Fájó szerelem (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

17 éves koromban történt meg az egyik legszégyenletesebb dolog életemben. Volt egy gyerekkori barátom, Jani, akivel általános iskolában osztálytársak voltunk, majd a későbbiekben is ugyanarra a technikumra jártunk. Egyedül a szakközép esett ki a kettő között, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot. 11. osztályosok voltunk, amikor tragikus balesetben Jani elveszítette az öccsét. Nincs annál nagyobb szörnyűség, amikor egy gyerek távozik közülünk. Próbáltam szerencsétlen srácban tartani a lelket, ezért többet összejártunk. Akkoriban még nem sok embernek volt otthon számítógépe, internete meg főleg nem. Egyikőnk sem volt túl sikeres a lányoknál, így elkezdtünk egyre több időt tölteni nálunk, ahol az akkor még újdonságnak számító chat programokkal ismerkedtünk. Én bármikor csetelhettem, amikor kedvem tartotta, így valahányszor ketten voltunk, mindig átadtam a lehetőséget Jánosnak. Amúgy is csak az volt a lényeg, hogy ő kikapcsoljon kicsit. Akár játszhattunk is volna valamilyen számítógépes játékkal, de a lányokkal való ismerkedés jobban lekötötte. Nem is tartott sokáig, mire megismert egy nálunk 3 évvel fiatalabb lányt, Mónikát. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak.

Akkor még picit máshogy működött a világ. Pontosabban akkor kezdett elmenni a dilis amcsi filmek világába. Nem volt még megszokott, legalábbis nálunk, hogy az emberek az internetről ismerkedjenek, nemhogy fiatal lányok idegenekkel találkozgassanak. Eltartott egy ideig, mire a kapcsolatuk a következő fázisba lépett és megbeszéltek egy személyes találkozót. Addigra már tudtak egymás dolgairól, ahogyan arról is, hogy mindketten egy barátjuk társaságában folytatták a beszélgetések többségét. Ennek eredménye egy dupla randi lett, ahol Móni hozta a barátnőjét Esztert, én pedig Janival tartottam. Jancsinak sikerült valahogyan elérnie, hogy náluk kössünk ki, ahol a találka filmnézéssel folytatódott. Akkor láttam életemben először a Kegyetlen játékok című filmet.

Kellemes hangulatban telt a nap, végig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Akkor találkoztunk először a lányokkal, de nem utoljára. Legalábbis én biztosan. Miután elváltunk egymástól, hazamentem és az esti órákban még leültem kicsit a gép elé. Mondanom sem kell, hogy mi másért, mint csetelni. Amikor nálunk volt Jani, mindig ő csevegett valakivel én meg csak néztem. Nem kellett sok idő, hogy engem is rabul ejtsen a dolog, így az estéket többnyire azzal töltöttem. Nem telt tehát máshogyan az az este sem. Amint beléptem az oldalra, máris Móni üzenete fogadott. Arról érdeklődött, hogy tetszett e a barátnője, de az a helyzet, hogy nem dobogtatta meg a szívemet. Ellentétben Mónikával, de természetesen ezt neki nem adtam tudtára. Az igazság az, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy baj lesz. Hihetetlenül elragadó teremtés volt. Nem csak gyönyörű volt, egyszerűen ragyogott. Nem tudom, láttam e valaha hozzá hasonló kisugárzással rendelkező nőt. A problémát az okozta, hogy Jani is hasonlóképpen vélekedett a lánnyal kapcsolatban. Mivel vele indult az egész ismerkedés, ráadásul azzal a céllal, hogy őt kimozdítsa a szomorú hétköznapjaiból; tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy lecsapjam a kezéről. Így hát hallgattam a saját érzéseimről, de nem sokáig. Mikor arra került a hangsúly, hogy miként vélekedik Móni Janiról, ő azzal válaszolt, hogy én tetszem neki.

Mondtam már, hogy mennyire utálom a nőket???

Nem volt elég, hogy már a puszta jelenléte elindított valamit legbelül, még rátett jó néhány lapáttal, hogy felfűtse az amúgy is túlhevült szívemet.

Ekkor történt, amikor először összebújtam a karmával és megtapasztaltam, hogy bár a legőszintébb, de a legkegyetlenebb szerető is egyben. Azóta már azt is tudom, hogy ha jól bánok vele, ő is nagyon hálás tud ám lenni!

Tudtam, hogy nem tehetem meg, de gyenge voltam és engedtem az érzéseimnek. Elkezdtünk komolyabban ismerkedni Mónikával és a kapcsolatunk Janival háttérbe szorult. Persze könnyedén mutogatok a másikra és mondom, hogy az ő vallomása hatására történt, ami történt, mára már tudom, hogy minden meghozott döntésemért én vagyok és voltam mindig is a felelős. Ezeknek pedig mindig megfizetem az árát.

Kezdetét vette egy közel 3 évig tartó vívódás, ahol többet voltunk külön, mint együtt. Ezidő alatt neki több kapcsolata is volt, míg én csak ő utána vágyakoztam. Egyszer egy buliban összejöttem Esztivel, a barátnőjével, de még aznap este Móninál kötöttem ki. Ez az időszak alatt rengeteget küzdöttem önmagammal. A legtöbb problémát életemben a saját önértékelésem és önbizalomhiányom okozta. Ez utóbbi lényegében abból is adódott, hogy sokáig fogalmam sem volt, hogyan kell bánni egy nővel. Többször megvolt a lehetőségünk, hogy a kapcsolatunkat egy újabb, magasabb szintre emeljük, valahogy mégsem jött össze. Hihetetlen, vagy sem, bár kétszer is eljutottunk az ágyig, mindkét alkalommal elszalasztottam a lehetőséget. Egyszer olyan szépen megtervezett mindent, csak aztán épp civakodtunk szokás szerint valamin, így felajánlottam egy barátomnak, hogy nálam aludhat. A barátaimért bármikor tűzbe megyek azóta is! Aztán hiába békültünk ki az este és voltunk a báttya lakásában kettesben, a barátomnak tett ígéretem fontosabbnak bizonyult, így az éjszaka közepén távoztam, mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog.

Legközelebb csak közel egy évvel később találkoztunk. Már nem emlékszem, hogyan keveredtünk megint össze, de elhívtam őket egy házibuliba a legjobb barátomhoz. Ő pedig egy barátnőjével megjelent. Ekkor újabb lehetőséget kaptam az élettől, vagy inkább csak tőle, de férfiasan bevallom, a túl jól sikerült party hatására én már alkalmatlannak bizonyultam bármilyen feladatra is. 

Ez az este jelentette a kapcsolatunk és életem addigi legszerencsétlenebb fejezete végét is egyben. Főleg, mert ők elkezdtek ismerkedni a legjobb barátommal, aminek egy 3 éves komoly kapcsolat lett a vége.

Mondja még valaki ezután, hogy a karma nem létezik?

Ez az időszak még egy dologban volt számomra meghatározó. Akkoriban regisztráltam több szaktanácsadói oldalra is. Többek közt ismerkedési, párkapcsolati és szexuális tanácsokat nyújtó oldalakra. Mivel olyan szinten gyötörtem magam, hogy megfogadtam, ilyen többet nem történhet meg velem. Erős leszek és lényegesen nagyobb tudásra fogok szert tenni, melyet megtanulok alkalmazni is. Ennek már lassan 20 éve. Időközben nem egyszer sikerült átesni a ló túloldalára is. Nem mellesleg hiába minden tudás és tapasztalat, hiába a rengeteg elmélet és gyakorlat, ha egyszer jön valaki, aki elveszi az ember eszét, akkor képesek leszünk újból akként a kisgyerekként viselkedni, mint egykor még mindennek az elején. Nem véletlen mondják, hogy a szerelem vak.

Mónival 15 évvel később találkoztunk legközelebb. Időközben született egy kislánya, és nekem is kettő. Miután elváltam és hazaköltöztem Németországból, elkezdtünk üzeneteket váltani egymással, majd találkoztunk is. Az a kisugárzás sajnos már eltűnt belőle, ami régen volt. Az élet göröngyös útjain kikopott a fénye. Nem ragyogott már úgy, mint azelőtt. A sors, vagy adott esetben a karma, vele sem bánt kesztyűs kézzel. Sokat beszélgettünk az eltelt időről. Elmesélte, hogy végre talált egy rendes fickót magának, ezért bármilyen indíttatással is mentem neki az estének, gyorsan át kellett értékelnem magamban a dolgokat. Annyi rosszat tettem már életemben, annyi fájdalmat megéltem, miközben okoztam másoknak is. Úgy éreztem, nem tehetem meg vele, ha ő úgy látja, hogy végre jó irányba változhat az élete, nem állhatok az útjába. Nem utolsó sorban éppen én is össze voltam törve rendesen. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elbúcsúztunk egymástól talán örökre. Hogy még utoljára szívhassa egy kicsit a véremet, úgy köszönt el, hogy megjegyezte, még mindig gyenge vagyok, holott nem tudja, mennyire erős voltam valójában.

Bártfai, az örök szerelmes (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

Történetem még egészen kicsi koromban kezdődött. Talán ez az egyetlen óvodás kori emlékem, amiről nincs fényképem és nem is az elmeséltek alapján emlékszem. Egyszerűen csak megmaradt bennem valahogy.

Akkor történt, amikor először szerelembe estem. Bevallom őszintén, hogy a neve már feledésbe merült, hisz évek óta nem meséltem senkinek és én sem nosztalgiáztam már jó ideje ezzel kapcsolatban. Ha kicsit mélyebben elgondolkodom, homályosan dereng az Ági név, de az is lehet, hogy Évi. A lényegen mindenesetre nem változtat.

A kertvárosban laktunk egy pici utcában. Mindösszesen csak 12 házat tartalmazott. Ez volt az én első börtönöm. 2 házzal odébb laktak tőlünk az első barátaim, egy ikerpár, egész pontosan 2 lány személyében, akik csak alig voltak idősebbek nálam. 1 éves voltam, mikor már napi szinten átjártam hozzájuk. Azt már csak a szüleimtől tudom, hogy a pelenkámat mindig náluk hagytam és pucér fenékkel totyogtam hazáig. Igazából pirkadattól alkonyatig mehettem kedvem szerint, csak egy megkötése volt a dolognak, hogy nem hagyhattam el az utcánkat. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát elég gyorsan kinőttem a teret, viszont ez a korlát sajnos közel 10 éves koromig tartott. Így hát ahogyan cseperedtem, folyamatosan feszegettem a határaimat és mindig egyre messzebb távolodtam az utcától. Főleg, mert társaságom is akadt, az imént említett ikrek személyében. Én első gyerek voltam a családban, így ahogyan az lenni szokott, engem még jobban próbáltak óvni, míg a lányoknak már volt egy bátyjuk, ezért valamivel engedékenyebbek voltak velük kapcsolatban. Még annyit kiemelnék a történetből, hogy az ikrekkel nem csak szomszédok voltunk, hanem egy óvodai csoportba, majd az iskolában is ugyanabba az osztályba jártunk. Olyan 12 éves koromig szinte mindent együtt csináltunk, majd utána kezdtünk el külön utakat bejárni. Nekik köszönhettem az első párkapcsolati tanácsaimat is. Éveken keresztül támogattak mindenben. Így történhetett, hogy az első amolyan lánykérésre is ők kísértek el.

Már óvodába jártam, mikor valami, életemben először, valahogy máshogy kezdett el kalapálni odabent. Bekerültem az első nagyobb közegbe, ahol több tucat gyerek volt. Itt ismertem meg a már említett Ágit is, aki egy évvel idősebb volt nálam. Ráadásul csak két utca távolságra lakott tőlünk. Igazából őt ennyivel le is zárnám, mivel csak két dologra emlékszem vele kapcsolatban. Az érzésre, mely oly sokszor már rabul ejtett életemben és arra, amikor az ikrek elkísértek hozzá, hogy szerelmet vallhassak neki. Azzal a pillanattal véget is ért vele a kapcsolatom. Több szerelmem az oviban már nem volt, hiszen még évekig epekedtem utána. A sors iróniája, hogy később egy cégnél dolgoztunk, de már férjnél volt, én meg amúgy is már másfelé kalandoztam.

Aztán elkezdődtek az iskolás évek. Még nagyobb csoport, még több különböző gyerek, engem pedig már megint magával ragadott egy ismerős érzés, mely nem hagyott nyugodni. Ott ismertem meg Tímeát. Gyönyörű volt és elbűvölő. Egy igazi csoda volt számomra. Évekig loholtam utána, mint egy kiskutya, de őt látszólag sem érdekeltem. Na meg így belegondolva, nem biztos, hogy mindenki ennyire érzelmileg túlfűtött, mint én, főleg 6 évesen. Lehet, hogy már annak örült szerencsétlen, hogy ha nyugodtan babázhatott. 3. osztályosok voltunk, amikor ők összejöttek a legjobb barátommal.

(Baszki, miközben e sorokat írom, gondolkodóba estem, hogy az én nagy lányom most 4. osztályos... Kezdek rettegni.)

Szóval ott tartottam, hogy Timinek is elkezdődött a szerelmi élete. Bár nem tartott sokáig. Mind tudjuk, milyen a gyerekszerelem. Egy évvel később, talán a 4. évfolyam végén járhattunk, amikor már annyira rágtam az én szeretett ikerlány-barátaim fülét, hogy valószínűleg megsajnáltak, vagy csak beindult a fantáziájuk, ugyanis segítettek megírni életem első szerelmes levelét. Reméltem, hogy ők tudták talán, mi kellett akkoriban egy nőnek, pontosabban egy kislánynak. Nekem legalábbis fogalmam sem volt róla. Így is nagyon cikinek tartottam a levelet, főleg még oda is kellett volna adnom neki... Úgy emlékszem, a padjába csempésztem, majd vártam a csodára. A levél sikeresnek bizonyult, sőt úgy tűnt teljesen elvarázsolta Timit. Kaptam rá választ is, majd elkezdtünk találkozgatni. Elkezdődött életem első kapcsolata és egyben a lúzer korszakom is. Egyszerűen annyira töketlen voltam, vagy csak félénk, hogy még a kezét sem mertem megfogni. Arról már ne is beszéljünk, hogy puszi, vagy csók, dehogy volt olyan. Bár nem is igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Én csak éreztem, ahogyan lángol legbelül, hogy kell, hogy akarom, de onnantól, hogy megkaptam, még sokáig nem tudtam, mit is kellene kezdenem vele. Tehát így történt a kis Timikével is. A nyári szünet előtt jöttünk össze. A vakáció alatt egyszer volt nálunk is, illetve egy alkalommal eljött velünk cirkuszba is, de többször nem találkoztunk a nyáron. Aztán elkezdődött a következő évfolyam. Engem már egy szép levél várt az iskolapadban. Válaszborítékkal, üres lappal együtt, nem kis célzással. De hiába várta a válaszom. Egyszerűen nem volt kedvem írni neki. Valószínűleg egy az elsőhöz hasonló szép üzenetet szeretett vona kapni, de engem valahogy már nem vitt rá a lélek. Még az ikrektől sem kértem segítséget. Így hamarosan még egy levél érkezett számomra, de abban már sem boríték, sem üres lap nem volt, csak annyi, hogy vége. Utána bánkódhattam hiába.

Ahogyan telt az idő, de főleg, ahogyan serdültünk és a lányok is egyre szebben kerekedtek az osztályban, nekem folyamatosan volt egy kiszemeltem. Valamiért mindig kosarat kaptam, aztán mentem a következőhöz. Az általános iskola végéig csak futottam a lányok után, de sikertelenül. Aztán elkezdődött a középiskola. Az első két évem ilyen téren hasonlóan zajlott. Az addig ismert világ kitágult előttem, és mégtöbb csodálatos lányt ismerhettem meg. 10., vagy 11. évfolyamosok lehettünk, amikor az egyik osztálytársam azt mondta, hogy: "Bártfai, az örök szerelmes!" Nem véletlenül, hiszen állandóan szerelmes voltam, csak általában mindig másba. 16 voltam, amikor megtört az átok és összejöttem az első valódi barátnőmmel és végre eljutottam az első csókig is. Sajnos a kapcsolatunk az első olyan buliig tartott, ahová betegség miatt ő nem tudott eljönni, én pedig alkoholtól túlfűtve más irányba kezdtem kacsintgatni. Aztán kijózanodva annyira szégyelltem magam, hogy egyből szakítottam. Mondjuk annyi már nem volt bennem, hogy magyarázatot adjak, pedig szerette volna. Aztán egy évvel később talált rám az első valódi érzelmeket rejtő és egyben igazán fájdalmas kapcsolat. De ez már egy másik történet.

Ha szeretnétek, holnap jön a folytatás.😘

Ki vagyok én?

Nemrégiben kaptam egy üzenetet, melyben csak annyi állt: "Ki vagy te?" Megmondom őszintén, hogy nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam mire vélni a kérdést.

Ha én írok valakinek, általában tudom, hogy kinek. Vagy nem? De lehet, hogy csak túlgondolom a dolgokat. 

Aztán kaptam egy olyan "levelet" is, melyet akár esszének is nevezhetnénk, melyben azt fejtegette egy hölgy, hogy: "nincs olyan, hogy blogger...kell, hogy legyen az embernek rendes szakmája, vagy valamilyen iskolája... egyszerűen ilyen nem létezik... - és nem utolsó sorban - a tökömet sem érdekli..."

Miután válaszoltam, hogy nekem meg az ő véleménye nem érdekli a tökömet sem, letiltott.

Na most kérdem én! Ha az embert nem érdekli a másik ember, akkor miért nem lehet azt figyelmen kívül hagyni? Nem ez lenne a normális? Ha pedig mégiscsak érdekli az illető - különben mi másért írna rá - , akkor nem lehetne azt normális formában megfogalmazni? Mondjuk úgy, hogy ne legyen az bántó és ne idegesítse fel az ember magát fölöslegesen? 

Unom már állandóan ismételni magamat, ezért is olvashatóak a legáltalánosabb dolgaim rögtön a Facebook oldalam tetején öt kiemelt bejegyzés formájában, illetve a blogomon az összes saját írásom megtekinthető reklámmentesen... Igazából minden lényeges és kevésbé lényeges információ megtalálható bennük rólam, már amit a nyílvánosságnak szántam. És azt is mondták már, hogy ne ismételjem magam és ne magyarázkodjak állandóan, de amikor ilyen alpári módon és stílusban kezdenek el zaklatni, olyankor csúnyán ki tud borulni a bili nálam is.

Igen, tudom, hogy én választottam magamnak, ahogyan azt is, hogy ez egy fertő, de mégis az információátadás egyik legjobb formájának bizonyult napjainkban. Talán 14 db bizonyítvánnyal és okleveles képzéssel a kezemben elmondhatom magamról, hogy nem csak blogger vagyok, bár teljesen jogos a felvetés, hogy csak ellobbiztam életem folyamán a különböző szakképesítéseken, hiszen még csak egy diplomám sincs.

Már írtam arról, hogy ez engem boldoggá tesz. Hogy igyekszem tudatosan csinálni ezt is, ahogyan elkezdtem minden mást is az életemben. Akik olvasnak és rendszeres követőimé váltak, úgy gondolom, hogy ismernek már annyira, hogy nekik nem kell bemutatkoznom. Ha közületek bárkinek beszélgetni támadna kedve, szeretne többet megtudni rólam, illetve közelebbről megismerni, a lehetőség mindenkinek adott! De erről is már írtam. Viszont nem érdekelnek az összeesküvők, a különböző vallási fanatikusok, az irígyek és gyűlölködők és férfiakkal sem kívánok kapcsolatot létesíteni! (Sajnos ezeket ki kell emelnem. Személyes tapasztalat...)

Lényegében hiszem, hogy ez az oldal sokak számára hasznos lehet. Nem mellesleg a sajátomra is. Bátran kiírhatom magamból, ami a szívemet nyomja, hisz akinek nem inge, nem veszi magára, aki pedig felhúzta, nem baj, ha megtudja, hogy mindent le lehet vetkőzni. És sosem késő. Persze nem muszáj egyetértenünk. Hála a jó égnek, hogy nem vagyunk egyformák!🙏

De, hogy mégis miért blogger?

Ha az ember csinál magának egy oldalt, ki kell választania annak foglalkozási ágát. Nem mellesleg azt is, hogy üzleti, vagy magán célokból üzemelteti. Nem lehet beírni olyanokat, mint informatikus, vagy könyvtáros, bár én egyik sem vagyok. Mondanám, hogy közszereplő, de mindössze közel 6000 követőből, melyből havi szinten le is lépnek vagy 200-an, inkább nem égetem magam ilyesmivel. Bevallom, én szeretném a legjobban, hogy kiválaszthassam egyszer a listából az írót, de ahhoz még rengeteget kell tanulni, dolgozni és legalább egy könyvnek nevezhető valamit letenni az asztalra, mégha csak először digitálisan is. Aztán van olyan, hogy digitális tartalomkészítő. A legtöbb ilyen személy csak posztok lopásából él. Bevallom őszintén eleinte ezt elítéltem, de be kellett látnom, ahhoz, hogy labdába rúghassak ezen a pályán is, az oldal láthatóságát folyamatosan fent kell tartanom. Így volt, amikor nem igazán értem rá erre, így csak megosztottam mások kreálmányait és teszem még ma is, de igyekszem egyre ritkábban.

Szerencsére elmondhatom, hogy van többszáz saját videóm, mégha ez érdekli is legkevésbé az embereket. Aztán vannak saját képeim mások idézeteivel, illetve néhol saját soraim is fellelhetőek. Nagyritkán élő videókat is folytatok és még fogok is. Aztán nagy álmom, hogy amolyan testi-lelki edző(coach) legyek, főként, mert nem értek egyet sok tanítással és én is már 20 éve tanulom magam motiválni, illetve elfogadni. Már voltak ilyen próbálkozásaim is. Ebből is kifolyólag készülök egy erre alkalmas tábor kialakításával, melyről szintén beszéltem már, viszont ennek nincs sok köze az oldalhoz. Ha visszatekintünk mindennek a legelejére, amikor még egyszerű emberként írogattam néha és tartottam meg ezt a vonalat a mai napig; akkor talán még mindig a blogger a legjobb kifejezés mindarra, amit itt csinálok. Aztán reméljük, hogy ez idővel változhat.

És ha megkérdezed, hogy mi a szakmám, vagy mivel foglalkozom, arra nem tudok egyszerűen válaszolni. Sokszínű személyiség vagyok, aki éppen azon gondolkodik, mit tanuljon megint, amit kamatoztatni tud... A többire ott az önéletrajzom!😉

Azok a mocskos, szemét tanárok, avagy gondolkodj már ember!🤦

A következő sorokkal találtak meg nemrég:

"Drága tanárok...egyet nem sírok vissza közülük...nagy része már akkor is megnyomorította a gyerekeket."

Azóta is gondolkodom...

Gondolkodom azon, hogy a 16 évnyi iskolai tanulmányaim alatt volt e olyan tanárom, illetve tanítóm, akire rossz szemmel tekintenék vissza, vagy neheztelnék bármi miatt is?!

Biztosan állíthatom, hogy nincs!

Persze voltak rossz napjaim, ahogyan nyílván nekik is, mint minden embernek. Szerencsére azt mondhatom, mégsem bántottak sem testileg, sem pedig lelkileg olyan szinten, hogy az mély nyomot hagyott volna. Sőt testileg soha, még véletlenül sem, de ha úgy is történt volna, biztosan megérdemeltem volna. Hisz én is csak egy hisztis hülyegyerek voltam, mint a mai fiatal generáció legtöbbje, legalábbis a nyugati társadalmakban. Tisztelet a kivételnek!

Azért azt halkan megjegyzem, ha bármelyik gyermekemet ütné meg valamelyik tanítója, eltörném a kezét! Mert ehhez nincs joga, és mi sem bántalmazzuk őket! Nem alkalmazunk testi fenyítést a nevelésben, mert az úgy sem vezet jóra. Az erőszak, csak még több erőszakot szül. Az iskolarendszernek meg egyébként sem ez a feladata! Ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

Mi az iskolarendszer feladata?

Hogy megtanítsa a gyerekeket írni, olvasni, számolni és ami a legfontosabb: logikusan gondolkodni. Megismertetni velük a különböző tudományokat, művészeteket, kultúrákat..., ezáltal is tágítani a tudatukat. Engedni a kreativitásuknak és a sajátos elképzeléseiknek. Véletlenül sem szabad mások véleményét rájuk erőltetni, hanem segíteni kell abban, hogy sajátot alkothassanak.

Na persze ez nem így működik. Ráadásul van egy tucat tantárgy, amiből túl sokat kapnak, ezáltal is teljesen leterhelve gyermekeinket. Még a leghasznosabb tanítások már rég háttérbe szorultak. Ezt lehetne hosszasan elemezni, de ez most nem erről szól!

Itt a tanárokon van a hangsúly és az ő munkájukon!

Biztosan vannak olyan megkeseredett emberek, mint minden területen, akik nem tudják teljes odaadással végezni a munkájukat. Ez érthető is lenne, de ez egy olyan szakma, amihez elhivatottság is kell. Éppúgy, mint a betegápoláshoz, az állattenyésztéshez, az autószereléshez és valójában mindenhez, ha jobban belegondolok. Ha nem szereted, amit csinálsz, azt sosem fogod jól csinálni és nem csak másoknak, de hosszútávon magadnak is ártasz vele. Persze nincs választásod, bla-bla-bla... Ezerszer hallottam már ezt. Olyankor megkérdezem, hogy egyáltalán megpróbáltad? Ha igen, mégis milyen lépéseket tettél az ügy érdekében? Még soha nem kaptam választ!

Persze az élet kemény, legalábbis, ha így állunk hozzá. Élni mindenkinek meg kell valamiből. Valamit, valamiért alapon pedig van, hogy a nehezebb utat választjuk... 

Akárhogyan is, ha emberekkel foglalkozunk, azt kell a leges legkomolyabban vennünk, hiszen mégsem haszontalan tárgyakról beszélünk! Ráadásul a gyermekeink nevelése közös érdekünk, hisz tőlük függ a jövőnk alakulása!

Persze én minden élőlényhez ilyen elhivatottsággal állok, de azért egyértelműen a legnagyobb hangsúly mindenképpen a gyermekeinken és az ő nevelésükön kell, hogy legyen!

Ha már ismét ennyire elkalandoztam, térjünk vissza a történet kiindulási pontjához, miszerint "a tanárok megynomorítják a gyerekeket."

Az, hogy mit tanítanak, az nem az ő hibájuk! Ők csak azt adják tovább, amit nekik is megtanítottak! Nem tehetnek arról, hogy maga az oktatási rendszer hibás. Illetve a legtöbben hisznek abban, amit tanítanak, és számomra ez a lényeg! Nem a min, van a hangsúly, hanem a hogyanon. Hogy mégis hogyan bánik a gyerekekkel és hogyan adja át mindazt a tudást, amivel ő is rendelkezik. Szeresse a gyerekeket és kölcsönös tiszteletre nevelje.

Óh, várjunk!

Hogy nevelje???

Erről eddig nem volt szó!

Nem az iskolarendszer, illetve a tanárok kötelessége a gyereknevelés, hanem a szülőké! És itt a pont!

A legtöbben már mind szülők, illetve nagyszülők vagyunk. Tudjuk, milyen otthon foglalkozni 1 gyerekkel, vagy 2-vel, esetleg 3-al, vagy még többel...

Egy iskolai osztályban átlag 30 gyerek van! Egy tanórán pedig, csak 1 tanár. Ez minimum a tízszerese! Remélem mindenki érzi a különbséget!

Ha ezek a gyerekek rosszak és neveletlenek, egyeten tanárnak sincs esélye sem bármit is megtanítani számukra. Innentől kezdve pedig nem vonhatóak felelősségre!

Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek nem adnak tiszteletet a tanároknak, mert valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy mi az.(Sajnos ezt hozzák otthonról!) De elvárjuk, hogy neveljék meg őket, mert nekünk nincs rá időnk, sem energiánk, vagy türelmünk hozzájuk. Aztán a tanárokat hibáztatjuk, hogy ilyen neveletlen "hülyegyerekeink" vannak.

Visszagondolva a történelemre, nem kell egyetértenünk tanáraink minden tanításával. Van az úgy, hogy a tanítvány túlszárnyalja mesterét. Ilyenkor pedig egy jó tanár büszke emberré válik. De ehhez mindenekelőtt elérhetővé kell tenni a gyerekek számára a megfelelő tudás ismereteit.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig voltak olyan tanáraim, akik nyitottabbak voltak mindenre. Voltak világot járt, sokat látott emberek, akik képesek voltak elrugaszkodni a rendszertől. Voltak, akik a tankönyvek tartalmai mellett, elmondták a saját véleményüket is, illetve olyan információkról is tájékoztattak, amik nem minden esetben értettek egyet a hivatalos tananyaggal. Mindezzel elősegítve mindazt, hogy mi a hallottak alapján saját véleményt, gondolatokat alkothassunk, illetve ezeknek az érdekes eltéréseknek köszönhetően felébredjen bennünk egyfajta kíváncsiság, ami felkelti a tudás iránti vágyat.

Mindezt összefoglalva: a tanárok is emberek! Remélhetőleg az általuk ismert legjobb módon igyekeznek tanítani gyermekeinket. Sajnos előfordul, hogy nem taníthatják azt, amit szeretnének. Nem kapják meg a megfelő tiszteletet, illetve elismerést. Mivel az ő feladatuk a legfontosabb, a világon a legmagasabb fizetést érdemelnék! Egyre többször adnak manapság hangot a problémáiknak és igazuk is van!

És, hogy miért mondom ezt?

Ők azok, akik a jövő politikusait, orvosait, tanárait, szakembereit, társadalmi- és szociális munkásait, rendőreit, életmentőit, katasztrófa elhárítóit képzik! Valójában mindenkit, akik a jövőnk fejlődéséért, vagy hanyatlásáért fognak felelni.

Amikor ezt a hivatást választották, biztosak lehettek benne, hogy még ők is reményekkel és álmokkal teli kisgyerekek voltak, akik annak szentelték az életüket, hogy a gyermekeinkkel foglalkozzanak. Hogy tanítsák és lényegében helyettünk neveljék őket, mert nekünk nincs rá időnk. Nyílván nem a nevetséges és szégyenletes fizetésükért tették.

Még annak idején a gyerekek otthon mindent megtanultak a szüleiktől, manapság már sem időnk, sem megfelelő tudásunk nincs ehhez. Ez pedig a rendszer hibája. Amin lehet változtatni!

Minden csak a Te saját hozzáállásodtól függ!

Légy együttműködőbb és fogd fel, hogy gyermekeink fejlődése mindannyiunk érdeke! Kötelességünk segíteni egymás munkáját, hogy a jövő generációja mindenképp hasznos legyen a társadalom, de főleg a saját közössége számára. Mert így lehet teremteni!

Azt pedig, hogy bárki is megnyomorította volna a gyerekeket, értelmezze valaki számomra, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Ez így, ahogy van egy baromság! Persze vannak erkölcstelen gazemberek az egész világon, de sosem szabad miattuk általánosítani!

Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden valamikori tanítómnak és tanáromnak! Köszönöm, hogy hozzájárultak a fejlődésemhez, hogy megtanítottak gondolkodni és, hogy mindvégig azon voltak, hogy átadhassák tudásuk legjavát!

Mindannyiuknak hosszú és boldog életet kívánok!

Az eltávozottakat pedig az Isten nyugosztalja!🙏❤️

Miért lettem blogger?

A szereplési vágy egészen kicsi koromig visszavezethető. Úgy mesélték, hogy az üzletekben is szívesen elkóvájogtam, hogy az eladónőkkel beszélgethessek. Fontos tudni, hogy már a szüleim és nagyszüleim is szabadabb szellemben éltek és élnek, mint a korosztályuk. Így engem is ebben a szellemben neveltek. Például a mai napig nem vagyok semmilyen vallás rabja, de mégcsak híve sem. Holott olvastam körülbelül 18 teremtéstörténetet és megismerkedtem különböző vallásokkal, sőt olykor egy-egy misén is tiszteletemet teszem. Éppen ezért van már az egész témáról kialakult képem is.

A felmenőim nem csak szabad szelleműek, de vállalkozó szelleműek is voltak. Mialatt én a tanulmányaimat folytattam mindig arról ábrándoztam, hogy az éppen futó vállalkozást fogom idővel továbbvinni. Még csak alsós lehettem, amikor a nagyapám már a város összes mozijában vetített. Később a városi moziban Bt. tag, majd az Autósmoziban tulajdonos lett, ahová később a szüleim is társultak. Én pedig évekig kísérgettem őket arról elmélkedve, hogy egyszer én is felkerülök arra a filmvászonra. Aztán nem tudom, mi történt. Kicsi voltam még, hogy megértsem a miérteket, de a város összes mozija egymás után kezdett bezárni, míg hirtelen egyetlen sem maradt nyitva. Így nem hogy filmszínész, de mozitulajdonos sem lettem. Aztán még mesélhetnék arról is, hogy a családom szinte minden tagja megfordult a ruhaiparban valamilyen formában, de abból sem maradt semmi, mire felnőttem.

7. osztályos tanulók voltunk, amikor az iskolánkban statisztákat kerestek a Tanár úr kérem című előadáshoz. Igazából csak a rossz diákot kellett eljátszani a padban ülve, néma csendben, így nem volt nagy feladat számunkra. Egyik barátommal rögtön jelentkeztünk is és rövid időn belül már a Városi színházban találtuk magunkat. Azt követően már a következő szerepünkre készültünk, ami a Honfoglalás volt. Ha jól emlékszem, én alakítottam volna Ond vezért és volt már egy mondatom is, de sajnos máshogyan alakultak a történések. Időközben kiosztották a félévi bizonyítványokat, ahol is kiderült, hogy megbuktam nőtanból, így édasapám megszűntette a színjátszó szakkört számomra.

Mivel van némi beszédhibám, mégpedig raccsolok, így a későbbiekben kialakult belső félelmeimnek és a mérhetetlen önbizalomhiánynak köszönhetően hosszú időre fiókba tettem minden szereplési vágyamat. Pedig aztán a középiskolában elindult számunkra az élet. Az is igaz, hogy nekem már a szüleim 6 éves koromtól lehetővé tették, hogy minden évben megünnepelhessem a születésnapomat a barátaimmal, ez 8.-ban már 5 házibulit jelentett nálunk. Ezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy a társasági élet már nagyon fiatalon kezdett kialakulni a saját életemben. 16 évesen 22 törölköző volt egymás mellett a vízparton, pedig többek közt nekem sem volt. Arról nem is beszélve, hogy a kazettásmagnóból is üvöltött a rap. Még szintén abban az évben a társaságból néhányan csapatot alapítottak és elkezdtek saját zenéket csinálni, míg mi támogattuk őket és kísérgettük a különböző fellépésekre, tehetségkutatókra. Egy online versenyt 10 évvel később egy másik barátom meg is nyert, azóta is elfelejtették kifizetni... Szóval mindent összevetve mondhatom, hogy kiéltük magunkat, de rendesen.

Hiába volt a társaságban mindig több lány is, még volt, akivel jártam is, de valahogy nagyon szerencsétlen voltam ilyen téren. Ez okból kifolyólag 16-17 lehettem, amikor regisztráltam az első csajozási tanácsok oldalra, majd szexuális tanácsadásokra, ezeket követték a különböző motivációs tréningek. Ezek segítettek többek közt az elfogadásban és, hogy megtaláljam a hitet magamban. Ennek immáron több, mint 20 éve. Egyre többször próbálkozom ezekből is átadni valamit, mert felismerem a hozzám hasonló "szerencsétleneket" és szívesen teszem...

Aztán jött az első komoly párkapcsolatom, majd a második, melyből házasság is lett és így szépen lassan kezdtem kimaradni a társaságból. Aztán Németországba költöztünk. Erről meséltem már sokat, meg még fogok is. Ott kezdtem el tisztán látni, majd ugyanott rohantam végül majdnem a vesztembe. Valójában sosem szerettem volna kimenni. Ez egy megállapodás volt, de erről majd máskor. Végeredményben viszont egyáltalán nem bántam meg, mert rengeteg új dolgot tanultam és nagyban befolyásolta azt, hogy ilyen emberré váltam. Sok embert ismertem meg különböző kultúrákból, akiket a mai napig barátaimnak nevezhetek.

Már egészen kicsi korom óta kíváncsi természetű voltam és még a mai napig rengeteg dolog érdekel. Ha olykor új emberek közé kerülök, nevetni szoktak, mennyit kérdezek. Ha az iskolai éveimre gondolok, alig vártam, hogy szabaduljak. Azóta meg el sem tudom mondani, milyen mérhetetlen tudásvágy uralkodott el rajtam. Főleg Németországban. Az új világ és a különböző emberek egyre jobban kezdtek érdekelni. Elkezdtem olvasni a vallásukról és beszélgettünk egymás szokásairól is. Ráadásul a hatalmas honvágy miatt, nem beszélve a keresztnevemről, mindig is érdekelt a saját múltunk és történelmünk is. Így szabadidőm nagy részét tanulással töltöttem, ha nevezhetjük annak. Az biztos, hogy soha azelőtt nem olvastam annyit, mint akkor. Legfőbbképpen vallási és történelmi témában, illetve újdonsült barátaimnak köszönhetően egy kicsit közelebb engedtek a nyelvükhöz. Leginkább olyan egyezéseket kerestem, amelyek nem csak az elmúlt évtizedekre nyúlnak vissza, hanem annál lényegesen messzebre. Szerencsére minden nyáron voltak egyetemista diákjaink, illetve a 3. világból is többen rendelkeztek diplomával és nyelvtudással. Volt köztük tanár, történész, de még politikus is. Így aztán kedvemre úszkálhattam a különböző információkban.

A legmegdöbbentőbb dolog számomra az volt, amikor azzal szembesültem, hogy Közép-Kelet-Európában, ahol a szomszédos országok egyazon Európai Unió tagjait képezik, szinte mindenhol eltérő történelmet tanítanak a közoktatásban. Szerintetek ez normális? Egy jól működő Unióban legalább a világtörténelem tanításában egyet kellene érteni szerintem. Addig arról ne is gondolkodjunk, mit fogunk csinálni együtt a jövőben. Hisz ezek szerint minden népet olyan szinten butítanak, amennyire az ott élők hagyják... Az is érdekes dolog volt számomra, hogy a világon szinte egyidőben volt nyelvújítás. Ekkora véletlent... Aztán egyre több összefüggésre lettem figyelmes. Sokat tanultam a muszlim vallásról is, ahol kiderült, hogy ugyanazt az Istent tisztelik, ugyanattól az Ádámtól és Évától származnak és ugyanúgy elfogadják Jézust, mint prófétát, mint a keresztények, míg a zsidók Jézust már elutasítják. Abba most ne menjünk bele, hogy ők milyen nevet adtak az istenünknek és az honnan ered...

Aztán erre még rájön az a 2 és fél évtized tanulmány és tapasztalat, amelyet az önéletrajzomból is megismerhettetek. Hogy egy példát említsek: hajómatrózként dolgoztam egy dunai teherszállítón, amikor a tv-ben királyunk azt nyilatkozta, hogy azért drágul a kenyér, mert kevés gabona termett az évben. Mi meg 5000 tonna kukoricát vittünk ki egy körben a németeknek egy hajóval. Igen, 5000 tonna 1 kör alatt(2-3 hét) 1 hajóval. Csak a cégnek volt 5 hajója és hozzáteszem megszámlálhatatlanul sok teherfuvarozó van jelen mindenféle országokból. Szóval összeszedtem minden bátorságomat és csináltam egy oldalt, ahol elkezdtem leírni elsősorban kizárólag a saját tapasztalataimat. Gyorsan rájöttem, hogy a kutya sem hiszi el, amiket állítok(tisztelet a kevés kivételnek), illetve aki tudja, azt már nem érdekli. Egyszerűen nem is értettem, inkább hisznek a médiának, mint egy embernek, aki egy közülük. És itt nem az idegenekre gondolok, hanem például a saját családomra. Na azóta nem hiszek már úgy a család szellemében sem, mióta a médiával kiégetik az emberek agyát annyira, hogy képesek a sajátjaik ellen fordulni.

Lényegében ennyi a történet. Én csak szerettem volna megosztani a tapasztalataimat, az érdekességeket, amelyekre az évek során akadtam, illetve jó időtöltésnek bizonyult, hogy kiírhattam magamból, mindazt, amik a szívemet nyomták. Az írás egyébként bevállt módszer, sok pszichológus is ajánlja az embereknek. Persze nem azt, hogy írja le az egész világ elé, ahogyan én teszem, csak írja ki magából. Mondjuk vezessen naplót... Aztán hozzátartozik az is, hogy idővel elkezdtem élvezni a dolgot, főleg mióta vidékre költöztem és szinte ennyi kapcsolatom maradt csak a külvilággal... Jelenleg pedig itt tartok és a lényeg, hogy segítsek és átadhassak valamit, miközben én is folyamatosan fejlődök.

Újrakezdtem vidéken 1. rész

Az egész még valamikor egészen kicsi koromban kezdődött. Emlékszem még a dédipapa hatalmas földjére. A birtokra, ameddig csak a szem ellátott, az állatokra, melyek megtelítették az istállókat, de leginkább a dédi hatalmas, fekete, Csillag nevezetű lovára, kinek homlokát fehér folt borította. Talán ekkor tudatosult mélyen legbelül, hogy mit is szeretnék valójában. Jómagam, ahogyan már a szüleim is, városban születtünk és nevelkedtünk. Csak búcsú idején, illetve a tavaszt köszöntő, telet elűző busójáráskor voltunk vidéken valamelyik rokonunknál. Ahogy tellett-múlott az idő, miközben emberré cseperedtem, az idősek sajnos sorra eltávoztak sorainkból, és a  családom tulajdonában lévő földek, szép lassan új tulajdonosok kezébe vándoroltak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a sok-sok hektárból, mire odáig jutottam, hogy magam is visszatérnék a gyökereimhez, elveszett minden. Minden hagyatékom egy városi ház, a maga kis 600 négyzetméteres udvarával, pontosabban annak is csak a töredéke.

Az elmúlt közel négy évtizedben megfordultam már több helyen. Dolgoztam különböző multiknak, de ugyanúgy magánvállakozóknak is. Mindannyian tudjuk, milyen nehéz, szinte lehetetlen egyről, a kettőre jutni, ha nincs aki támogasson benne. Nekem nem volt. 2014-ben sikerült meggyőznie az első feleségemnek, hogy vállaljunk külföldön munkát, amelyből később felépíthetjük az elképzeléseinket. Megmondom őszintén, annyira nem akartam elhagyni a szülőföldemet, hogy még sírtam is az utolsó itthon töltött estén. Sokan nem hiszik, de iszonyatos honvágyam volt folyamatosan, hiszen számomra a magyar Alföld jelentette mindig is a földi paradicsomot. Hat Németországban ledolgozott év után úgy éreztem, végleg kialakult bennem, hogyan és miként szeretném folytatni az életemet. A bökkenő az egészben az volt, hogy addigra már egyedül maradtam, hiszen az asszonynak idő közben megváltozott az értékrendje és szerinte mást szolgálni biztosabb, mint saját magadat. Vagy inkább csak kényelmesebb. A rabszolgákat képző oktatási rendszerükről meg ne is beszéljünk. Szóval egyedül, az emberiségből kissé kiábrándulva, fogtam magam és hazatértem szeretett hazámba. Majd kezdetét vette egy olyan mély depressziós időszakom, melyből egy ideig nem láttam a kiutat.

Vettem egy kis házat egy kevesebb, mint 100 lélekszámú faluban, mondhatni, hogy a Világ végén, vagy még azon is túl. A legnehezebb dolog először a családom, de leginkább a gyermekeim hiánya volt. Minden, amit teszek, az leginkább róluk szól, hogy nekik több választásuk legyen, mire elvégzik az iskolát, mint nekem volt. Bár ők egyelőre nem akarnak haza költözni, bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Fél év búslakodás után, az egyik faluban élő, gazdálkodó család vett a szárnyai alá, ahol sikerült idővel újra talpra állnom és visszatalálnom az általam vélt helyes útra. Biztosan állíthatom, hogy mindenki számára a legjobb gyógyulási lehetőség egy lelki traumából a természetben található meg. Nincs szebb és értékesebb, mint a minket körülvevő növény- és állatvilág. Az őzek feljárnak a kertekbe, ahogyan a nyulak és fácánok is. A fákon mókusok laknak, megannyi madárfajjal együtt. A szántóföldek virágzás idején pedig gyönyörű látványt tárnak elénk. A saját állatainkról már ne is beszéljünk. Tehát összeszedtem minden erőmet és bármilyen nehéz is még mindig, belekezdtem egy szebb világ felépítésében, ha már a nyugati "civilizált" létből kiábrándultam.

Immáron két és fél éve élek az én kis tanyámon, törekedve a folyamatos fejlődésre. Jelenleg 45 állat vesz körül a saját portámon, a szomszéd állatait nem számolva; és már ott tartok, hogy bármilyen nehéz is volt levetkőzni a város porát, ha havonta egyszer megyek be jelenlétemet tenni, sokat mondok.

Nem véletlenül mondják, hogy minden kezdet nehéz. Főleg annak, aki a nulláról indul, hatalmas tudatlansággal ehhez az életmódhoz, de nem lehetetlen. Bevallom azt is, hogy mindig is lusta ember voltam. Ledolgoztam a napi 8 órámat és felvettem a fizetésemet. A nap további részében pedig hagyjanak békén - mondtam. Kényelmes ember voltam, amit el kellett engednem. Ez egy olyan életforma, amiben nem lehet megállni. Szoktam mondani olykor, hogy éhezem és fázom, de ezzel is csak azt próbálom tudatosítani, hogy nem egyszerű, sőt mi több, nagyon nehéz. Itt jelenleg lustaságnak helye nincs. Ha éhezem, le kell vágni egy állatot, hiszen ezért vannak. Ha fázom, akkor pedig fűrész a kézbe és irány az erdőm. Nincs hely, sem idő a sírásra.

És, hogy hányszor akartam feladni? Már megszámolni sem tudom. Mégis minden olyan alkalommal, amikor a kilátástalanság szélére kerülök, átgondolom, hol és miként fordultam meg eddigi életem során. Hogy hová vezetne az az út, ha folytatnám. Majd rájövök, hogy a legjobb helyen vagyok, de ahhoz, hogy ez még szebb és jobb legyen, nem állhatok meg és nem adhatom fel, hiszen a siker már csak egy ugrással van előttem.

Mindazoknak, akik olyanokkal keresnek fel, hogy milyen jó nekem, illetve milyen szerencsés vagyok, azt üzenem, hogy ebben semmi szerencse nincs, csak és kizárólag rengeteg munka, fájdalom és kitartás! És ahogyan mondani szoktam, én ezt választottam, ahogy neked is van választásod! Minden döntés, a te döntésed, hisz csak rajtad áll. Azt viszont jól gondold meg, hogy ilyen útra térj, mert ez rengeteg feladással és a nyugati kényelemmel való lemondásról jár. Mégis azt gondolom, hogy megéri!

A boldogságod csak rajtad áll

Tudjátok, mi tud igazán lelombozni? A másik ember! És hogy miért mondom ezt? Rögtön kifejtem.

Az, hogy jól induljon a napod, csak rajtad áll! Nem mondom, ha kinézek reggel és szakad az eső, az engem is kicsit lelomboz, főleg mert szinte már csak aludni járok be. Így viszont újratervezek és keresek valamilyen bent végezhető tevékenységet, ami hasznos, illetve boldoggá tesz. Nem mondom, nem mindig olyan könnyű, mint ahogyan most leírom, de lényegében, ha sikerült megértened, egyszerűbb lesz, mint hiszed.

Ha úgy kelsz fel reggel, hogy "már megint egy szar nap", nem is lesz jó soha, hiszen már az elején elkönyvelted rossznak.

Ja, hogy nincs kedved korán reggel mosolyogni? Vagy eszedbe sem jut, hogy boldogan kezd a napot? Adok egy tippet!😉 Alapozd meg a másnap reggeled, már mielőtt lefeküdnél aludni. Tudatosítsd magadban, hogy igen is jó napnak nézel elébe! 

Mindenki életében van egy éltető erő, egy biztos pont, vagy valami, ami örömet tud okozni a mindennapokban. Ne én mondjam meg, hogy mi legyen az. Egyszerűen nektek kell megtalálnotok!

Visszakanyarodva az elejére, hogy mire is gondoltam pontosan? Ha azt mondom, hogy jó reggelt, de te úgy felelsz, hogy jobbat, abba már beletetted a negativitásodat. Ha megkérdezik, hogy vagy, erre te elkezdesz panaszkodni, az szintén ugyan oda vezet. Hidd el, mindenkinek lenne oka panaszkodásra, csak lehet, hogy a kutyát sem érdekli, vagy ha mégis, akkor talán már az egész világ fájdalmát a nyakában cipeli az illető és pont a te szenvedésed nem hiányzik neki még.

Na jó, lehet, hogy egy kicsit túlragoztam a végét, csak szerettem volna, hogy megértsd: Az, hogy milyen napnak nézel elébe, csak rajtad áll! Ha pedig úgy érzed, hogy a világ van rád rossz hatással, folyamatos negativitással, akkor talán csak rossz helyen vagy...

A boldogság egy döntés, ami csak rajtad áll! Ha sehogy sem sikerül, ideje váltani...

2 nap chatoperátorként, avagy a szégyen küszöbén

Örök életemben kerestem a lehetőségeket, melyekkel gyorsan, illetve könnyedén lehet meggazdagodni. Mint látjátok, mindezidáig ez nem sikerült. Hazatérésem után történt nem sokkal, hogy rátaláltam egy internetes állásra. Informatikus révén, ez lett volna a legjobb megoldás számomra, hogy találok egy online állást, miközben felépíthetem a saját gazdaságomat. Szóval nem is tartott sok ideig, mire találtam egy olyan otthon végezhető munkát, amelyhez nem kellett más, csak egy számítógép, meg némi írástudás. Az állás már a hírdetésben is 18 plusszosnak volt meghirdetve, de ez még nem rettentett el. Különben is már a 34-et, vagy '5-öt tapostam akkor. Így hát gyorsan megpályáztam. Nem telt bele sok idő és már a videóinterjúnál tartottunk. Egy rövid beszélgetés után, már át is küldték az oktató anyagot, majd kezdhettem is, amint felkészültem. Kár is lenne kertelnem, a munka arról szólt, hogy üzenetekre válaszoljak különböző párkereső oldalak előfizetői számára. Ráadásul a cég üzemeltetői által kreált hamis személyiségek bőrébe bújva. Őszintén mondom, hogy nagyon zavart a dolog, de mint tudjuk, a pénz az nagy úr. Így hát egyből bele is kezdtem a dologba. Kaptam egy internet címet, majd nevet és jelszót a belépéshez, ahol máris jöttek a megválaszolandó üzenetek. Akkor sikerült ismét, már sokadjára kiábrándulnom az emberiségből, látván, hogy mennyi szemérmetlen bunkó férfi él e földön. Meg is értettem egyből, mi az a sok felháborodás a nők részéről... Rögtön enyhült is egy kicsit a lelkiismeretem, mert az ilyenek megérdemlik, hogy jól megszivassák őket - gondoltam. Míg nem jött egy-egy olyan ember, akikkel nem hogy sikerült együttéreznem, teljesen azonosultam a problémáikkal. Talán 4 órát dolgoztam összesen, azt is 2 nap leforgása alatt, amikor szembe kerültem egy nagyapám korabeli özvegy emberrel, aki egyszerűen hihetetlennek tartotta, mégis csodálatosnak vélte felfedezni a találkozásunkat. Na abban a pillanatban hagytam abba az üzenetek írását. Később még kaptam 1-2 felszólítást a cégtől, hogy aktiváljam magamat, illetve adjam meg a számlaszámomat a kifizetéshez, melyekre végül csak annyit válaszoltam, hogy erkölcstelen szarházi dolog, amit művelnek, mert szerencsétlentlen emberek megtévesztéséből húznak hasznot. Ennek már több, mint 2 éve, de azóta sem kaptam választ.

Komolyan mondom, sok szart megéltem már életem során, de ez egy olyan dolog volt, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni. Azt is bevallom, volt olyan, amikor én voltam ilyen oldal előfizetője, ahol több, mint 1200 megkeresésem volt. Jajj de nagy volt az arcom. Erre kiderült, hogy mind kamu volt. Valószínűleg szőrös, dagadt chipszabáló férfiakkal beszélgettem én is havi x ezer forintért, miközben csak jól akartam érezni magam egy hölgy társaságában. A jó hír, hogy ti legalább egy nagyon sármos középkorú férfival beszélgettetek ahelyett!😉🤣🤣🤣🤢

Szóval kedves férfitársaim! Nagyon figyeljetek, hol és milyen oldalon fizettek elő! Ha a csaj csak az időt húzza és folyamatosan beszéltetni próbál, ahelyett hogy találkoznátok. Ráadásul busás összegeket fizettek a creditekért. Nem utolsó sorban minden üzenete 120 karakter fölött van, mert persze úgy fizetnek... Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy mindannyian csúnyán át vagytok verve! Úgy, ahogy én is át voltam és úgy, ahogyan én is át verthettem volna másokat, nem mondom, nagyon jó pénzért, de mégis inkább ember maradtam...

Ezt eddig kihagytam az önéletrajzomból.

Óévi összegző

Elmúlt pont egy éve annak, hogy oly badarságokat fogadjak meg magamnak, mint még sosem tettem ezelőtt, és nem mondom, egész jól sikerült.

16 voltam, mikor először rágyújtottam és még abban az évemben rá is szoktam a dohányzásra. Közel 20 évig dohányoztam, mert szerettem, majd úgy gondoltam, hogy még legalább 400 évig szeretnék élni, úgyhogy inkább letettem. Sokan nem értették, de azért kezdtem el rögtön másnaptól futni, hogy ne is kívánjam a cigit. Nagyjából a nyár közepéig futottam, aztán abból elég is volt.😅

Bevallom, az utóbbi időben elkezdett hiányozni, mert hihetetlen milyen löketet és egészségérzetet ad a napunkhoz, ha egy laza kocogással indítjuk. Szóval valószínűleg tavasztól folytatom, de először úgy néz ki, hogy meglátogatom a hegyeket a szezonban...🥶

Dohányozni azóta sem tettem, és már nem tervezem- büdös, káros stb...- nem is értem, mit szerettem benne annyira. Azt persze nem mondom, hogy innentől kezdve egy slukkot se, de nem leszek többé a nikotin rabja. Sokkal fittebb vagyok nélküle.

Egy évvel ezelőtt fogadtam meg azt is, hogy nem iszom alkoholt. Ezt is mondhatni, hibátlanul teljesítettem. Nyári melegben egy dunai fürdőzés alkalmával ittam meg egy 2 %-os citromos radlert, de azon kívül semmi mást. Persze több barátom is mondta, hogy az alkohollal nem is volt olyan gondom, mint nekik😅, de higyjétek el, olyan családban, ahol a vasárnapi ebédhez kötelező a pálinkaivás, elég nehéz volt megállni, hogy mindegyikből kimaradjak.😀 Aztán most Szilveszterkor is sikerült megünnepelni az évfordulót rendesen. Újév napján rögtön eszembe is jutott, hogy miért mondom mindig, hogy ez az alkohol a legmocskosabb szar a Világon, mégis legális lassan mindenhol... Más szóval továbbra sem fogom túlzásba vinni, de a családi koccintásokat, vagy egy felest a traktorossal biztos nem fogok kihagyni. Hiszen egy jó pálinkának nincs párja! De azt biztos megválogatom, hogy mit iszok.

Aztán tartottam egy kis szünetet a kávéval is...  

Tudjátok, nemrég mondta egy nagy ember, hogy ha mindennel felhagysz, amiért érdemes élni, akkor lehet, hogy tovább fogsz élni mindazért, amiért nem érdemes élni... Kicsit csúnyán hangzik, hisz annyi szép dolog van az életben, de mindenesetre elgondolkodtató.

Visszatérve a koffeinre, előző Karácsonyra kaptam egy csomó kávét, amit február végére sikerült elfogyasztanom, így március 1.-vel abbahagytam a fogyasztását. Helyette minden reggel fekete teával kezdtem a napot, majd a nap további részében gyümölcsössel folytattam. Augusztus elején volt a falunap, ahol az egyik asszony annyira meg akart hívni, hogy elfogadtam. Aztán ősszel elvállaltunk egy vidéki munkát a haverommal, azóta megint minden reggel feketével indítok. 

Az üditőzést mekis koromban túlzásba vittem, amikor ingyen voltak a Coca-Cola termékek, szóval azóta sem, csak vendégségben, meg másnaposan max.😅

Aztán voltak még itt történések, meg lesznek is, de mindezt majd máskor és máshol...

Az Újévet már elkezdtük, és most az egyik legnagyobb kedvencemnek fogok nemet mondani, a szénhidrátnak. Hogy egész pontos legyek, a pékségeket és termékeiket fogom kizárni az életemből egy kis időre. Ennek az oka egy számomra nagyon bosszantó emberi viselkedési forma, mégpedig a nemtörődömség. Egyre többször hallom, illetve látom az interneten is, hogy 30 felett már nem úgy megy, már nem olyan könnyű. Az egyik barátom ismerőse szerint például: "30 felett rohad a hús!"🤦

Nekem édesapám azt mondta, mikor gyerek voltam, hogy 35 évesen van egy férfi a csúcson. Hát én akkor voltam a padlón... Most nyáron viszont elmondhatom, hogy 36 évesen még sosem voltam ilyen jó formában és azt is tudom, hogy ez még messze van a csúcstól. Szóval megindulok fölfelé és ebben az évben bebizonyítom, hogy a fizikai csúcs az 30 fölött van!😉 Gyerekek, már így is jobban nézek ki, mint a legtöbb huszonéves...(Mondjuk ez nekik köszönhető, nem nekem!)🤣🤣

Meg tudod csinálni!

Ez az a szóegyüttes, melyet nem sokszor hallottam életemben. Annál többször viszont, a "nem tudod megcsinálni", "képtelen vagy rá", "úgyis belebuksz"... és még napestig sorolhatnánk az ehhez hasonló negatív kifejezéseket.

Ugye ez mindenkinek ismerős?

Ha most mélyen elgondolkodtál, akkor állj meg egy pillanatra és gondold újra! Te hányszor bíztattál másokat a "megcsinálod", "képes vagy rá", "meg tudod csinálni", vagy más pozitív szavakkal?

Na ugye ...

Hogyan is várhatod másoktól, hogy bíztassanak, támogassanak, vagy kellő pozitív energiával lássanak el, ha te sem nyújtasz eleget?

Azt mondják, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Az én kedvenc mottóm pedig, hogy úgy bánj másokkal, ahogyan elvárnád, hogy veled szemben is viselkedjenek.

Bár ez utóbbi kifejezés leginkább a kereskedelemből, illetve vendéglátásból ragadt rám, hosszú ideje próbálom alkalmazni a hétköznapi életben is. Mint már sokan tudjátok, sok motivációs tréninget megismertem az elmúlt közel két évtizedben, és szeretem a gyakorlatban is elsajátítani ezeket. A legérdekesebb a dologban, hogy a legtöbb ember nem tudja értelmezni mindezt, mert elszoktunk az ilyesfajta bókoktól.

Például amikor találkoztam egy-egy régi ismerőssel, megdícsértem, hogy de jól nézel ki, erre azt a választ kaptam, hogy "pedig nem is híztam olyan sokat" vagy egy másik esetben: "de hiszen csak egy melegítő van rajtam"...

Hogy miért ezek az első reakciók? Mert már szinte teljesen hozzászoktunk, hogy bántanak bennünket. Illetve nem vagyunk hozzászokva a dícséretekhez...

Visszakanyarodva a fő témához, jómagam nem a külső(azt már rég legyőztem), sokkal inkább a belső, úgynevezett lelki sérelmekhez vagyok hozzászokva. Amikor vidéken kezdtem új életet, többször közel álltam a bukáshoz, és egyből megkaptam, hogy "ugye, mi megmondtuk". Amikor eldöntöttem, hogy Újév napjától leszokom a dohányzásról, és megannyi másban is önmegtartóztató leszek, már előre megkaptam, hogy el fogok vérezni...

Bár sokaknak hihetetlen lehet, ezek a dolgok nálam fordítva működnek, mint átlagban. Engem a negativitás olykor jobban tud ösztönözni, mint bármi más. Ha azt mondják nekem, hogy "képtelen vagy rá", én már elértem arra a szintre, hogy tudjam, bármire képes vagyok, és csakazértis megmutatom.

Persze ez rengeteg lemondással is járt és még fog is. Azt meg kell értenie mindenkinek, hogy ha valaki csak negatív energiát táplál, akkor a körülötte lévőket is magával húzza és, bár nem lehetetlen, sokkal nehezebb a felemelkedés. Szóval az ilyen embereket el kell engedni, hacsak nem tudsz rajtuk segíteni! Hiszen, ha másnak sikerült, neked is sikerülni fog!

Azt is többször megkaptam, hogy én egy álmodozó vagyok, de tudjátok, az én álmaim kézzel foghatók és közelebb vannak, mint hinnétek.

Mindezek ellenére mégis egyetlen tanáccsal zárnék, mégpedig, hogy Merjetek nagyot álmodni! Hisz meg tudjátok csinálni! Ha mások élik a ti álmaitokat, ti is képesek vagytok rá!

Képes vagy rá! Meg tudod csinálni!

Az arcátlanságnak is van határa...

A minap egyik barátom lakásán beszélgettünk, miközben a zene a YouTube névre hallgató, videómegosztó portálról szólt. Gondolom senkinek sem kell az oldalt bemutatnom, hiszen már mindannyian ismerjük; ahogyan azt sem kell elemeznem, hogy már egy zeneszámot sem lehet meghallgatni prémium előfizetés nélkül reklámmentesen. Ez még nem is lenne baj, hiszen mind pénzből élünk, ahogyan a fent említett weblap üzemeltetői is.

Ami nálunk, és gondolom több millió honfitársunknál is rendszeresen kiveri a biztosítékot, az az a fajta minősíthetetlen politikai témájú, reklámnak nem nevezhető, arcátlan alázás, melyet kormányunk finanszíroz. Ilyen máshol a világon nincs, mint ami Magyarországon megy! Komolyan elgondolkodtam, hogyha a közeljövőben nem is, de lesz e valaha változás egy olyan nép körében, amelyik szó nélkül tűri, hogy milliókat, sőt milliárdokat költsenek az adójukból ilyen szégyenteljes videókra. Nem elég, hogy lopnak, csalnak és még megállás nélkül hazudnak is, de elkezdték mindezt olyan pofátlan módon csinálni, amelyet már nem lehet kampánynak nevezni. Kormányunk eljutott arra a szintre, ahol úgy érzi, vagy talán biztosan tudja is, hogy már bármit megtehetnek. Akár királyként élhetnek a palotában is, mert minket az sem zavar.

Arról már ne is beszéljünk, hogy több ördögöt megfestettek vezetésük alatt, mint amennyit a magyar népmesékből megismertünk, hogy elhigyjük, itt már mindenki mumus, csak ők nem. Mindeközben az utolsó útszéli haver is meggazdagodott, holott két értelmes magyar szót nem tud összefüggően elmondani...

Kérdem én: meddig hagyjuk még a mocskot terjedni?

Nem véletlen a mondás, hogy azért mindennek van határa!

Új év, új élet

Minden Szilveszter előtt az emberek nagy átlagban elgondolkodnak, mit és hogyan kellett volna csinálniuk, majd különböző fogadalmakat tesznek arra, miben is fognak változtatni a következő évben.

Én általában nem szoktam ilyen dolgokon törni a fejem, meg valójában mindig úgy éreztem, nem fogadok meg olyat, melyet nem biztos, hogy be tudok, illetve be akarok tartani. Az egyetlen, amit átgondolok ilyenkor, azok a célkitűzéseim a jövő évre vonatkozóan.

Az elmúlt évet, valljuk be őszintén, elég lazára és komolytalanra vettem. Egy kicsit talán bele is őrültem ebbe a bizonytalanságba. Mondhatnám, hogy mindennek megvoltak az okai, de ez egy hülyeség. Folyamatosan okokat keresünk mindenre, melyekkel takarózhatunk. Képesek vagyunk a saját rossz döntéseink meghozatalával, másokat hibáztatni. Mert ugyebár ez a legegyszerűbb!?

Mint a legtöbben tudjátok, voltak olyan próbálkozásaim, melyek nem úgy sültek el, ahogyan szerettem volna. Látom, hogy merre halad a Világ, ezért úgy gondoltam megpróbálkozom a konfortzónám elhagyásával és kipróbálom magam olyan területeken is, amelyek tőlem mindig is távol álltak. Úgy éreztem, játszani a hülyét a legegyszerűbb és miért ne próbáljam meg én is, hiszen ezzel az emberek egy része még bevételhez is jut. Azt érdemes tudni, hogy ennek a dolognak adtam egy időkeretet, mely egy évre szólt, majd a vége előtt megtörtem és belebuktam. Azt is tudtam, hogy ez a "meta univerzum" könnyedén magával ragadhatja az embert, ha nem elég felkészült, vagy meggyengült a lelki állapota. Rám ez utóbbi biztosan, de lehet, hogy mindkettő igaz. Na meg azt hittem, könnyű a hülyét játszani, és ez nekem is menni fog. Már belátom, hogy ez nagyon nehéz, és inkább mindatoknak, akik erre hivatottak. Hisz hülyének születni kell! Bár ettől én sem állok olyan messze, de mégis átadom a stafétát, mert nekem ez nem megy és őszintén szólva, olykor már hányok saját magamtól. Ezt pedig még kifejtem, majd mindenkinek szép napot kívánok és megyek, intézem én is a dolgaimat.

Mialatt külföldön éltem sokat tanultam és fejlődtem. Elértem egy olyan szellemi szintre, melynek létezéséről azelőtt maximum csak filmekben láttam, s hallottam. Talán nem is igazán hittem benne mindaddig, ahogyan sokan még most sem. Megismerkedtem olyan emberekkel(kultúráikkal, szokásaikkal), melyek valaha népünkhöz is közel álltak, majd beengedtük a nyugatot és mindez feledésbe merült. Bár bevallom, olykor túltoltam és már utólag én is látom, hogy rosszul alkalmaztam a tanultakat. Beképzelté, nagyképűvé és olykor lenézővé is váltam. Pedig tudtam, hogy nem vagyunk egyformák és sokan nem tehetnek sorsukról, bár a legtöbben igenis, csakis magnak köszönhetik mindazt, ahol tartanak. Legyen az fent, vagy lent. A lényeg, hogy megtanuljuk helyesen látni a Világot és megfeleően használni a megszerzett tudást. Meg kell tanulnunk szeretni, tisztelni és elfogadni a másikat, ahogyan Önmagunkat is! Mert enélkül nem juthatunk előrébb. Megjegyzem, amikor még nem a hülyeséget produkáltam, hanem próbáltam valamit átadni, én is rengeteg lenézést, szánalmat és megvetést kaptam. Talán ezért is váltottam 180°-os fordulatot. De mint mondtam, nem szabad másokat hibáztatni, mert ez a saját hiányosságunk. Azt még elárulom, hogy miután hazatértem, többen megkerestek egy előző életemből, és én bizakodva adtam mindenkinek egy esélyt, azzal, hogy meghallgattam. Bár úgy éreztem, ezzel nagyot hibáztam, hiszen volt, amikor nagyon rosszul jártam, mert belefutottam kétszínű, szarkeverő emberekbe, de ezeket a szavakat és ezt a nézetet most el is engedem, nem szándékozom többet a negativitásra alapozni, hiszen azzal csak rombolni lehet. Tehát nem hibáztam, csak meg kellett tanulnom másképp értelmezni a dolgokat és azok történéseit. Régebben hangoztattam, hogy mindenkit szeretek, majd legutóbb már azt mondtam, nem szeretek mindenkit... De ez is csak a tengődésemnek és annak volt köszönhető, hogy majdnem elvesztem...

Összegezve a leírtakat és nem utolsó sorban, visszatérve a címhez: Lassan itt az Újév és megteszem első, valóban átgondolt fogadalmamat. De először is békességben szeretném lezárni az elmúlt esztendőt és talán az eddigi 35 évemet. Ezért mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni Mindenkitől! Nem szeretnék nevekkel jönni, hiszen a legtöbb érintett már lehet, hogy rég nincs velem, de néhány személyt mégis kiemelnék!

Szeretnék bocsánatot kérni az exfeleségemtől és gyermekeimtől, hogy olykor kellemetlen helyzetbe hoztam őket, illetve lejárattam magamat. Bocsássatok meg, hogy nem voltam elég kitartó és, hogy nem tudtam, nem akartam alkalmazkodni egy olyan Világhoz, melyet nem tudok megérteni. Sajnálom, hogy nem voltam sem jó férj, sem jó apa! Bocsánatot kérek anyukámtól, hogy nem voltam a legtökéletesebb gyermek és sokszor szavakkal bántottam. Ne haragudj! Bocsánatot kérek továbbá minden családtagomtól, valaha volt barátomtól, kollégámtól, exemtől és minden olyan embertől, akit valaha sikerült megbántanom. Kérlek nézzétek el nekem, sajnos nem vagyok tökéletes!

És akkor a végére az újévi fogadalom...

Tudom, hogy csúnyán elhasaltam és olyan mélyre süllyedtem, melytől észhez térve, még magam is hányok. Ezért az első és legfontosabb, hogy véglegesen összeszedjem magam és 90°-os fordulatot vegyek. Na nem az elmúlt 180-hoz képest, mert akkor az lefelé ívelne, hanem a 1,5-2 évvel ezelőtti állapotomból kiindulva. Tehát vissza kell másznom arra a szintre, amelyről lezuhantam és tovább építkeznem! Ehhez újdonsült szomszédaimnak és jó barátaimnak köszönhetően mindent megkaptam és megkapok. Köszönöm, hogy látták bennem mindazt, melyet el akartam temetni. Köszönöm a belém fektetett hitüket és bizalmukat! Mint mondani szoktam: "Minden okkal történik!" Nekem csak meg kell tanulnom megérteni ezeket.

Továbbá megfogadom, hogy minden oldalam és cselekedetem ezentúl csak és kizárólag építő jelleggel fog működni. Elengedem a negativitást és onnan folytatom, ahol valamikor abbahagytam, ezzel is remélve, hogy segíteni tudok az elesetteknek és mindazoknak, akik az én cipőmben járnak. 

Két idézettel zárnám a sort: "Ha megtanulod igazán szeretni magad, minden embert szeretni fogsz!" "Mert a szeretet mindennél fontosabb!"(Találd meg Önmagad című film/ Shirley Maclaine feljegyzései nyomán)

Ui.: Köszönöm Neked, hogy itt voltál velem akkor is, amikor azt nem érdemeltem meg és, hogy még mindig velem vagy! Köszönöm, hogy elolvastál és támogattál! Köszönöm, hogy láttad a bennem rejlő jót, hogy nem hagytál magamra és nem hagytál elveszni szenvedéseim közepette sem!

Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!