a nyolc vagy kilenc nő, akinek jelenleg tetszettem.

Hadd ne mondjam.

A fele Afrikában élő hölgy volt, némelyik nagyon is szép, és mind arra várt, hogy valaki beházasítsa Európába. A nők többi része környékbeli volt, de mind idősebb és elhanyagoltabb, mint amire nekem szükségem lett volna.

Két nappal később felmondtam a cégnél, mondván, hogy hazamegyek, mert az ott nem élet nekem. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondták, hogy „jól van, megértem”, hanem hogy „mit kérsz a maradáshoz?”.

Én eredetileg egy magyar cégnek dolgozom már három éve, ahol tudják, hol jártam és mit csináltam eddig, tisztában vannak a képességeimmel, és hogy bármikor oda tudom tenni magam, ha kell. Az egyik szerződéses partnerünket ott hagyta a vezetője, így engem már alapból vezetőnek küldtek oda.

Már pár hónap után ott akartam hagyni őket, mert keveselltem a pénzt. Akkor sikerült meg másfélszereznem a béremet, így már elegendőnek bizonyult. Valójában még sosem kerestem annyi pénzt. De mégsem sikerült elviselnem hosszú távon a helyzetemet, így felmondtam.

Megkérdezték, hogy ha biztosítanának nekem saját lakást és autót, akkor maradok-e, de kértem egy kis időt a gondolkodásra.

Persze már aznap este a hatalmas, jól berendezett hotelszobában aludtam, csodálatos kilátással az Alpokra. Ezt nem én kértem, ehhez ők ragaszkodtak, hogy ezzel is bizonyítsák komoly szándékukat.

Még aznap este beléptem a Facebookba, ahol Daryna legelső idióta üzenete fogadott, és onnantól egészen tegnapelőttig meg sem állt a beszélgetésünk.

A szépségével az első pillanatban megnyert volna magának, de én sem vagyok annyira hülye. Tudtam, hogy ez egy játék, de élveztem egy gyönyörű nő társaságát, hisz régen nem volt benne részem.

Elmesélte, hogy Donyeckben lakik, ami négy hónapja orosz megszállás alatt van; hogy a háború tönkretette a legszebb éveit; hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket, és ettől nagyon tart; és még egy csomó szörnyűséget felsorolt.

Említette a barátját, aki két éve elindult Ciprusra, azóta nem hallott felőle. Beszélt a nővéréről és az unokahúgáról, a mindennapjairól, meg úgy mindenről is.

Tetszett, hogy ennyire őszinte.

Mivel éreztem, hogy mire megy ki a játék, rákérdeztem, hogy mi az én szerepem ebben a történetben. Ekkor előállt a csodálatos tervével, hogy ő házasodni akar, meg gyerekeket szülni, csak jusson ki abból a nyomorból, amiben van.

De hát dehogy akartam én házasodni. Életem végéig fogom szenvedni az előző házasságom következményeit is.

Aztán rátért a lényegre. Neki kellene pénz, de tényleg nem sok, csak annyi, amennyiből kijut az országból és eljut Lengyelországba. Onnan meg majd Németországba, mert neki ez volt a célja.

Eljutottunk egész odáig, hogy ő eljönne hozzám, és bár mindent megígért, abban maradtunk, hogy majd megismerjük egymást, és ha nem úgy alakul, akkor mindenki megy a saját útjára.

Én nem akartam kihasználni, és nem akartam azt sem, hogy mások használják ki, mert ő elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy már bármit megtenne a szabadságáért.

Elég sok hibát elkövettem már életemben, rengeteg rossz döntést hoztam, és már régóta vezekelek a bűneimért. Az egyetlen, akinek ártani tudnék, vagy akire veszélyes vagyok, az saját magam.

Napokig gondolkodtam, hogy meggyőzzem magam arról, hogy neki Németországban vannak a legjobb esélyei az újrakezdésre, nekem meg kell még pénz a házam befejezéséhez.

Felmentem hát az irodára, ahol már azzal a kérdéssel fogadtak, hogy maradok-e, de mondtam, hogy a válaszom nem ennyire egyszerű.

Előálltam hát a kéréseimmel, miközben felvázoltam a tényeket. Egyetlen lehetőséget adtam a maradásomnak, mégpedig, hogy olyan lakást biztosítanak számomra, amelyben Daryna is elfér, és emellett szükségem lenne egy újabb autóra is.

Mindezt persze nem kértem ingyen. Felajánlottam több mint 1000 eurót a fizetésemből. Biztos voltam benne, hogy ha nemrég még annyira akartak, hogy ők adtak volna mindent, akkor így egyszerűbb, ha a nagy részét még fizetem is.

Természetesen időt kértek a válaszadásra.

Teltek-múltak a napok. Darynával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttünk, hogy van bennünk egy csomó közös pont.

Azért, mielőtt nagyon belemelegedtünk volna, megkérdeztem, hogy mégis mennyi pénzre gondolt, de nem mondott többet két napi béremnél. Ennél többet elköltöttem már szerencsejátékra is egyetlen este alatt, szóval gondoltam, belefér, bár nem voltam biztos benne, hogy igazat mond.

Lassan elérkezett a felmondási időm vége, és mindenképp két hét szabadságra mentem volna a gyermekeimmel utána. A cégnél megvárták az utolsó munkanapomat, hogy elmondják, hogyan döntöttek.

Még az utolsó előtti napon a kisfőnök behívott az irodájába, hogy megbeszéljük, mit akarok, és hogy tényleg hajlandó vagyok ekkora áldozatot hozni egy nőért.

Még azt is felajánlotta, hogy elvisz kurvázni. De az nem az én világom, és ez egyébként sem ennyire egyszerű.

Mivel végig hangoztattam, hogy két évre tervezem, mert a saját céljaimat kell előtérbe helyeznem, ezért megkérdezte, hogy mégis meddig akarok maradni.

Én továbbra is mondtam, hogy két vagy maximum három év.

Valószínűleg itt rontottam el.

Másnap bejött a tulajdonos egy német emberével a másik cégétől. Felmentek, tárgyaltak, majd elmentek. Ezután hívtak fel engem is, ahol úgy kezdték, hogy nagyon sajnálják, de nincsenek jó híreik.

Hatalmas kő esett le a szívemről ekkor.

Végig idegeskedtem, hogy tényleg kockára tegyem-e minden elképzelésemet az ismeretlenért. Szóval onnantól kezdve csak mosolyogva hallgattam őket.

Elmondták, hogy higgyem el, ők mindent megpróbáltak és nagyon sajnálják, de nem tudják megadni, amit kértem, mert akkor a kollégáimnak, akik a barátaim, nem fognak tudni fizetésemelést adni.

Majd hozzátették, hogy úgy gondolják, hogy így nem fogok visszamenni szabadság után.

Én meg boldogan válaszoltam, hogy jól gondolják, hazajövök és folytatom a házfelújítást, de mindent megértek, és ez így a legjobb.

Aztán összepakoltam és hazajöttem.

Már az egész szabadságom el lett cseszve.

Két órával a lányaim után értem haza. Ilyen még nem volt, és többet nem is fordulhat elő. Szerencsére a húgom elment értük a vonathoz, és hazavitte őket. Én meg ott tetettem ki magam a fuvarossal.

Boldogan kellett volna töltenem a következő két hetet, de ehelyett megevett az ideg.

Nem ez volt az első eset, hogy előkerült egy nő, vagy valaki, aki annak érzi magát, akkor, amikor a lányaimmal készültem szabadságra menni. Mintha az ördög kegyetlen játékot játszana velem, amelyben én eddig mindig elbuktam.

Már édesanyám is megjegyezte, hogy talán nem akkor kellene ismerkedni, amikor a lányok itt vannak.

De a válaszom az volt, hogy ismerkedni akkor kell, amikor lehetőség nyílik rá.

Hát ez volt az utolsó alkalom, hogy én az interneten ismerkedtem, az biztos. Különben még a lányaimat is elveszítem.

Daryna mindvégig tudta, mi a helyzet. Elmondtam, hogy elszámoltam magam Németországban, de már azelőtt, hogy megismertem volna, haza akartam jönni, hogy folytassam, amit néhány évvel ezelőtt elkezdtem.

De őt ez nem zavarta.

Azt mondta, hogy eldöntötte, hogy mindenképpen hozzám fog jönni, legyen az Németország vagy Magyarország. Nem számít.

Szeretett volna mihamarabb indulni, ahogyan én is azt akartam, hogy mielőbb kijusson abból a pokolból, ahol akkor volt.

De megértettem vele, hogy várja meg, amíg a gyerekek elmennek. Épp elég lesz nekem majd decemberben azon aggódnom, hogyan fogják őt fogadni.

És ezt ő megértette.

Aztán elérkezett az utolsó hétvége, azaz az indulás ideje. És itt kezdődtek az igazi bonyodalmak.

Már az elejétől tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. De aki nem mer, az nem is nyer. Ugye?

Ráadásul minden éjszaka, onnantól kezdve, hogy beszélgetésbe elegyedtünk, pontban 22:22-kor néztem az órára. Voltam olyan bolond, hogy ezt egy angyali jelnek vettem, és fel sem merült bennem a 22-es csapdája.

Ráadásul pont ugyanaz a forgatókönyv, mint Kiránál. Már felmondtam és a hazaköltözésemet tervezgettem, amikor megjelent. De miatta nem akartam Németországban maradni.

Sok időm volt gondolkodni az elmúlt években az elkövetett hibáimról és a meghozott rossz döntéseimről, és ha tudtam volna, hogy így alakul, valószínűleg soha nem költözöm haza.

Ezért Daryna miatt már maradtam volna, de nem jöttek ki a számításaim.

Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt az elmúlt időszakban. Mintha ugyanaz a démoni lény űzött volna velem játékot, csak újabb és még szebb köntösben.

De végig játékban maradtam, mert élveztem, és mert valahol mégis, akár csak egy kicsit is, de hittem a csodákban.

Szóval elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy indulna, és szüksége lenne az utazáshoz pénzre. Ezt már az elején tisztáztuk, így nem ért váratlanul.

Sokkal inkább az átutalás módja ijesztett meg.

Kriptóban szerette volna a pénzt.

Akkor szembesítettem vele, hogy jelenleg Magyarországon a legtöbb online csalást Ukrajnából követik el, ráadásul kriptóban, szóval itt ér véget a történetünk.

De nem adta fel. Addig könyörgött, közben szerzett valahonnan egy Revolut-címet is, ahová utalhatok, hogy végül megkapta, amit szeretett volna.

Végül is már az elején megígértem neki, hogy akárhogy is, de ennyivel tudok neki segíteni, hogy kijusson az országból. Tényleg csak két napi béremről volt szó, amit mélyebb pillanataimban egy este elfogyasztok.

Szóval miért ne.

És ezzel az átutalással kinyitottam magam számára a saját poklom kapuját.

Két napig tartott, mire Donyeckből elért Kijevbe, közben folyamatosan eltűnt. Majd Kijevtől 25 kilométernyire jelentkezett, hogy jól van, de kint töltik az éjszakát valami házban, mert veszélyes éjszaka bemenni a városba. Korán reggel indulnak tovább.

Aztán a beszélgetésünk közepette szó nélkül eltűnt.

Soha nem éreztem magam még annyira tehetetlennek és kilátástalannak, mint akkor. Nem tudtam nem a legrosszabbakra gondolni.

Azt hittem, hogy megerőszakolták, elrabolták vagy megölték.

Be volt állítva az MI, hogy folyamatos információkat küldjön azon térségek helyzetéről, ahol ő éppen tartózkodik. És Kijevet azon az estén is dróntámadások érték.

Szóval szinte biztos voltam benne, hogy valamilyen baj érte, amikor eszembe jutott, hogy megcsörgessem a telefonját.

A telefon kicsöngött, és kis idő múltán Daryna szólt bele a vonal túlsó végén.

Ekkor megnyugodtam, hogy jól van.

Majd nagyon csúnyán össze is vesztem vele, hogy ilyet nem csinálhat velem, mert tudja, hogy mennyire aggódtam érte eddig is minden egyes napon.

De megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, másnap indul tovább Pestre.

Másnap vártam a jelentkezését, ismét hiába.

Ekkor vesztette el végleg a bizalmamat.

Aztán előkerült azzal, hogy elszámolta magát, és hiányzik még egy kis pénz a vonatjegyéhez.

Akkor összeraktam a képet.

Nem értettem, ha csak a pénzem kellett neki, miért beszélget még mindig velem.

Hát ezért.

Még több pénzt szeretett volna kicsikarni belőlem.

De ez már nem jött össze neki.

Szembesítettem a dolgokkal, a hibákkal, melyeket végig elkövetett, majd magától is beismerte az igazamat.

Másnap felszállt a vonatra Lengyelország felé, ahová először is tervezte.

Még küldött egy videót, hogy egy aluljáróban fog aludni több tucat menekülttel együtt, és enni sem maradt pénze.

De én már nem tudok hinni neki.

Abban sem vagyok biztos, hogy valójában Lengyelországban van-e, hogy tényleg menekült-e, vagy csak egy egyszerű bűnözőbe futottam-e bele.

De mindvégig volt bennem egy csöppnyi remény mindabból, amit láttam és hallottam, hogy ő valójában az a törékeny, kilátástalan, elkeseredett, ártatlan, kicsi lány, aki eltévedt az úton, és most a saját hibáiból fogja megtapasztalni, hogy az élet a háborún kívül is veszélyes és kegyetlen, főleg egy idegen országban, az éjszakában.

Még felajánlottam neki, hogy ha tényleg igaz a története, és rájött, hogy rosszul döntött, kap egy névre szóló vonatjegyet ide, ahonnan utána biztonságban intézheti a papírjait, majd mehet tovább oda, ahová valójában is szeretett volna eljutni.

De soha többé nem hallottam felőle…

Depresszió#2

A depresszió egy másik szörnyű tulajdonsága, hogy képes a legváratlanabb pillanatokban odabaszni. Van, hogy hetekig, hónapokig jól érzed magad. Már-már el is felejted, hogy problémáid voltak. Úgy érzed, minden remekül halad, aztán Bumm! Mint egy ágyúgolyó, szíven talál, és mélyebbre visz, mint előtte bármikor.

És talán éppen ez benne az egyik legijesztőbb!

Amikor rosszul vagy, legalább tudod, hogy rosszul vagy. Már jól ismered az érzést. Nincs benne semmi újdonság. Tudod, hogy nehéz, de valahogy úgyis kilábalsz belőle.

De amikor jól vagy, azt hiszed, hogy végre minden rendben. Újra lesznek álmaid, ismét lesz kedved kimozdulni otthonról, emberek közé menni, beszélgetni, talán olykor még nevetni is...

És ekkor újra megtörténik.

Nem feltétlenül kell hozzá bármi különösnek történnie. Nem kell hozzá tragédia vagy csalódás. Egyszerűen felkelsz egyik reggel, és megint minden a régi.

Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ágy, ugyanaz az elcseszett, rideg valóság.

És nem érted!

Tegnap még nevettél. Tegnap még azt gondoltad, hogy minden rendben, hogy talán most más lesz. Ma pedig ismét ott fekszel az ágyadban, és ugyanaz a kérdés jár a fejedben.

„Miért?”

És ebben az a legrosszabb, hogy már ismered az érzést. Pontosan tudod, mi fog következni. És ettől talán még nehezebb.

Mert nem csak azt érzed, hogy most rossz, hanem azt is, hogy már megint kezdődik.

Úgy gondolod, hogy valójában ez vagy te, és az előző időszak csak valami véletlen volt. Aztán már nem úgy gondolsz a depresszióra, mint egy rossz érzésre, ami időnként rád tör, hanem elkezded önmagaddal azonosítani.

Nem azt mondod, hogy „depressziós vagyok”, hanem azt, hogy „én ilyen vagyok”.

Elfogadod, hogy már nem vagy olyan, mint régen. Már nem lelkesedsz dolgokért, már nem érdekel a külvilág. Egyszerűen te ilyen emberré váltál. És szép lassan ez lesz a magyarázatod mindenre.

Nincs kedved kimozdulni?

„Én már csak ilyen vagyok!”

Nem ismerkedsz?

„Nincs szükségem senkire!”

Nem próbálod meg újra?

„Minek? Úgyis tudom, mi lesz a vége!”

Aztán már nem is kell a depressziónak visszatérnie.

Elvégzed helyette is a munkát!

Te mondasz nemet saját magadnak.

Te zárod be az ajtót.

Te oltod ki a reményt.

És talán ez az egészben a legszomorúbb.

Hogy nem az fáj, amit elvesztettél, hanem már meg sem próbálod megszerezni.

Depresszió

A depresszióban az a legrosszabb, hogy nincs kedved semmihez sem. Nem arról van szó, hogy nem akarok semmit, hanem már ahhoz sincs energiám, vagy kedvem, hogy akarjak valamit. Mint amikor felébredsz reggel, és tudod, hogy ki kellene mászni az ágyból, de minek?

Nálam ez az érzés először a tízes éveimben jelentkezett. Pedig aztán mindenem megvolt. Boldog gyerekkor, szerető család, kertvárosi légkör, barátok..., de valami mégis hiányzott.

Ha az okát keresem ennek, így, közel negyven év távlatából, az talán a szerelem hiánya, egész pontosan a párkapcsolaté.

Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy már az óvodában is udvaroltam, viszont közel húsz éven keresztül csak visszautasításokat kaptam. És egy idő után az ember elkezd hinni annak, amit újra és újra visszahall:

Nem vagy elég jó!

Nem vagy elég szép!

Nem vagy elég érdekes!

Nem kellesz!

Eleinte még próbálkozol, majd egyre kevésbé.

Aztán már nem is az fáj, hogy nemet mondanak, hanem az, hogy előre tudod, hogy nemet fognak mondani.

És ez talán az egésznek a legundorítóbb része.

Amikor a kudarc már nem esemény, hanem elvárás. Amikor nem azért nem közeledsz valakihez, mert már nincs rá szükséged, hanem mert valahol mélyen már eldöntötted helyette is, hogy úgysem kellenél neki.

Közben kívülről lehet, hogy teljesen rendben vagy. Nevetsz, viccelődsz, barátaid vannak, dolgozol, éled az életed... Csak közben belül lassan kialakul egy olyan hely, ahová senkit nem engedsz be. És szép lassan megtanulsz együtt élni azzal, hogy nem kapod meg azt, amire a legjobban vágysz.

Csakhogy az ember nem tud büntetlenül évekig úgy élni, hogy folyamatosan lemond valamiről, amire szüksége lenne!

Először csak a szerelemről mondasz le, aztán a vágyaidról, az álmaidról, az elképzeléseidről, majd végül a reményről. És egy idő után már nem csak a szerelem nem érdekel, semmi sem érdekel.

Talán itt kezdődik igazán a depresszió.

Nem ott, amikor sírsz, hanem amikor már sírni sincs kedved.

Amikor történik veled valami jó, és tudod, hogy örülnöd kellene neki, de belül csak annyit érzel:

„Jó. És?”

Amikor valaki azt mondja:

„Gyere, menjünk el valahova!”

És nem azt gondolod, hogy nincs kedved hozzá. Hanem azt:

„Miért?”

És ez a „miért” egy idő után mindenhova beférkőzik.

Miért keljek fel?

Miért menjek el?

Miért dolgozzak?

Miért ismerkedjek?

Miért próbálkozzak újra?

Miért higgyem el, hogy ezúttal más lesz?

És egyszer csak azt veszed észre, hogy nem az élet lett rosszabb, hanem te lettél egyre kevésbé jelen benne.

Majd egy nap belenézel a tükörbe, és fogalmad sincs róla, ki az az ember, aki visszatekint rád.

És ekkor döbbensz rá, hogy valójában egy valamid volt biztosan: az időd.

De te azt is hagytad elszaladni melletted...

#depresszió #barthattila #vallomások #barthphoenix