Nálam ez az érzés először a tízes éveimben jelentkezett. Pedig aztán mindenem megvolt. Boldog gyerekkor, szerető család, kertvárosi légkör, barátok..., de valami mégis hiányzott.
Ha az okát keresem ennek, így, közel negyven év távlatából, az talán a szerelem hiánya, egész pontosan a párkapcsolaté.
Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy már az óvodában is udvaroltam, viszont közel húsz éven keresztül csak visszautasításokat kaptam. És egy idő után az ember elkezd hinni annak, amit újra és újra visszahall:
Nem vagy elég jó!
Nem vagy elég szép!
Nem vagy elég érdekes!
Nem kellesz!
Eleinte még próbálkozol, majd egyre kevésbé.
Aztán már nem is az fáj, hogy nemet mondanak, hanem az, hogy előre tudod, hogy nemet fognak mondani.
És ez talán az egésznek a legundorítóbb része.
Amikor a kudarc már nem esemény, hanem elvárás. Amikor nem azért nem közeledsz valakihez, mert már nincs rá szükséged, hanem mert valahol mélyen már eldöntötted helyette is, hogy úgysem kellenél neki.
Közben kívülről lehet, hogy teljesen rendben vagy. Nevetsz, viccelődsz, barátaid vannak, dolgozol, éled az életed... Csak közben belül lassan kialakul egy olyan hely, ahová senkit nem engedsz be. És szép lassan megtanulsz együtt élni azzal, hogy nem kapod meg azt, amire a legjobban vágysz.
Csakhogy az ember nem tud büntetlenül évekig úgy élni, hogy folyamatosan lemond valamiről, amire szüksége lenne!
Először csak a szerelemről mondasz le, aztán a vágyaidról, az álmaidról, az elképzeléseidről, majd végül a reményről. És egy idő után már nem csak a szerelem nem érdekel, semmi sem érdekel.
Talán itt kezdődik igazán a depresszió.
Nem ott, amikor sírsz, hanem amikor már sírni sincs kedved.
Amikor történik veled valami jó, és tudod, hogy örülnöd kellene neki, de belül csak annyit érzel:
„Jó. És?”
Amikor valaki azt mondja:
„Gyere, menjünk el valahova!”
És nem azt gondolod, hogy nincs kedved hozzá. Hanem azt:
„Miért?”
És ez a „miért” egy idő után mindenhova beférkőzik.
Miért keljek fel?
Miért menjek el?
Miért dolgozzak?
Miért ismerkedjek?
Miért próbálkozzak újra?
Miért higgyem el, hogy ezúttal más lesz?
És egyszer csak azt veszed észre, hogy nem az élet lett rosszabb, hanem te lettél egyre kevésbé jelen benne.
Majd egy nap belenézel a tükörbe, és fogalmad sincs róla, ki az az ember, aki visszatekint rád.
És ekkor döbbensz rá, hogy valójában egy valamid volt biztosan: az időd.
De te azt is hagytad elszaladni melletted...
#depresszió #barthattila #vallomások #barthphoenix
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése