Ragadd meg a napot! - Carpe Diem!😉

Nem is olyan régen hívták fel a figyelmemet arra, hogy a már gyerekkorom óta ismertnek vélt - és akkoriban sokat is használt - kifejezést valójában hibásan ismertem és alkalmaztam. Talán nem is vagyok vele egyedül.

Már tinédzser koromban megismertem a carpe diem kifejezést, melynek jelentését úgy véltem, miszerint: "Élj a mának!" - mint kiderült, hibásan.

Miután felhívták valódi jelentésére a figyelmemet, utánajártam és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy valóban így van. Ez a jelentés pedig nyers fordításban annyit tesz: "Ragadd meg a napot!".

Horatius római költő volt és filozófus kr. e. I. században. Az általa használt szófordulat arra utal, hogy töltsd hasznosan a napot. Mindenképpen úgy éld meg a napot, hogy az hasznos legyen számodra és a jövődre nézve. Akár még azt is mondhatjuk, hogy élj a mának! Viszont a nap végén, amikor visszagondolsz, hogyan is tetted mindezt, a lényeg, hogy azt tudd mondani, hasznosan! Ezt jelenti megfogni, megragadni a napot!😉

Ha te nem hiszel magadban, senki más sem fog!

Már olyan 5-6 éve annak, hogy a véleményemet először kinyílvánítottam itt az interneten is. Megmondom őszintén, eleinte igencsak félve tettem és olykor még most is ódzkodom e miatt. Sokáig érdekelt, mit gondolnak mások. Talán ez sokszor érezhető is volt. Míg nem egy napon úgy döntöttem, hogy változtatni fogok a hozzáállásomon. Igenis hinni fogok magamban! Ez a folyamat hosszú és életünk végéig tart, hiszen bármikor jöhet valami, ami megingathatja hitünket. Tudom, hogy még most sem vagyok kész teljesen és mindig lesz hova fejlődnöm, de azért igyekszem és úgy is érzem, hogy elég jól haladok e téren. Ehhez ellestem különböző technikákat az évek során, melyeket már régóta alkalmazok is.

Az első és legfontosabb, itt és az élet minden területén egyaránt, a magabiztosság! Ha te nem hiszel magadban, akkor senki más sem fog! Ha bármit el akarsz érni az életben, ha valamit, vagy valakit meg szeretnél magadnak szerezni, először is hinned kell benne, hogy sikerülni fog! E nélkül nem fog menni!

Elkezdtem tehát én is kicsit jobban előadni magamat, még ha nem is mindig hittem el teljesen, hogy képes vagyok rá. Aztán jött is az első bukkanó. Egy volt középiskolai osztálytársam írt rám, hogy: "Úgy adod elő magad, mintha valami újságíró lennél..." Érezhető volt belőle a szánalom. Az után egy kicsit megrökönyödtem, de folytattam. Majd céloztam rá többször is, hogy nem kötelező nézni, egyszerűen tovább kell állni. Szerencsére vette a lapot és le is tiltott néhány további emberrel egyetemben.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a saját ismerőseimre próbáltam építkezni, akik érthetően, hülyének is néztek, hiszen egy olyan énemet kezdtem kibontakoztatni, akit előtte 3 évtizedig elzárva tartottam. Aztán jött egy törés is az életemben. Így visszatekintve, talán nem is csoda, hogy bolondnak néztek.

Egy pillanatnyi elmezavar következtében töröltem az addigi privát fiókomat, majd olyan 2 hónap elteltével csináltam egy újat, ahová csak azokat engedtem be, akiket akkor fontosnak éreztem. Illetve a mai napig is elfogadom az ismerősnek jelöléseket, ha valóban azok. Azért az 1250 ismerősből csak 250 van jelenleg. Ez tényleg csak a család, a közeli barátok és néhány tucat kedves ismerős. Valahogy eltűntek az osztálytársak és a kollégáim is. Közben elindítottam az oldalt, melyet 100 emberre alapoztam, akik azóta szintén eltűntek, vagy csak csendes figyelőkké váltak idő közben. Viszont rátaláltam rengeteg olyan emberre, akik hasonlóan látják a világot, illetve azon az úton járnak, mint én. Ki előrébb, ki még valamivel hátrébb, de mégis tudjuk, hogy egy irányba haladunk. Ugyanakkor rámleltek olyan emberek is, akik nem csak egyetértenek a nézeteimmel, hanem akár még segítenek is nekik egyes történeteim.

Rá kellett jönnöm arra, hogy ha szeretnék bármit is elérni, akkor újra hinnem és bíznom kell magamban. Anélkül ugyanis nem fog menni! Ha nincs önbizalmam az érezhető és egyáltalán nem vonzó senki számára sem! Tehát vagy eltaposom magam, vagy szárnyra kélek. Egyéb lehetőség nincs!

Nem véletlenül mondjuk, hogy segíts magadon az Isten is megsegít! Ezt lefordítva: Ha te nem teszel semmit önmagad és a céljaid elérésének érdekében, ha te nem változtatsz a dolgaidon, ha te nem akarod igazán, akkor a Jóisten sem segíthet rajtad! De mondhatuk úgy is, hogy ne várd a sültgalambot, hogy a szádba repüljön!😉

Ui.: Van még egy olyan mondás is, hogy az vagy mások számára, akinek mutatod magad. Ha állandóan sajnáltatod magad, nem leszel több egy sajnálatra méltó embernél. Ha azt hangoztatod, hogy csúnya vagy, annak is fognak látni. Ha pedig hülyének titulálod magad, az is vagy! Ez ilyen egyszerű.

Kincső(Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó?! című könyvemből)

Majdnem 21 voltam, mikor megismerkedtem Kincsővel. Pontosabban már gyerekkora óta ismertem, mivel a kisebbik húgom osztálytársa volt. 5 év korkülönbség volt köztünk, ezért egészen addig a pillanatig nem foglalkoztatott és nem is figyeltem fel rá igazán. Most kitérhetnénk arra is, hogy a kettőnk kapcsolata mennyire volt egészségtelen, illetve még bűntethető is lehettem volna miatta, de szerencsére a szülei áldásukat adták ránk. De térjünk is vissza történetünk elejére.

2006 nyara volt. Én már jó fél éve sötétségben éltem. A napjaim általában délután 2-kor kezdődtek és másnap reggel értek véget. A nőkből kiábrándultam, illetve az a kevés önbizalmam is elveszett, amivel akkoriban rendelkeztem. Móni látszólag boldog párkapcsolatban élt az egyik legjobb barátommal, akivel mi éppen mosolyszünetet tartottunk a történtek miatt. Az élet iróniája, mely az egész életemet végigkíséri, hogy Kincső pont a másik legjobb barátommal járt akkor még. Az ő kapcsolatuk nem tartott sokáig. Nem emlékszem pontosan, hogyan is történt valójában, de miután ők szakítottak, mi valahogyan összegabajodtunk egymással. Ezzel kezdetét vette életem első komoly kapcsolata.

Kincs egy pici, törékeny lány volt, aki egészen odáig rózsaszín ködben nevelkedett és mellettünk tett betekintést az élet árnyoldalaiba. Mi már tizenéves korunk óta jártuk az utcákat, ezáltal ismertünk minden benne rejlő mocskot, amitől az ember féltené és óva intené a gyermekét, főleg, ha lányról van szó. Még mások buliba jártak, mi megcsináltuk a saját fesztiváljainkat a szabadban. Hol a Sugó-parton, hol a Déri-kertben. Aki a bajai éjszakában nevelkedett, az pontosan tudja, hogy ez a két hely volt a leglátogatottabb esténként. Általában ott részegedtek le a szegényebb fiatalalok, majd mentek be valamelyik buliba. Nem volt ez másképp az én szerelmemmel sem. Fiatal, naív lány létükre, úgy gondolták, hogy nincs abban semmi rossz, ha ők is a természetben iszogatnak és csak aztán mennek be valamelyik klubba. Emlékszem mennyire féltettem és az istenért sem tudtam meggyőzni arról, hogy mennyi veszélyt rejt magában az utca sötétedés után. Szerencsére nem történt semmi komolyabb probléma, és hamar le is szoktak erről a dologról. 

Sajnos rólam ugyanezt nem lehetett elmondani. Mondhatnánk, hogy egy igazán nagy ökör voltam, de valójában csak egy nagyra nőtt gyerek, aki nagyon későn érett meg mindenre. A délutánokat Kincsemmel töltöttem, míg az éjszakákat továbbra is a haverokkal. Egy fontos és meghatározó dolog az életemben, hogy a családunkban mindig is nőuralom volt. - Talán ezért is vagyok sokkal érzelgősebb és puhányabb, mint a barátaim. - Ennek köszönhetően viszont gyakran előfordult, hogy valamelyik húgommal, vagy az unokahúgommal is összefutottunk esténként, akik a barátnőikkel szórakoztak.

Mint az előzőekben olvashattátok, egészen odáig töketlenkedtem és nem volt szerencsém komolyabban összemelegedni egyetlen nővel sem. Ehhez hozzátartozik az is, hogy sokáig úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem gond az, ha az ember később veszíti el a szüzességét, a lényeg, hogy olyan valakivel tegye, akihez igazán kötődik. Ahogy telt az idő mégis egyre inkább éreztem szánalmasnak a helyzetem. Voltak barátaim, barátnőim, akik 15-16 éves koruk óta csinálták, én meg még szinte nem is láttam olyat. Bár Mónival többször is megvolt az esélyem, mindig elbaltáztam. Ebbe a helyzetbe kezdtem kicsit belebolondulni. Mivel az addigi kapcsolataim nem voltak túl reményteljesek, úgy határoztam, hogy a jövőben minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy ez másképp alakulhasson. Mivel nem voltam biztos benne, hogy Kincsővel valaha is eljutunk e az ágyig, így nem tétováztam. Az egyik este a szokásos törzshelyünkön iszogattunk, amikor megjelent néhány ismerős lány, köztük az egyik rokonom a barátnőivel, hozzánk hasonló illuminált állapotban, majd együtt folytattuk az éjszakát. Közben megjelent a húgom is a nagybátyánkkal, akik a csárdájukba készültek házibulit tartani. Természetesen nagyon szívesen csatlakoztam, de csak abban az esetben, hogy vihettem magammal a hölgyeket is. Azt fontos kiemelnem, hogy volt velünk egy lány, akivel egyidőben kezdtem el megismerkedni, mint Kincsemmel. Baráti ráhatásra, mert akkor még nagyon is érdekelt, hogy mit gondolnak mások, végül nem lett köztük semmi. Legalábbis egészen addig a napig.

Van egy nagy problémám, ha iszom, könnyen elveszítem a fejemet, így ezt nem tanácsos nők társaságában tennem. Ez magyarul annyit tesz, hogy nagyon szerelmes leszek olyankor. Mondjuk ezért sem nagyon iszom. Meg azért sem, mert szerintem az alkohol az egyik legkegyetlenebb szar a világon, de ebbe most ne menjünk bele.

Szóval ott tartottam, hogy elindult a buli, ahol én igazából minden percet azzal a lánnyal töltöttem, akit hívjunk a továbbiakban Briginek. Brigi egy teljesen más testfelépítésű lány volt, mint az elődei. Bár alacsony volt, kicsit sem volt törékeny. Ráadásul évekig judozott is, ezért az én akkor 60 kilós testemet lazán földhöz vághatta volna, ha akarja, de nem tette. Ő egy olyan lány volt, aki többet látott bennem, mint a többiek. Azóta is, egész eddigi életem során, egyetlen lány volt rajta kívül, aki olyan szinten rajongott értem, mint ő, és én mégis elengedtem mindkettőt. De ne rohanjunk annyira előre.

 

Az éjszaka hátra lévő része, ahogyan már említettem, Brigivel kettesben telt. Amíg a többiek a melegben mulattak, mi kint sétálgattunk, beszélgettünk és megállás nélkül ittunk. Emlékszem, hogy már igen hűvösek voltak akkor az esték, benne voltunk már javában az őszben. Többször is egymásnak estünk kint a szabadban, de mivel én nagyon utálom a hideget, azóta is, úgy határoztam, hogy szerzek egy kulcsot a csárda valamelyik helységéhez. A batyi nem volt olyan megértő, mint gondoltam, ezért sokat kellett könyörögnöm azért, hogy legalább egy kocsikulcsot csúsztasson át nekem. Így történt, hogy végül egy sok milliós Merci hátsó ülésén váltam férfivá egy átmulatott éjszaka folyamán. Másnap találkoztam Brigivel és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom a történteket, miközben igazán hálás is vagyok, de én Kincsővel maradnék. Ennek két oka volt. Az egyik, amit már említettem, hogy a barátaimnak egyáltalán nem tetszett, én pedig egy könnyen befolyásolható hülye voltam, a másik pedig, hogy olyan fiatalon én voltam neki az ötödik fiú az életében, ami még annál is jobban zavart. Emlékszem, hogy sírva fakadt és azt kezdte ecsetelni, hogy mennyire hülye volt és ő még a barátját is elhagyta miattam a történtek után. Később elterjesztette az ismerőseinek, hogy mekkora egy görény voltam és kihasználtam. Természetesen igaza volt és sajnálom. Egyszerűen nem tudtam már feldolgozni, hogy mindenki évek óta él nemi életet, én meg azt sem tudtam igazából, hogy mi az.

Brigit azóta nem láttam többet. 15 évvel később, miután túl voltam már megannyi jó és rossz dolgon, többek közt elváltam, meg akartam keresni, hogy elnézést kérjek. El akartam neki mondani, hogy mit és miért tettem, és hogy valójában igen sokat éreztem én is iránta, de a legfontosabb, hogy mennyire sajnálom. Mint kiderült, hozzáment egy régi ismerősömhöz, így úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha inkább hagyom az egészet.

Kinccsel összesen 3 évig voltunk együtt. Később nekem adta minden erényét. Egyszer hónapokkal később megkérdezte, hogy mikor és hogyan történt az első szexuális együttlétem, és mivel az én legfőbb erényem azóta is az őszinteségem, így elmondtam neki mindent. Ha nem kérdez rá, talán sosem tudja meg, de én nem szoktam és nem is tudok hazudni. - Kivételt képeznek ez alól a szüleim, akik jobb, hogy nem tudtak mindig mindenről. - Talán nem kellett volna, mert akkor összetört benne valami, és már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint előtte. Ami persze teljesen érthető is. Mindenesetre még hosszú ideig együtt voltunk és sok szép emlék fűz hozzá. Mondanám, hogy ha ezt előre tudtam volna, sosem lépek félre, de meg kellett ismernem mi az a lelkiismeret. Többet nem ártottam neki ilyen módon és a kapcsolatunk utolsó napjáig hűséges voltam hozzá.

(Mielőtt valaki arra gondolna, hogy esetleg máshogyan bántalmaztam, például megvertem, szeretném leszögezni, hogy soha egyetlen nőnek sem ártottam fizikálisan és nem is fogok. Van olyan ismerősöm, aki arra esküszik, hogy van olyan helyzet, amikor egy nő is megérdemel egy-két pofont. Nekik szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy soha nincs olyan. Mégis miért? Mert, amikor mi férfiak érdemelnénk meg, ők nem lesznek abban a helyzetben, hogy viszonozzák azt. A Nő mindig a szebbik és egyben törékenyebbik nem marad, akiket nekünk, férfiaknak, lovagként kell tisztelnünk és védelmeznünk!)

Kincsővel végül akkor ért véget a románcunk, amikor választás elé állított, hogy vagy ő, vagy a barátaim. Az éjszakáim nagy része ugyanis még mindig a barátok társaságában telt, mégha hűségesen is. Tisztán emlékszem a napra, amikor felkeltem az ágyáról, felvettem a cipőmet és kisétáltam a szobájából és egyben az életéből is. 3 héttel később még kaptam egy SMS-t, melyben annyi állt, hogy látom a barátaidat válaszotottad helyettem.... Sosem beszéltem vele többet. A következő barátjával összeházasodtak és azóta is boldogan élnek a gyermekükkel.

Remélem, hogy a történetem ezen része minél több fiatalhoz eljut majd és mindenki le tudja vonni belőle a számára megfelelő tanulságot.

Ha engem kérdeztek, néhány fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet, bár van benne bőven több is.

Először is érdemes várni az igazira, mert sosem tudhatod, mikor sodorja eléd az élet.

Másodszor: soha ne legyél kiszolgáltatott egyetlen ember számára sem, bármennyire is szereted! Ha nem kapod ugyanazt vissza egy kapcsolatból, amit bele teszel, talán érdemes lenne váltani.

Harmadszor: soha ne foglalkozz mások véleményével.

Nem utolsó sorban pedig: soha ne állítsd válaszút elé azt, akit szeretsz! Meg kell taláni a közös utat és igazodni egymáshoz.

Egynyári kalandok(részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó!? című könyvemből

Kegyetlen játékok(1. rész)

Egy falatka Albánia

2020 tavaszán járunk. Már hosszú ideje annak, hogy a feleségemmel megromlott a kapcsolatunk. Bár még egy lakásban éltünk, külön szobában is aludtunk több, mint fél éve. Sajnos nem ez volt az első alkalom, hogy elhidegültünk egymástól, viszont az utolsó. Én már nagyban a hazaköltözésemet tervezgettem és tisztában voltam azzal is, hogy ők a gyermekeinkkel Németországban fognak maradni. Már tudom, hogy nem ez volt a legjobb döntésem, amit eddigi életem során megtettem, de ezt most kár lenne részletezni.

Abban az időben egy gyorsétterem vezető-helyettese voltam. Mondhatni, mindenem megvolt. Először csak az elinduláshoz szükséges anyagiak megszerzése volt a cél, és sosem gondoltam, hogy ilyen sokra viszem. Ezt persze csak képletesen értem, hiszen egy multinacionális vállalat beosztottjának lenni számomra egyáltalán nem felemelő. Az első pillanattól kezdve tudtam és hangoztattam is, hogy csak bizonyos ideig fogok külföldön tartózkodni, bárhogyan is alakuljon az életünk.

Már a felmondási időm benyújtásánál tartottam, ami folyamatosan csak torlódott, figyelembe véve a körülményeket, illetve a főnökömhöz való lojalitásomat. Pontosan tudtam, mekkora forgalommal jár egy nyári szezon, illetve mennyit számít a jó munkaerő hiánya. Elvállaltam, hogy a nyarat még ott töltöm és csak utána indulok vissza szülőhazámba.

Így történt, hogy sikerült összegabajodnom egy fiatal albán leányzóval, akit a továbbiakban Adeának fogok hívni.

Ade nálam 10 évvel volt fiatalabb. Diplomás, koszovói származású hölgy, aki már néhány hónapja a csapatunkat erősítette. Valahányszor nem volt kimagasló forgalom, ő folyamatosan a társaságomat kereste. Úgy gondolom, ha valaki igazán nagy rajongást mutat feléd, azt megérzed. Ekkor sem történt másként. Többször beszélgettem az exemmel is arról, hogy ez a nő rám van kattanva és valamit nagyon akar tőlem, én pedig bátorkodni fogok élni a lehetőséggel. Persze mindez csak arra szolgált, hogy lássam, mutat e még bármilyen érdeklődést irányomba, de lerázott annyival, hogy csak képzelődök.

Isten bocsássa meg bűnömet, de egy vágyaktól fűtött fiatalember, akit nem mellesleg csinosabbnál csinosabb nők vesznek körül, nem tud sokáig ellenállni a kísértésnek.

Adea nem volt az esetem, hogy őszinte legyek, és azt is jól tudtam, hogy ha hazatérek egy muzulmán nővel, úgy hogy hivatalosan még el sem váltam, nekem a fejemet veszik. Mégis úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt, de csakis őszintén. Sajnos sosem voltam a hatalmas eszemről híres, így érdekes gondolataim támadtak. Nem állt szándékomban átverni és hazudni sem neki. Igyekeztem minden lényeges dolgot leszögezni már a legelején. Elhívtam sétálni, ahol elmondtam, hogy nem szeretnék vele komoly kapcsolatot létesíteni. A nyár után hazaköltözöm, ahová nem jöhet velem. Ennek ellenére mindenre nyitott vagyok, és ennek tudatában kell eldöntenie, hogy mit is szeretne valójában tőlem.

Sajnos akkor még nem fogtam fel, hogy egy nő, vagy akár legyen az férfi is, aki kimondottan rajong a másikért, az elvakult és bármit képes megtenni érte. Tehát belement a játékaimba.

Azt megbeszéltük már a legelején, hogy ő még szűz és ennek a házasságáig, de legalább az eljegyzéséig így is kell maradnia, mert ezt megköveteli a családja és vallási szokásaik. Talán nem is kell mondanom, mekkorát nőtt a szememben, hisz nálunk már tizenéves gyerekként ágyba bújnak egymással, mégis mi ítélkezünk, holott bőven lehetne, mit tanulnunk...

Persze ő sem volt szentebb, mint a hazánkban élő álkeresztények. Nem vetette meg az alkoholt, még ha nem is vitte túlzásba és más kultúrákból származó férfiakkal sem szabadott volna ismerkednie. Hozzáteszem, soha egy kortyot sem ittam vele.

Elkezdtük közelebbről megismerni egymást. Sokat sétáltunk és beszélgettünk egymással. Az egyik alkalommal, amikor az egyik környező erdőben egy padon ültünk, úgy döntöttem, hogy nem tétovázom tovább. Az általam ismert legnagyobb érzékiséggel csókoltam meg a nyakát, amibe olyan szinten beleremegett, hogy majdnem leesett a padról. Megkérdezte, hogy minden férfi így tud e csókolni, majd megkért, hogy folytassam. Egy igazán szépnek mondható napot töltöttünk együtt, aminek egyre több ismétlése lett. Szegény teremtés minden alkalommal csak azt ismételte, hogy: "Tudom, te haza fogsz menni, én pedig nem mehetek veled."

Őszintén mondom, hogy megsajnáltam és talán egy picit bánom is, hogy nem hoztam őt magammnal.

Hogy mi minden történt még kettőnk között, azt az olvasó fantáziájára bízom. Nem szeretnék egy erotikától fűtött, anyáink kedvenc regényeire emlékeztető, történetet írni és lehet, nem is lennék rá képes. Ami lényeges, hogy szép, közel 2 hónapot töltöttünk egymás társaságában. A kapcsolatunk a végére rendesen felhevült. Ott és úgy csókoltam minden alkalommal, ahogyan előttem még senki, miközben igyekezett egyre többet tanulni az emberi testről, hogy ő is minél inkább a kedvemben tudjon járni. Többször is alkalmam nyílt rá, de a legdrágább kincsét megőrizhette későbbi férjének, ahogyan azt az elején megbeszéltük. Bár voltak olyan kijelentései, hogy miután megházasodik, majd találkozunk és bepótoljuk, máshogyan alakult. Persze én ezt soha nem is szerettem volna ilyen feltételek mellett.

Időközben még eltöltöttem egy rövidke, két hetes szabadságot Magyarországon, majd mire visszaértem Németországba, neki jegygyűrű volt az ujján. Próbált még közeledni felém, de emiatt elutasítottam és soha többet nem beszéltünk egymással. Azt persze még előtte kiszedtem belőle, hogy volt egy albán fiatalember, aki már 4 hónapja udvarolt neki, és mivel én kijelentettem, hogy kettőnk kapcsolata csak a nyár végéig tarthat, úgy döntött, hogy enged a srácnak.

Azt nem mondom, hogy kilenc hónappal később, de kevesebb, mint egy éven belül összeházasodtak és gyermeket szült neki. Soha többet nem hallottam felőle.

Fájó szerelem (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

17 éves koromban történt meg az egyik legszégyenletesebb dolog életemben. Volt egy gyerekkori barátom, Jani, akivel általános iskolában osztálytársak voltunk, majd a későbbiekben is ugyanarra a technikumra jártunk. Egyedül a szakközép esett ki a kettő között, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot. 11. osztályosok voltunk, amikor tragikus balesetben Jani elveszítette az öccsét. Nincs annál nagyobb szörnyűség, amikor egy gyerek távozik közülünk. Próbáltam szerencsétlen srácban tartani a lelket, ezért többet összejártunk. Akkoriban még nem sok embernek volt otthon számítógépe, internete meg főleg nem. Egyikőnk sem volt túl sikeres a lányoknál, így elkezdtünk egyre több időt tölteni nálunk, ahol az akkor még újdonságnak számító chat programokkal ismerkedtünk. Én bármikor csetelhettem, amikor kedvem tartotta, így valahányszor ketten voltunk, mindig átadtam a lehetőséget Jánosnak. Amúgy is csak az volt a lényeg, hogy ő kikapcsoljon kicsit. Akár játszhattunk is volna valamilyen számítógépes játékkal, de a lányokkal való ismerkedés jobban lekötötte. Nem is tartott sokáig, mire megismert egy nálunk 3 évvel fiatalabb lányt, Mónikát. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak.

Akkor még picit máshogy működött a világ. Pontosabban akkor kezdett elmenni a dilis amcsi filmek világába. Nem volt még megszokott, legalábbis nálunk, hogy az emberek az internetről ismerkedjenek, nemhogy fiatal lányok idegenekkel találkozgassanak. Eltartott egy ideig, mire a kapcsolatuk a következő fázisba lépett és megbeszéltek egy személyes találkozót. Addigra már tudtak egymás dolgairól, ahogyan arról is, hogy mindketten egy barátjuk társaságában folytatták a beszélgetések többségét. Ennek eredménye egy dupla randi lett, ahol Móni hozta a barátnőjét Esztert, én pedig Janival tartottam. Jancsinak sikerült valahogyan elérnie, hogy náluk kössünk ki, ahol a találka filmnézéssel folytatódott. Akkor láttam életemben először a Kegyetlen játékok című filmet.

Kellemes hangulatban telt a nap, végig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Akkor találkoztunk először a lányokkal, de nem utoljára. Legalábbis én biztosan. Miután elváltunk egymástól, hazamentem és az esti órákban még leültem kicsit a gép elé. Mondanom sem kell, hogy mi másért, mint csetelni. Amikor nálunk volt Jani, mindig ő csevegett valakivel én meg csak néztem. Nem kellett sok idő, hogy engem is rabul ejtsen a dolog, így az estéket többnyire azzal töltöttem. Nem telt tehát máshogyan az az este sem. Amint beléptem az oldalra, máris Móni üzenete fogadott. Arról érdeklődött, hogy tetszett e a barátnője, de az a helyzet, hogy nem dobogtatta meg a szívemet. Ellentétben Mónikával, de természetesen ezt neki nem adtam tudtára. Az igazság az, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy baj lesz. Hihetetlenül elragadó teremtés volt. Nem csak gyönyörű volt, egyszerűen ragyogott. Nem tudom, láttam e valaha hozzá hasonló kisugárzással rendelkező nőt. A problémát az okozta, hogy Jani is hasonlóképpen vélekedett a lánnyal kapcsolatban. Mivel vele indult az egész ismerkedés, ráadásul azzal a céllal, hogy őt kimozdítsa a szomorú hétköznapjaiból; tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy lecsapjam a kezéről. Így hát hallgattam a saját érzéseimről, de nem sokáig. Mikor arra került a hangsúly, hogy miként vélekedik Móni Janiról, ő azzal válaszolt, hogy én tetszem neki.

Mondtam már, hogy mennyire utálom a nőket???

Nem volt elég, hogy már a puszta jelenléte elindított valamit legbelül, még rátett jó néhány lapáttal, hogy felfűtse az amúgy is túlhevült szívemet.

Ekkor történt, amikor először összebújtam a karmával és megtapasztaltam, hogy bár a legőszintébb, de a legkegyetlenebb szerető is egyben. Azóta már azt is tudom, hogy ha jól bánok vele, ő is nagyon hálás tud ám lenni!

Tudtam, hogy nem tehetem meg, de gyenge voltam és engedtem az érzéseimnek. Elkezdtünk komolyabban ismerkedni Mónikával és a kapcsolatunk Janival háttérbe szorult. Persze könnyedén mutogatok a másikra és mondom, hogy az ő vallomása hatására történt, ami történt, mára már tudom, hogy minden meghozott döntésemért én vagyok és voltam mindig is a felelős. Ezeknek pedig mindig megfizetem az árát.

Kezdetét vette egy közel 3 évig tartó vívódás, ahol többet voltunk külön, mint együtt. Ezidő alatt neki több kapcsolata is volt, míg én csak ő utána vágyakoztam. Egyszer egy buliban összejöttem Esztivel, a barátnőjével, de még aznap este Móninál kötöttem ki. Ez az időszak alatt rengeteget küzdöttem önmagammal. A legtöbb problémát életemben a saját önértékelésem és önbizalomhiányom okozta. Ez utóbbi lényegében abból is adódott, hogy sokáig fogalmam sem volt, hogyan kell bánni egy nővel. Többször megvolt a lehetőségünk, hogy a kapcsolatunkat egy újabb, magasabb szintre emeljük, valahogy mégsem jött össze. Hihetetlen, vagy sem, bár kétszer is eljutottunk az ágyig, mindkét alkalommal elszalasztottam a lehetőséget. Egyszer olyan szépen megtervezett mindent, csak aztán épp civakodtunk szokás szerint valamin, így felajánlottam egy barátomnak, hogy nálam aludhat. A barátaimért bármikor tűzbe megyek azóta is! Aztán hiába békültünk ki az este és voltunk a báttya lakásában kettesben, a barátomnak tett ígéretem fontosabbnak bizonyult, így az éjszaka közepén távoztam, mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog.

Legközelebb csak közel egy évvel később találkoztunk. Már nem emlékszem, hogyan keveredtünk megint össze, de elhívtam őket egy házibuliba a legjobb barátomhoz. Ő pedig egy barátnőjével megjelent. Ekkor újabb lehetőséget kaptam az élettől, vagy inkább csak tőle, de férfiasan bevallom, a túl jól sikerült party hatására én már alkalmatlannak bizonyultam bármilyen feladatra is. 

Ez az este jelentette a kapcsolatunk és életem addigi legszerencsétlenebb fejezete végét is egyben. Főleg, mert ők elkezdtek ismerkedni a legjobb barátommal, aminek egy 3 éves komoly kapcsolat lett a vége.

Mondja még valaki ezután, hogy a karma nem létezik?

Ez az időszak még egy dologban volt számomra meghatározó. Akkoriban regisztráltam több szaktanácsadói oldalra is. Többek közt ismerkedési, párkapcsolati és szexuális tanácsokat nyújtó oldalakra. Mivel olyan szinten gyötörtem magam, hogy megfogadtam, ilyen többet nem történhet meg velem. Erős leszek és lényegesen nagyobb tudásra fogok szert tenni, melyet megtanulok alkalmazni is. Ennek már lassan 20 éve. Időközben nem egyszer sikerült átesni a ló túloldalára is. Nem mellesleg hiába minden tudás és tapasztalat, hiába a rengeteg elmélet és gyakorlat, ha egyszer jön valaki, aki elveszi az ember eszét, akkor képesek leszünk újból akként a kisgyerekként viselkedni, mint egykor még mindennek az elején. Nem véletlen mondják, hogy a szerelem vak.

Mónival 15 évvel később találkoztunk legközelebb. Időközben született egy kislánya, és nekem is kettő. Miután elváltam és hazaköltöztem Németországból, elkezdtünk üzeneteket váltani egymással, majd találkoztunk is. Az a kisugárzás sajnos már eltűnt belőle, ami régen volt. Az élet göröngyös útjain kikopott a fénye. Nem ragyogott már úgy, mint azelőtt. A sors, vagy adott esetben a karma, vele sem bánt kesztyűs kézzel. Sokat beszélgettünk az eltelt időről. Elmesélte, hogy végre talált egy rendes fickót magának, ezért bármilyen indíttatással is mentem neki az estének, gyorsan át kellett értékelnem magamban a dolgokat. Annyi rosszat tettem már életemben, annyi fájdalmat megéltem, miközben okoztam másoknak is. Úgy éreztem, nem tehetem meg vele, ha ő úgy látja, hogy végre jó irányba változhat az élete, nem állhatok az útjába. Nem utolsó sorban éppen én is össze voltam törve rendesen. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elbúcsúztunk egymástól talán örökre. Hogy még utoljára szívhassa egy kicsit a véremet, úgy köszönt el, hogy megjegyezte, még mindig gyenge vagyok, holott nem tudja, mennyire erős voltam valójában.

Bártfai, az örök szerelmes (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

Történetem még egészen kicsi koromban kezdődött. Talán ez az egyetlen óvodás kori emlékem, amiről nincs fényképem és nem is az elmeséltek alapján emlékszem. Egyszerűen csak megmaradt bennem valahogy.

Akkor történt, amikor először szerelembe estem. Bevallom őszintén, hogy a neve már feledésbe merült, hisz évek óta nem meséltem senkinek és én sem nosztalgiáztam már jó ideje ezzel kapcsolatban. Ha kicsit mélyebben elgondolkodom, homályosan dereng az Ági név, de az is lehet, hogy Évi. A lényegen mindenesetre nem változtat.

A kertvárosban laktunk egy pici utcában. Mindösszesen csak 12 házat tartalmazott. Ez volt az én első börtönöm. 2 házzal odébb laktak tőlünk az első barátaim, egy ikerpár, egész pontosan 2 lány személyében, akik csak alig voltak idősebbek nálam. 1 éves voltam, mikor már napi szinten átjártam hozzájuk. Azt már csak a szüleimtől tudom, hogy a pelenkámat mindig náluk hagytam és pucér fenékkel totyogtam hazáig. Igazából pirkadattól alkonyatig mehettem kedvem szerint, csak egy megkötése volt a dolognak, hogy nem hagyhattam el az utcánkat. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát elég gyorsan kinőttem a teret, viszont ez a korlát sajnos közel 10 éves koromig tartott. Így hát ahogyan cseperedtem, folyamatosan feszegettem a határaimat és mindig egyre messzebb távolodtam az utcától. Főleg, mert társaságom is akadt, az imént említett ikrek személyében. Én első gyerek voltam a családban, így ahogyan az lenni szokott, engem még jobban próbáltak óvni, míg a lányoknak már volt egy bátyjuk, ezért valamivel engedékenyebbek voltak velük kapcsolatban. Még annyit kiemelnék a történetből, hogy az ikrekkel nem csak szomszédok voltunk, hanem egy óvodai csoportba, majd az iskolában is ugyanabba az osztályba jártunk. Olyan 12 éves koromig szinte mindent együtt csináltunk, majd utána kezdtünk el külön utakat bejárni. Nekik köszönhettem az első párkapcsolati tanácsaimat is. Éveken keresztül támogattak mindenben. Így történhetett, hogy az első amolyan lánykérésre is ők kísértek el.

Már óvodába jártam, mikor valami, életemben először, valahogy máshogy kezdett el kalapálni odabent. Bekerültem az első nagyobb közegbe, ahol több tucat gyerek volt. Itt ismertem meg a már említett Ágit is, aki egy évvel idősebb volt nálam. Ráadásul csak két utca távolságra lakott tőlünk. Igazából őt ennyivel le is zárnám, mivel csak két dologra emlékszem vele kapcsolatban. Az érzésre, mely oly sokszor már rabul ejtett életemben és arra, amikor az ikrek elkísértek hozzá, hogy szerelmet vallhassak neki. Azzal a pillanattal véget is ért vele a kapcsolatom. Több szerelmem az oviban már nem volt, hiszen még évekig epekedtem utána. A sors iróniája, hogy később egy cégnél dolgoztunk, de már férjnél volt, én meg amúgy is már másfelé kalandoztam.

Aztán elkezdődtek az iskolás évek. Még nagyobb csoport, még több különböző gyerek, engem pedig már megint magával ragadott egy ismerős érzés, mely nem hagyott nyugodni. Ott ismertem meg Tímeát. Gyönyörű volt és elbűvölő. Egy igazi csoda volt számomra. Évekig loholtam utána, mint egy kiskutya, de őt látszólag sem érdekeltem. Na meg így belegondolva, nem biztos, hogy mindenki ennyire érzelmileg túlfűtött, mint én, főleg 6 évesen. Lehet, hogy már annak örült szerencsétlen, hogy ha nyugodtan babázhatott. 3. osztályosok voltunk, amikor ők összejöttek a legjobb barátommal.

(Baszki, miközben e sorokat írom, gondolkodóba estem, hogy az én nagy lányom most 4. osztályos... Kezdek rettegni.)

Szóval ott tartottam, hogy Timinek is elkezdődött a szerelmi élete. Bár nem tartott sokáig. Mind tudjuk, milyen a gyerekszerelem. Egy évvel később, talán a 4. évfolyam végén járhattunk, amikor már annyira rágtam az én szeretett ikerlány-barátaim fülét, hogy valószínűleg megsajnáltak, vagy csak beindult a fantáziájuk, ugyanis segítettek megírni életem első szerelmes levelét. Reméltem, hogy ők tudták talán, mi kellett akkoriban egy nőnek, pontosabban egy kislánynak. Nekem legalábbis fogalmam sem volt róla. Így is nagyon cikinek tartottam a levelet, főleg még oda is kellett volna adnom neki... Úgy emlékszem, a padjába csempésztem, majd vártam a csodára. A levél sikeresnek bizonyult, sőt úgy tűnt teljesen elvarázsolta Timit. Kaptam rá választ is, majd elkezdtünk találkozgatni. Elkezdődött életem első kapcsolata és egyben a lúzer korszakom is. Egyszerűen annyira töketlen voltam, vagy csak félénk, hogy még a kezét sem mertem megfogni. Arról már ne is beszéljünk, hogy puszi, vagy csók, dehogy volt olyan. Bár nem is igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Én csak éreztem, ahogyan lángol legbelül, hogy kell, hogy akarom, de onnantól, hogy megkaptam, még sokáig nem tudtam, mit is kellene kezdenem vele. Tehát így történt a kis Timikével is. A nyári szünet előtt jöttünk össze. A vakáció alatt egyszer volt nálunk is, illetve egy alkalommal eljött velünk cirkuszba is, de többször nem találkoztunk a nyáron. Aztán elkezdődött a következő évfolyam. Engem már egy szép levél várt az iskolapadban. Válaszborítékkal, üres lappal együtt, nem kis célzással. De hiába várta a válaszom. Egyszerűen nem volt kedvem írni neki. Valószínűleg egy az elsőhöz hasonló szép üzenetet szeretett vona kapni, de engem valahogy már nem vitt rá a lélek. Még az ikrektől sem kértem segítséget. Így hamarosan még egy levél érkezett számomra, de abban már sem boríték, sem üres lap nem volt, csak annyi, hogy vége. Utána bánkódhattam hiába.

Ahogyan telt az idő, de főleg, ahogyan serdültünk és a lányok is egyre szebben kerekedtek az osztályban, nekem folyamatosan volt egy kiszemeltem. Valamiért mindig kosarat kaptam, aztán mentem a következőhöz. Az általános iskola végéig csak futottam a lányok után, de sikertelenül. Aztán elkezdődött a középiskola. Az első két évem ilyen téren hasonlóan zajlott. Az addig ismert világ kitágult előttem, és mégtöbb csodálatos lányt ismerhettem meg. 10., vagy 11. évfolyamosok lehettünk, amikor az egyik osztálytársam azt mondta, hogy: "Bártfai, az örök szerelmes!" Nem véletlenül, hiszen állandóan szerelmes voltam, csak általában mindig másba. 16 voltam, amikor megtört az átok és összejöttem az első valódi barátnőmmel és végre eljutottam az első csókig is. Sajnos a kapcsolatunk az első olyan buliig tartott, ahová betegség miatt ő nem tudott eljönni, én pedig alkoholtól túlfűtve más irányba kezdtem kacsintgatni. Aztán kijózanodva annyira szégyelltem magam, hogy egyből szakítottam. Mondjuk annyi már nem volt bennem, hogy magyarázatot adjak, pedig szerette volna. Aztán egy évvel később talált rám az első valódi érzelmeket rejtő és egyben igazán fájdalmas kapcsolat. De ez már egy másik történet.

Ha szeretnétek, holnap jön a folytatás.😘

Ki vagyok én?

Nemrégiben kaptam egy üzenetet, melyben csak annyi állt: "Ki vagy te?" Megmondom őszintén, hogy nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam mire vélni a kérdést.

Ha én írok valakinek, általában tudom, hogy kinek. Vagy nem? De lehet, hogy csak túlgondolom a dolgokat. 

Aztán kaptam egy olyan "levelet" is, melyet akár esszének is nevezhetnénk, melyben azt fejtegette egy hölgy, hogy: "nincs olyan, hogy blogger...kell, hogy legyen az embernek rendes szakmája, vagy valamilyen iskolája... egyszerűen ilyen nem létezik... - és nem utolsó sorban - a tökömet sem érdekli..."

Miután válaszoltam, hogy nekem meg az ő véleménye nem érdekli a tökömet sem, letiltott.

Na most kérdem én! Ha az embert nem érdekli a másik ember, akkor miért nem lehet azt figyelmen kívül hagyni? Nem ez lenne a normális? Ha pedig mégiscsak érdekli az illető - különben mi másért írna rá - , akkor nem lehetne azt normális formában megfogalmazni? Mondjuk úgy, hogy ne legyen az bántó és ne idegesítse fel az ember magát fölöslegesen? 

Unom már állandóan ismételni magamat, ezért is olvashatóak a legáltalánosabb dolgaim rögtön a Facebook oldalam tetején öt kiemelt bejegyzés formájában, illetve a blogomon az összes saját írásom megtekinthető reklámmentesen... Igazából minden lényeges és kevésbé lényeges információ megtalálható bennük rólam, már amit a nyílvánosságnak szántam. És azt is mondták már, hogy ne ismételjem magam és ne magyarázkodjak állandóan, de amikor ilyen alpári módon és stílusban kezdenek el zaklatni, olyankor csúnyán ki tud borulni a bili nálam is.

Igen, tudom, hogy én választottam magamnak, ahogyan azt is, hogy ez egy fertő, de mégis az információátadás egyik legjobb formájának bizonyult napjainkban. Talán 14 db bizonyítvánnyal és okleveles képzéssel a kezemben elmondhatom magamról, hogy nem csak blogger vagyok, bár teljesen jogos a felvetés, hogy csak ellobbiztam életem folyamán a különböző szakképesítéseken, hiszen még csak egy diplomám sincs.

Már írtam arról, hogy ez engem boldoggá tesz. Hogy igyekszem tudatosan csinálni ezt is, ahogyan elkezdtem minden mást is az életemben. Akik olvasnak és rendszeres követőimé váltak, úgy gondolom, hogy ismernek már annyira, hogy nekik nem kell bemutatkoznom. Ha közületek bárkinek beszélgetni támadna kedve, szeretne többet megtudni rólam, illetve közelebbről megismerni, a lehetőség mindenkinek adott! De erről is már írtam. Viszont nem érdekelnek az összeesküvők, a különböző vallási fanatikusok, az irígyek és gyűlölködők és férfiakkal sem kívánok kapcsolatot létesíteni! (Sajnos ezeket ki kell emelnem. Személyes tapasztalat...)

Lényegében hiszem, hogy ez az oldal sokak számára hasznos lehet. Nem mellesleg a sajátomra is. Bátran kiírhatom magamból, ami a szívemet nyomja, hisz akinek nem inge, nem veszi magára, aki pedig felhúzta, nem baj, ha megtudja, hogy mindent le lehet vetkőzni. És sosem késő. Persze nem muszáj egyetértenünk. Hála a jó égnek, hogy nem vagyunk egyformák!🙏

De, hogy mégis miért blogger?

Ha az ember csinál magának egy oldalt, ki kell választania annak foglalkozási ágát. Nem mellesleg azt is, hogy üzleti, vagy magán célokból üzemelteti. Nem lehet beírni olyanokat, mint informatikus, vagy könyvtáros, bár én egyik sem vagyok. Mondanám, hogy közszereplő, de mindössze közel 6000 követőből, melyből havi szinten le is lépnek vagy 200-an, inkább nem égetem magam ilyesmivel. Bevallom, én szeretném a legjobban, hogy kiválaszthassam egyszer a listából az írót, de ahhoz még rengeteget kell tanulni, dolgozni és legalább egy könyvnek nevezhető valamit letenni az asztalra, mégha csak először digitálisan is. Aztán van olyan, hogy digitális tartalomkészítő. A legtöbb ilyen személy csak posztok lopásából él. Bevallom őszintén eleinte ezt elítéltem, de be kellett látnom, ahhoz, hogy labdába rúghassak ezen a pályán is, az oldal láthatóságát folyamatosan fent kell tartanom. Így volt, amikor nem igazán értem rá erre, így csak megosztottam mások kreálmányait és teszem még ma is, de igyekszem egyre ritkábban.

Szerencsére elmondhatom, hogy van többszáz saját videóm, mégha ez érdekli is legkevésbé az embereket. Aztán vannak saját képeim mások idézeteivel, illetve néhol saját soraim is fellelhetőek. Nagyritkán élő videókat is folytatok és még fogok is. Aztán nagy álmom, hogy amolyan testi-lelki edző(coach) legyek, főként, mert nem értek egyet sok tanítással és én is már 20 éve tanulom magam motiválni, illetve elfogadni. Már voltak ilyen próbálkozásaim is. Ebből is kifolyólag készülök egy erre alkalmas tábor kialakításával, melyről szintén beszéltem már, viszont ennek nincs sok köze az oldalhoz. Ha visszatekintünk mindennek a legelejére, amikor még egyszerű emberként írogattam néha és tartottam meg ezt a vonalat a mai napig; akkor talán még mindig a blogger a legjobb kifejezés mindarra, amit itt csinálok. Aztán reméljük, hogy ez idővel változhat.

És ha megkérdezed, hogy mi a szakmám, vagy mivel foglalkozom, arra nem tudok egyszerűen válaszolni. Sokszínű személyiség vagyok, aki éppen azon gondolkodik, mit tanuljon megint, amit kamatoztatni tud... A többire ott az önéletrajzom!😉

Azok a mocskos, szemét tanárok, avagy gondolkodj már ember!🤦

A következő sorokkal találtak meg nemrég:

"Drága tanárok...egyet nem sírok vissza közülük...nagy része már akkor is megnyomorította a gyerekeket."

Azóta is gondolkodom...

Gondolkodom azon, hogy a 16 évnyi iskolai tanulmányaim alatt volt e olyan tanárom, illetve tanítóm, akire rossz szemmel tekintenék vissza, vagy neheztelnék bármi miatt is?!

Biztosan állíthatom, hogy nincs!

Persze voltak rossz napjaim, ahogyan nyílván nekik is, mint minden embernek. Szerencsére azt mondhatom, mégsem bántottak sem testileg, sem pedig lelkileg olyan szinten, hogy az mély nyomot hagyott volna. Sőt testileg soha, még véletlenül sem, de ha úgy is történt volna, biztosan megérdemeltem volna. Hisz én is csak egy hisztis hülyegyerek voltam, mint a mai fiatal generáció legtöbbje, legalábbis a nyugati társadalmakban. Tisztelet a kivételnek!

Azért azt halkan megjegyzem, ha bármelyik gyermekemet ütné meg valamelyik tanítója, eltörném a kezét! Mert ehhez nincs joga, és mi sem bántalmazzuk őket! Nem alkalmazunk testi fenyítést a nevelésben, mert az úgy sem vezet jóra. Az erőszak, csak még több erőszakot szül. Az iskolarendszernek meg egyébként sem ez a feladata! Ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

Mi az iskolarendszer feladata?

Hogy megtanítsa a gyerekeket írni, olvasni, számolni és ami a legfontosabb: logikusan gondolkodni. Megismertetni velük a különböző tudományokat, művészeteket, kultúrákat..., ezáltal is tágítani a tudatukat. Engedni a kreativitásuknak és a sajátos elképzeléseiknek. Véletlenül sem szabad mások véleményét rájuk erőltetni, hanem segíteni kell abban, hogy sajátot alkothassanak.

Na persze ez nem így működik. Ráadásul van egy tucat tantárgy, amiből túl sokat kapnak, ezáltal is teljesen leterhelve gyermekeinket. Még a leghasznosabb tanítások már rég háttérbe szorultak. Ezt lehetne hosszasan elemezni, de ez most nem erről szól!

Itt a tanárokon van a hangsúly és az ő munkájukon!

Biztosan vannak olyan megkeseredett emberek, mint minden területen, akik nem tudják teljes odaadással végezni a munkájukat. Ez érthető is lenne, de ez egy olyan szakma, amihez elhivatottság is kell. Éppúgy, mint a betegápoláshoz, az állattenyésztéshez, az autószereléshez és valójában mindenhez, ha jobban belegondolok. Ha nem szereted, amit csinálsz, azt sosem fogod jól csinálni és nem csak másoknak, de hosszútávon magadnak is ártasz vele. Persze nincs választásod, bla-bla-bla... Ezerszer hallottam már ezt. Olyankor megkérdezem, hogy egyáltalán megpróbáltad? Ha igen, mégis milyen lépéseket tettél az ügy érdekében? Még soha nem kaptam választ!

Persze az élet kemény, legalábbis, ha így állunk hozzá. Élni mindenkinek meg kell valamiből. Valamit, valamiért alapon pedig van, hogy a nehezebb utat választjuk... 

Akárhogyan is, ha emberekkel foglalkozunk, azt kell a leges legkomolyabban vennünk, hiszen mégsem haszontalan tárgyakról beszélünk! Ráadásul a gyermekeink nevelése közös érdekünk, hisz tőlük függ a jövőnk alakulása!

Persze én minden élőlényhez ilyen elhivatottsággal állok, de azért egyértelműen a legnagyobb hangsúly mindenképpen a gyermekeinken és az ő nevelésükön kell, hogy legyen!

Ha már ismét ennyire elkalandoztam, térjünk vissza a történet kiindulási pontjához, miszerint "a tanárok megynomorítják a gyerekeket."

Az, hogy mit tanítanak, az nem az ő hibájuk! Ők csak azt adják tovább, amit nekik is megtanítottak! Nem tehetnek arról, hogy maga az oktatási rendszer hibás. Illetve a legtöbben hisznek abban, amit tanítanak, és számomra ez a lényeg! Nem a min, van a hangsúly, hanem a hogyanon. Hogy mégis hogyan bánik a gyerekekkel és hogyan adja át mindazt a tudást, amivel ő is rendelkezik. Szeresse a gyerekeket és kölcsönös tiszteletre nevelje.

Óh, várjunk!

Hogy nevelje???

Erről eddig nem volt szó!

Nem az iskolarendszer, illetve a tanárok kötelessége a gyereknevelés, hanem a szülőké! És itt a pont!

A legtöbben már mind szülők, illetve nagyszülők vagyunk. Tudjuk, milyen otthon foglalkozni 1 gyerekkel, vagy 2-vel, esetleg 3-al, vagy még többel...

Egy iskolai osztályban átlag 30 gyerek van! Egy tanórán pedig, csak 1 tanár. Ez minimum a tízszerese! Remélem mindenki érzi a különbséget!

Ha ezek a gyerekek rosszak és neveletlenek, egyeten tanárnak sincs esélye sem bármit is megtanítani számukra. Innentől kezdve pedig nem vonhatóak felelősségre!

Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek nem adnak tiszteletet a tanároknak, mert valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy mi az.(Sajnos ezt hozzák otthonról!) De elvárjuk, hogy neveljék meg őket, mert nekünk nincs rá időnk, sem energiánk, vagy türelmünk hozzájuk. Aztán a tanárokat hibáztatjuk, hogy ilyen neveletlen "hülyegyerekeink" vannak.

Visszagondolva a történelemre, nem kell egyetértenünk tanáraink minden tanításával. Van az úgy, hogy a tanítvány túlszárnyalja mesterét. Ilyenkor pedig egy jó tanár büszke emberré válik. De ehhez mindenekelőtt elérhetővé kell tenni a gyerekek számára a megfelelő tudás ismereteit.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig voltak olyan tanáraim, akik nyitottabbak voltak mindenre. Voltak világot járt, sokat látott emberek, akik képesek voltak elrugaszkodni a rendszertől. Voltak, akik a tankönyvek tartalmai mellett, elmondták a saját véleményüket is, illetve olyan információkról is tájékoztattak, amik nem minden esetben értettek egyet a hivatalos tananyaggal. Mindezzel elősegítve mindazt, hogy mi a hallottak alapján saját véleményt, gondolatokat alkothassunk, illetve ezeknek az érdekes eltéréseknek köszönhetően felébredjen bennünk egyfajta kíváncsiság, ami felkelti a tudás iránti vágyat.

Mindezt összefoglalva: a tanárok is emberek! Remélhetőleg az általuk ismert legjobb módon igyekeznek tanítani gyermekeinket. Sajnos előfordul, hogy nem taníthatják azt, amit szeretnének. Nem kapják meg a megfelő tiszteletet, illetve elismerést. Mivel az ő feladatuk a legfontosabb, a világon a legmagasabb fizetést érdemelnék! Egyre többször adnak manapság hangot a problémáiknak és igazuk is van!

És, hogy miért mondom ezt?

Ők azok, akik a jövő politikusait, orvosait, tanárait, szakembereit, társadalmi- és szociális munkásait, rendőreit, életmentőit, katasztrófa elhárítóit képzik! Valójában mindenkit, akik a jövőnk fejlődéséért, vagy hanyatlásáért fognak felelni.

Amikor ezt a hivatást választották, biztosak lehettek benne, hogy még ők is reményekkel és álmokkal teli kisgyerekek voltak, akik annak szentelték az életüket, hogy a gyermekeinkkel foglalkozzanak. Hogy tanítsák és lényegében helyettünk neveljék őket, mert nekünk nincs rá időnk. Nyílván nem a nevetséges és szégyenletes fizetésükért tették.

Még annak idején a gyerekek otthon mindent megtanultak a szüleiktől, manapság már sem időnk, sem megfelelő tudásunk nincs ehhez. Ez pedig a rendszer hibája. Amin lehet változtatni!

Minden csak a Te saját hozzáállásodtól függ!

Légy együttműködőbb és fogd fel, hogy gyermekeink fejlődése mindannyiunk érdeke! Kötelességünk segíteni egymás munkáját, hogy a jövő generációja mindenképp hasznos legyen a társadalom, de főleg a saját közössége számára. Mert így lehet teremteni!

Azt pedig, hogy bárki is megnyomorította volna a gyerekeket, értelmezze valaki számomra, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Ez így, ahogy van egy baromság! Persze vannak erkölcstelen gazemberek az egész világon, de sosem szabad miattuk általánosítani!

Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden valamikori tanítómnak és tanáromnak! Köszönöm, hogy hozzájárultak a fejlődésemhez, hogy megtanítottak gondolkodni és, hogy mindvégig azon voltak, hogy átadhassák tudásuk legjavát!

Mindannyiuknak hosszú és boldog életet kívánok!

Az eltávozottakat pedig az Isten nyugosztalja!🙏❤️

Miért lettem blogger?

A szereplési vágy egészen kicsi koromig visszavezethető. Úgy mesélték, hogy az üzletekben is szívesen elkóvájogtam, hogy az eladónőkkel beszélgethessek. Fontos tudni, hogy már a szüleim és nagyszüleim is szabadabb szellemben éltek és élnek, mint a korosztályuk. Így engem is ebben a szellemben neveltek. Például a mai napig nem vagyok semmilyen vallás rabja, de mégcsak híve sem. Holott olvastam körülbelül 18 teremtéstörténetet és megismerkedtem különböző vallásokkal, sőt olykor egy-egy misén is tiszteletemet teszem. Éppen ezért van már az egész témáról kialakult képem is.

A felmenőim nem csak szabad szelleműek, de vállalkozó szelleműek is voltak. Mialatt én a tanulmányaimat folytattam mindig arról ábrándoztam, hogy az éppen futó vállalkozást fogom idővel továbbvinni. Még csak alsós lehettem, amikor a nagyapám már a város összes mozijában vetített. Később a városi moziban Bt. tag, majd az Autósmoziban tulajdonos lett, ahová később a szüleim is társultak. Én pedig évekig kísérgettem őket arról elmélkedve, hogy egyszer én is felkerülök arra a filmvászonra. Aztán nem tudom, mi történt. Kicsi voltam még, hogy megértsem a miérteket, de a város összes mozija egymás után kezdett bezárni, míg hirtelen egyetlen sem maradt nyitva. Így nem hogy filmszínész, de mozitulajdonos sem lettem. Aztán még mesélhetnék arról is, hogy a családom szinte minden tagja megfordult a ruhaiparban valamilyen formában, de abból sem maradt semmi, mire felnőttem.

7. osztályos tanulók voltunk, amikor az iskolánkban statisztákat kerestek a Tanár úr kérem című előadáshoz. Igazából csak a rossz diákot kellett eljátszani a padban ülve, néma csendben, így nem volt nagy feladat számunkra. Egyik barátommal rögtön jelentkeztünk is és rövid időn belül már a Városi színházban találtuk magunkat. Azt követően már a következő szerepünkre készültünk, ami a Honfoglalás volt. Ha jól emlékszem, én alakítottam volna Ond vezért és volt már egy mondatom is, de sajnos máshogyan alakultak a történések. Időközben kiosztották a félévi bizonyítványokat, ahol is kiderült, hogy megbuktam nőtanból, így édasapám megszűntette a színjátszó szakkört számomra.

Mivel van némi beszédhibám, mégpedig raccsolok, így a későbbiekben kialakult belső félelmeimnek és a mérhetetlen önbizalomhiánynak köszönhetően hosszú időre fiókba tettem minden szereplési vágyamat. Pedig aztán a középiskolában elindult számunkra az élet. Az is igaz, hogy nekem már a szüleim 6 éves koromtól lehetővé tették, hogy minden évben megünnepelhessem a születésnapomat a barátaimmal, ez 8.-ban már 5 házibulit jelentett nálunk. Ezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy a társasági élet már nagyon fiatalon kezdett kialakulni a saját életemben. 16 évesen 22 törölköző volt egymás mellett a vízparton, pedig többek közt nekem sem volt. Arról nem is beszélve, hogy a kazettásmagnóból is üvöltött a rap. Még szintén abban az évben a társaságból néhányan csapatot alapítottak és elkezdtek saját zenéket csinálni, míg mi támogattuk őket és kísérgettük a különböző fellépésekre, tehetségkutatókra. Egy online versenyt 10 évvel később egy másik barátom meg is nyert, azóta is elfelejtették kifizetni... Szóval mindent összevetve mondhatom, hogy kiéltük magunkat, de rendesen.

Hiába volt a társaságban mindig több lány is, még volt, akivel jártam is, de valahogy nagyon szerencsétlen voltam ilyen téren. Ez okból kifolyólag 16-17 lehettem, amikor regisztráltam az első csajozási tanácsok oldalra, majd szexuális tanácsadásokra, ezeket követték a különböző motivációs tréningek. Ezek segítettek többek közt az elfogadásban és, hogy megtaláljam a hitet magamban. Ennek immáron több, mint 20 éve. Egyre többször próbálkozom ezekből is átadni valamit, mert felismerem a hozzám hasonló "szerencsétleneket" és szívesen teszem...

Aztán jött az első komoly párkapcsolatom, majd a második, melyből házasság is lett és így szépen lassan kezdtem kimaradni a társaságból. Aztán Németországba költöztünk. Erről meséltem már sokat, meg még fogok is. Ott kezdtem el tisztán látni, majd ugyanott rohantam végül majdnem a vesztembe. Valójában sosem szerettem volna kimenni. Ez egy megállapodás volt, de erről majd máskor. Végeredményben viszont egyáltalán nem bántam meg, mert rengeteg új dolgot tanultam és nagyban befolyásolta azt, hogy ilyen emberré váltam. Sok embert ismertem meg különböző kultúrákból, akiket a mai napig barátaimnak nevezhetek.

Már egészen kicsi korom óta kíváncsi természetű voltam és még a mai napig rengeteg dolog érdekel. Ha olykor új emberek közé kerülök, nevetni szoktak, mennyit kérdezek. Ha az iskolai éveimre gondolok, alig vártam, hogy szabaduljak. Azóta meg el sem tudom mondani, milyen mérhetetlen tudásvágy uralkodott el rajtam. Főleg Németországban. Az új világ és a különböző emberek egyre jobban kezdtek érdekelni. Elkezdtem olvasni a vallásukról és beszélgettünk egymás szokásairól is. Ráadásul a hatalmas honvágy miatt, nem beszélve a keresztnevemről, mindig is érdekelt a saját múltunk és történelmünk is. Így szabadidőm nagy részét tanulással töltöttem, ha nevezhetjük annak. Az biztos, hogy soha azelőtt nem olvastam annyit, mint akkor. Legfőbbképpen vallási és történelmi témában, illetve újdonsült barátaimnak köszönhetően egy kicsit közelebb engedtek a nyelvükhöz. Leginkább olyan egyezéseket kerestem, amelyek nem csak az elmúlt évtizedekre nyúlnak vissza, hanem annál lényegesen messzebre. Szerencsére minden nyáron voltak egyetemista diákjaink, illetve a 3. világból is többen rendelkeztek diplomával és nyelvtudással. Volt köztük tanár, történész, de még politikus is. Így aztán kedvemre úszkálhattam a különböző információkban.

A legmegdöbbentőbb dolog számomra az volt, amikor azzal szembesültem, hogy Közép-Kelet-Európában, ahol a szomszédos országok egyazon Európai Unió tagjait képezik, szinte mindenhol eltérő történelmet tanítanak a közoktatásban. Szerintetek ez normális? Egy jól működő Unióban legalább a világtörténelem tanításában egyet kellene érteni szerintem. Addig arról ne is gondolkodjunk, mit fogunk csinálni együtt a jövőben. Hisz ezek szerint minden népet olyan szinten butítanak, amennyire az ott élők hagyják... Az is érdekes dolog volt számomra, hogy a világon szinte egyidőben volt nyelvújítás. Ekkora véletlent... Aztán egyre több összefüggésre lettem figyelmes. Sokat tanultam a muszlim vallásról is, ahol kiderült, hogy ugyanazt az Istent tisztelik, ugyanattól az Ádámtól és Évától származnak és ugyanúgy elfogadják Jézust, mint prófétát, mint a keresztények, míg a zsidók Jézust már elutasítják. Abba most ne menjünk bele, hogy ők milyen nevet adtak az istenünknek és az honnan ered...

Aztán erre még rájön az a 2 és fél évtized tanulmány és tapasztalat, amelyet az önéletrajzomból is megismerhettetek. Hogy egy példát említsek: hajómatrózként dolgoztam egy dunai teherszállítón, amikor a tv-ben királyunk azt nyilatkozta, hogy azért drágul a kenyér, mert kevés gabona termett az évben. Mi meg 5000 tonna kukoricát vittünk ki egy körben a németeknek egy hajóval. Igen, 5000 tonna 1 kör alatt(2-3 hét) 1 hajóval. Csak a cégnek volt 5 hajója és hozzáteszem megszámlálhatatlanul sok teherfuvarozó van jelen mindenféle országokból. Szóval összeszedtem minden bátorságomat és csináltam egy oldalt, ahol elkezdtem leírni elsősorban kizárólag a saját tapasztalataimat. Gyorsan rájöttem, hogy a kutya sem hiszi el, amiket állítok(tisztelet a kevés kivételnek), illetve aki tudja, azt már nem érdekli. Egyszerűen nem is értettem, inkább hisznek a médiának, mint egy embernek, aki egy közülük. És itt nem az idegenekre gondolok, hanem például a saját családomra. Na azóta nem hiszek már úgy a család szellemében sem, mióta a médiával kiégetik az emberek agyát annyira, hogy képesek a sajátjaik ellen fordulni.

Lényegében ennyi a történet. Én csak szerettem volna megosztani a tapasztalataimat, az érdekességeket, amelyekre az évek során akadtam, illetve jó időtöltésnek bizonyult, hogy kiírhattam magamból, mindazt, amik a szívemet nyomták. Az írás egyébként bevállt módszer, sok pszichológus is ajánlja az embereknek. Persze nem azt, hogy írja le az egész világ elé, ahogyan én teszem, csak írja ki magából. Mondjuk vezessen naplót... Aztán hozzátartozik az is, hogy idővel elkezdtem élvezni a dolgot, főleg mióta vidékre költöztem és szinte ennyi kapcsolatom maradt csak a külvilággal... Jelenleg pedig itt tartok és a lényeg, hogy segítsek és átadhassak valamit, miközben én is folyamatosan fejlődök.

Újrakezdtem vidéken 1. rész

Az egész még valamikor egészen kicsi koromban kezdődött. Emlékszem még a dédipapa hatalmas földjére. A birtokra, ameddig csak a szem ellátott, az állatokra, melyek megtelítették az istállókat, de leginkább a dédi hatalmas, fekete, Csillag nevezetű lovára, kinek homlokát fehér folt borította. Talán ekkor tudatosult mélyen legbelül, hogy mit is szeretnék valójában. Jómagam, ahogyan már a szüleim is, városban születtünk és nevelkedtünk. Csak búcsú idején, illetve a tavaszt köszöntő, telet elűző busójáráskor voltunk vidéken valamelyik rokonunknál. Ahogy tellett-múlott az idő, miközben emberré cseperedtem, az idősek sajnos sorra eltávoztak sorainkból, és a  családom tulajdonában lévő földek, szép lassan új tulajdonosok kezébe vándoroltak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a sok-sok hektárból, mire odáig jutottam, hogy magam is visszatérnék a gyökereimhez, elveszett minden. Minden hagyatékom egy városi ház, a maga kis 600 négyzetméteres udvarával, pontosabban annak is csak a töredéke.

Az elmúlt közel négy évtizedben megfordultam már több helyen. Dolgoztam különböző multiknak, de ugyanúgy magánvállakozóknak is. Mindannyian tudjuk, milyen nehéz, szinte lehetetlen egyről, a kettőre jutni, ha nincs aki támogasson benne. Nekem nem volt. 2014-ben sikerült meggyőznie az első feleségemnek, hogy vállaljunk külföldön munkát, amelyből később felépíthetjük az elképzeléseinket. Megmondom őszintén, annyira nem akartam elhagyni a szülőföldemet, hogy még sírtam is az utolsó itthon töltött estén. Sokan nem hiszik, de iszonyatos honvágyam volt folyamatosan, hiszen számomra a magyar Alföld jelentette mindig is a földi paradicsomot. Hat Németországban ledolgozott év után úgy éreztem, végleg kialakult bennem, hogyan és miként szeretném folytatni az életemet. A bökkenő az egészben az volt, hogy addigra már egyedül maradtam, hiszen az asszonynak idő közben megváltozott az értékrendje és szerinte mást szolgálni biztosabb, mint saját magadat. Vagy inkább csak kényelmesebb. A rabszolgákat képző oktatási rendszerükről meg ne is beszéljünk. Szóval egyedül, az emberiségből kissé kiábrándulva, fogtam magam és hazatértem szeretett hazámba. Majd kezdetét vette egy olyan mély depressziós időszakom, melyből egy ideig nem láttam a kiutat.

Vettem egy kis házat egy kevesebb, mint 100 lélekszámú faluban, mondhatni, hogy a Világ végén, vagy még azon is túl. A legnehezebb dolog először a családom, de leginkább a gyermekeim hiánya volt. Minden, amit teszek, az leginkább róluk szól, hogy nekik több választásuk legyen, mire elvégzik az iskolát, mint nekem volt. Bár ők egyelőre nem akarnak haza költözni, bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Fél év búslakodás után, az egyik faluban élő, gazdálkodó család vett a szárnyai alá, ahol sikerült idővel újra talpra állnom és visszatalálnom az általam vélt helyes útra. Biztosan állíthatom, hogy mindenki számára a legjobb gyógyulási lehetőség egy lelki traumából a természetben található meg. Nincs szebb és értékesebb, mint a minket körülvevő növény- és állatvilág. Az őzek feljárnak a kertekbe, ahogyan a nyulak és fácánok is. A fákon mókusok laknak, megannyi madárfajjal együtt. A szántóföldek virágzás idején pedig gyönyörű látványt tárnak elénk. A saját állatainkról már ne is beszéljünk. Tehát összeszedtem minden erőmet és bármilyen nehéz is még mindig, belekezdtem egy szebb világ felépítésében, ha már a nyugati "civilizált" létből kiábrándultam.

Immáron két és fél éve élek az én kis tanyámon, törekedve a folyamatos fejlődésre. Jelenleg 45 állat vesz körül a saját portámon, a szomszéd állatait nem számolva; és már ott tartok, hogy bármilyen nehéz is volt levetkőzni a város porát, ha havonta egyszer megyek be jelenlétemet tenni, sokat mondok.

Nem véletlenül mondják, hogy minden kezdet nehéz. Főleg annak, aki a nulláról indul, hatalmas tudatlansággal ehhez az életmódhoz, de nem lehetetlen. Bevallom azt is, hogy mindig is lusta ember voltam. Ledolgoztam a napi 8 órámat és felvettem a fizetésemet. A nap további részében pedig hagyjanak békén - mondtam. Kényelmes ember voltam, amit el kellett engednem. Ez egy olyan életforma, amiben nem lehet megállni. Szoktam mondani olykor, hogy éhezem és fázom, de ezzel is csak azt próbálom tudatosítani, hogy nem egyszerű, sőt mi több, nagyon nehéz. Itt jelenleg lustaságnak helye nincs. Ha éhezem, le kell vágni egy állatot, hiszen ezért vannak. Ha fázom, akkor pedig fűrész a kézbe és irány az erdőm. Nincs hely, sem idő a sírásra.

És, hogy hányszor akartam feladni? Már megszámolni sem tudom. Mégis minden olyan alkalommal, amikor a kilátástalanság szélére kerülök, átgondolom, hol és miként fordultam meg eddigi életem során. Hogy hová vezetne az az út, ha folytatnám. Majd rájövök, hogy a legjobb helyen vagyok, de ahhoz, hogy ez még szebb és jobb legyen, nem állhatok meg és nem adhatom fel, hiszen a siker már csak egy ugrással van előttem.

Mindazoknak, akik olyanokkal keresnek fel, hogy milyen jó nekem, illetve milyen szerencsés vagyok, azt üzenem, hogy ebben semmi szerencse nincs, csak és kizárólag rengeteg munka, fájdalom és kitartás! És ahogyan mondani szoktam, én ezt választottam, ahogy neked is van választásod! Minden döntés, a te döntésed, hisz csak rajtad áll. Azt viszont jól gondold meg, hogy ilyen útra térj, mert ez rengeteg feladással és a nyugati kényelemmel való lemondásról jár. Mégis azt gondolom, hogy megéri!

A boldogságod csak rajtad áll

Tudjátok, mi tud igazán lelombozni? A másik ember! És hogy miért mondom ezt? Rögtön kifejtem.

Az, hogy jól induljon a napod, csak rajtad áll! Nem mondom, ha kinézek reggel és szakad az eső, az engem is kicsit lelomboz, főleg mert szinte már csak aludni járok be. Így viszont újratervezek és keresek valamilyen bent végezhető tevékenységet, ami hasznos, illetve boldoggá tesz. Nem mondom, nem mindig olyan könnyű, mint ahogyan most leírom, de lényegében, ha sikerült megértened, egyszerűbb lesz, mint hiszed.

Ha úgy kelsz fel reggel, hogy "már megint egy szar nap", nem is lesz jó soha, hiszen már az elején elkönyvelted rossznak.

Ja, hogy nincs kedved korán reggel mosolyogni? Vagy eszedbe sem jut, hogy boldogan kezd a napot? Adok egy tippet!😉 Alapozd meg a másnap reggeled, már mielőtt lefeküdnél aludni. Tudatosítsd magadban, hogy igen is jó napnak nézel elébe! 

Mindenki életében van egy éltető erő, egy biztos pont, vagy valami, ami örömet tud okozni a mindennapokban. Ne én mondjam meg, hogy mi legyen az. Egyszerűen nektek kell megtalálnotok!

Visszakanyarodva az elejére, hogy mire is gondoltam pontosan? Ha azt mondom, hogy jó reggelt, de te úgy felelsz, hogy jobbat, abba már beletetted a negativitásodat. Ha megkérdezik, hogy vagy, erre te elkezdesz panaszkodni, az szintén ugyan oda vezet. Hidd el, mindenkinek lenne oka panaszkodásra, csak lehet, hogy a kutyát sem érdekli, vagy ha mégis, akkor talán már az egész világ fájdalmát a nyakában cipeli az illető és pont a te szenvedésed nem hiányzik neki még.

Na jó, lehet, hogy egy kicsit túlragoztam a végét, csak szerettem volna, hogy megértsd: Az, hogy milyen napnak nézel elébe, csak rajtad áll! Ha pedig úgy érzed, hogy a világ van rád rossz hatással, folyamatos negativitással, akkor talán csak rossz helyen vagy...

A boldogság egy döntés, ami csak rajtad áll! Ha sehogy sem sikerül, ideje váltani...

2 nap chatoperátorként, avagy a szégyen küszöbén

Örök életemben kerestem a lehetőségeket, melyekkel gyorsan, illetve könnyedén lehet meggazdagodni. Mint látjátok, mindezidáig ez nem sikerült. Hazatérésem után történt nem sokkal, hogy rátaláltam egy internetes állásra. Informatikus révén, ez lett volna a legjobb megoldás számomra, hogy találok egy online állást, miközben felépíthetem a saját gazdaságomat. Szóval nem is tartott sok ideig, mire találtam egy olyan otthon végezhető munkát, amelyhez nem kellett más, csak egy számítógép, meg némi írástudás. Az állás már a hírdetésben is 18 plusszosnak volt meghirdetve, de ez még nem rettentett el. Különben is már a 34-et, vagy '5-öt tapostam akkor. Így hát gyorsan megpályáztam. Nem telt bele sok idő és már a videóinterjúnál tartottunk. Egy rövid beszélgetés után, már át is küldték az oktató anyagot, majd kezdhettem is, amint felkészültem. Kár is lenne kertelnem, a munka arról szólt, hogy üzenetekre válaszoljak különböző párkereső oldalak előfizetői számára. Ráadásul a cég üzemeltetői által kreált hamis személyiségek bőrébe bújva. Őszintén mondom, hogy nagyon zavart a dolog, de mint tudjuk, a pénz az nagy úr. Így hát egyből bele is kezdtem a dologba. Kaptam egy internet címet, majd nevet és jelszót a belépéshez, ahol máris jöttek a megválaszolandó üzenetek. Akkor sikerült ismét, már sokadjára kiábrándulnom az emberiségből, látván, hogy mennyi szemérmetlen bunkó férfi él e földön. Meg is értettem egyből, mi az a sok felháborodás a nők részéről... Rögtön enyhült is egy kicsit a lelkiismeretem, mert az ilyenek megérdemlik, hogy jól megszivassák őket - gondoltam. Míg nem jött egy-egy olyan ember, akikkel nem hogy sikerült együttéreznem, teljesen azonosultam a problémáikkal. Talán 4 órát dolgoztam összesen, azt is 2 nap leforgása alatt, amikor szembe kerültem egy nagyapám korabeli özvegy emberrel, aki egyszerűen hihetetlennek tartotta, mégis csodálatosnak vélte felfedezni a találkozásunkat. Na abban a pillanatban hagytam abba az üzenetek írását. Később még kaptam 1-2 felszólítást a cégtől, hogy aktiváljam magamat, illetve adjam meg a számlaszámomat a kifizetéshez, melyekre végül csak annyit válaszoltam, hogy erkölcstelen szarházi dolog, amit művelnek, mert szerencsétlentlen emberek megtévesztéséből húznak hasznot. Ennek már több, mint 2 éve, de azóta sem kaptam választ.

Komolyan mondom, sok szart megéltem már életem során, de ez egy olyan dolog volt, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni. Azt is bevallom, volt olyan, amikor én voltam ilyen oldal előfizetője, ahol több, mint 1200 megkeresésem volt. Jajj de nagy volt az arcom. Erre kiderült, hogy mind kamu volt. Valószínűleg szőrös, dagadt chipszabáló férfiakkal beszélgettem én is havi x ezer forintért, miközben csak jól akartam érezni magam egy hölgy társaságában. A jó hír, hogy ti legalább egy nagyon sármos középkorú férfival beszélgettetek ahelyett!😉🤣🤣🤣🤢

Szóval kedves férfitársaim! Nagyon figyeljetek, hol és milyen oldalon fizettek elő! Ha a csaj csak az időt húzza és folyamatosan beszéltetni próbál, ahelyett hogy találkoznátok. Ráadásul busás összegeket fizettek a creditekért. Nem utolsó sorban minden üzenete 120 karakter fölött van, mert persze úgy fizetnek... Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy mindannyian csúnyán át vagytok verve! Úgy, ahogy én is át voltam és úgy, ahogyan én is át verthettem volna másokat, nem mondom, nagyon jó pénzért, de mégis inkább ember maradtam...

Ezt eddig kihagytam az önéletrajzomból.