A kígyós

Volt egy álmom, hogy egyszer egy olyan helyen fogok élni, mely állattartásra is alkalmas, melynek saját erdeje van, és ahol a kert végében egy patak csörgedezik. Ilyen területre szert tenni viszont nagyon nehéz, vagy igen drága, nekem pedig sem kapcsolataim, sem vagyonom nem volt ehhez. Azért sikerült találnom egy vidéki ingatlant fél hektár földdel, pár száz négyzetméternyi erdővel és egy kiszáradt csatornával. A szomszédoktól megtudtam, hogy a falu mellett folyik a Kígyós névre keresztelt főcsatorna, melynek ágai a kertek alatt kígyózva voltak elvezetve, amikből aszály idején a gazdák öntözni tudták földjeiket. Ezek sajnos már évek óta kiszáradtak és benőtte a gaz is. Elmesélték azt is, hogy többször előfordult már hasonló szárazság, de több olyan eset is volt, amikor nyakig érő víz volt benne. Gyerekkorukban viszont még rendszeresen fürödtek benne. Ezért elkezdtem reménykedni, hátha egyszer még meglesz a saját kis patakocskám a kert végében. Persze akkor még rengeteg dolgot nem tudtam...

Mint azóta kiderült, a csatornára az elmúlt évtizedekben összesen 12 halastavat kötöttek, és a főcsatornát is kiegyenesítették, hogy ne kígyózzon annyira. Nem is beszélve az elhanyagoltságáról. Azért néha még előfordul, hogy akár térdig érő víz is található benne, mármint a fő éren, de az idei szárazságban sajnos az is teljesen kiszáradt. Mindennek tudatában a saját, akár öntözésre is alkalmazható vízemről nyugodtan le is mondhatok. Meg lassan minden másról is ezzel kapcsolatban.

Néhány évvel ezelőtt készítettem egy videót a portámról, melyben röpke említést tettem a Kígyósról. Ezután egy gyerekkori ismerősöm megkeresett, hogy az anyósáék földje alatt is folyik egy Kígyós-csatorna, de arra a következtetésre jutottunk, hogy a kettő egymástól eltérő, mivel sehogyan sem keresztezhetik egymást. Rákerestem az interneten, de csak két Kígyósra volt találat, a Kiskőrösi és a Bácsbokodi csatornákra. Én ez utóbbihoz tartozom. Ő viszont egyikhez sem tartozhat. Tehát az egy újabb Kígyós, és vajon mennyi lehet, lehetett valamikor az országban?

Belegondolva, hogy alig több, mint száz évvel ezelőtt, milyen fejlett vasúthálózatunk volt, melyet önhibánkon kívül elvesztettünk, hasonlóan fejlett öntözésre kialakított csatornarendszerünk is lehetett. Mondhatnánk, hogy azt is elvesztettük, hiszen a kertem alatt folyó Kígyós is többször átmegy Szerbiába, majd vissza, végül a határon túl torkollik a Ferenc-csatornába. De ez csak egy vízfolyás, és ahogyan már említettem korábban, ennek pusztulása is az emberi felelőtlenségre vezethető vissza. Gondolok itt arra a 12 halastóra elsősorban, melyeket a határ mindkét oldalán rákötöttek. De sok helyen betemették, vagy akár még be is szántották ezeket. Mert ugyebár évekig nem kellett. Most meg amikor kellett volna... Inkább nem is folytatom.

Arra lennék kíváncsi, hogy felétek is van, vagy volt Kígyós, vagy bármilyen más névre keresztelt, egykoron öntözésre is használt csatorna? Mert én szinte biztos vagyok benne!

Stefanie D. Lauren - Interjú az Öltönyös rocksztár szerzőjével, Stefanie D. Laurennel

(Barth) Szia, Stefanie! Mi újság, hogy vagy az első regényed megjelenése óta? Milyenek a visszajelzések? Kíváncsi vagyok, hogyan éled meg ezt az egészet!

(Stefanie) Remekül vagyok, köszönöm szépen az érdeklődést! Érzelmek hada áraszt el, egyszerre van jelen a boldogság és a félelem bennem. Vannak olyan pillanataim (például amikor bemegyek a könyvesboltba, amit egyébként elég sűrűn teszek), hogy feleszmélek arra, hogy én tényleg megvalósítottam az álmom és kiadtam a könyvem. Van, amikor elfelejtkezem róla, de jön egy üzenet egy kedves olvasótól, amit többször el kell olvasnom, hogy elhiggyem, amit látok, és bizony zsebkendőre van szükségem…

A visszajelzések nagyon jók! Első könyves íróhoz képest állítólag elég szépen értékelnek a Molyon, és rengeteg pozitív üzenetet kapok, ami ugyancsak biztató.

Próbálok bízni magamban, vagyis a regényemben, de bizony a mai napig hihetetlenként kezelem, ha megdicsérik.

(Barth) Biztosan voltak kitűzött céljaid magad előtt, mielőtt belekezdtél. Illetve, ha akkor még nem is, de mire nyomtatásba került a kéziratod. Elárulod nekünk, hogy mik voltak, illetve sikerült-e elérni ezeket?

(Stefanie) Őszinte leszek! Mikor belevágtam a kiadásba, tisztában voltam a hazai viszonyokkal és nem is kergetek nagy ábrándokat. Mivel a kiadás nem kevés pénzbe kerül, csak az volt és az lesz a célom, hogy ne legyek mínuszban. Hobbinak indult az írás, soha nem merült fel bennem pénzkereseti lehetőségként. Inkább meg akartam mutatni a világnak mindazt, amit alkottam. Hátha más is mosollyal az arcán csukja be a könyvemet, és boldogsággal tölti el. További terveim közé tartozik, hogy sorban kiadjam a történeteimet és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez sikerüljön is. Szeretném egyszer a jövőben azt mondani, hogy most már tényleg nemcsak magamnak írok, hanem az olvasóknak is.

(Barth) Ezzel a következő kérdésemet egyből meg is válaszoltad, de még ne szaladjunk ennyire előre! Térjünk vissza az első regényedre, az Öltönyös rocksztárra! Rocksztárok öltönyben? Mi ihlette ennek a megírását? Mit kell tudni róla? Mire számíthat az olvasó?

(Stefanie) A kérdéseidre több oldalas választ tudnék írni, de megpróbálom röviden megfogalmazni. Hogy az interjú olvasói is értsék: hobbiból már megírtam 14 regényt. Mindig is tudtam, hogy lesz egy rocksztáros könyvem, mert olvasóként is imádom őket, valamint az életemben kiemelkedő szerepet játszik a zene. Kis túlzással elárulhatom, hogy részese voltam ennek a világnak. Így bővelkedtem az ötletekben és az ihletben.

Szeretem az öltönyös szereplőket, és a fejemben már megvolt egy jelenet: Cam karaktere így született meg. Ezenkívül egyedinek is éreztem egy öltönyös rocksztár ötletét, valamint címnek is tökéletes.

A történet komolyabb témákkal is foglalkozik, hiszen a drogfüggőség fontos szerepet játszik benne, de a humorral, a szerelemmel és az erotikával átitatva mégis egy szórakoztató sztori kerekedett belőle.

(Barth) Az imént felsorolt tulajdonságok, gondolok itt elsősorban a drogfüggőségre és az erotikára, jellemzőek az összes regényedre?

(Stefanie) A drogfüggőség nem, az erotika természetesen igen. Majdnem minden regényemben feldolgozok valamilyen lelki problémát, ami köré a történet épül. Viszont a humor, a szerelem, a titkok mindegyikben jelen vannak.

(Barth) Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy mi egyébként barátok vagyunk, de előbb voltam a rajongód, mint a barátod! Olyan bő fél évvel ezelőtt olvastam tőled már egy regényt, aminek azonnal a hatása alá kerítettél. Aztán amikor az Öltönyös rocksztárt vettem a kezembe, sem volt ez másként. Mindkét történetben voltak nagyon szimpatikus mellékszereplők, a női főszereplőkről meg ne is beszéljünk. Velük kapcsolatban megtudhatunk-e valamit a jövőt illetően, számíthatunk-e bármelyik regény folytatására? Esetleg előfordulhat, hogy egy-egy szereplő máshol is feltűnik?

(Stefanie) Boldoggá tesz, hogy a rajongóm lettél (vagyis a regényeimnek), majd a barátom.

Igen, most már nyílt titok, hogy a kedves olvasók kérésére elkezdtem írni az Öltönyös rocksztár folytatását, amiben természetesen fel fognak bukkanni a már ismert szereplők, viszont ez nem egy hagyományos folytatásos regény lesz, hiszen más szereplők lesznek a középpontban.

(Barth) Ha jól tudom, a második regényed már a szerkesztőnél van és hamarosan a nyomdákba kerül. Mondanál pár szót róla, csak úgy nagy vonalakban, vagy maradjon titok egyelőre? Esetleg ez lesz az imént említett folytatás?

(Stefanie) Jók az információid, valóban megkezdődtek a munkálatok az újabb kéziratomon.

Ez a regény más, mint a rocksztáros. Nem véletlenül lett kiválasztva kiadásra. Ennek okát később leplezném le. Szeretném megmutatni az olvasóknak, hogy mennyire változatos témákban írok. Természetesen romantikus, vicces és minden megtalálható benne azok számára, akik egy erotikától túlfűtött, szórakoztató regényt olvasnának.

(Barth) Mindezt örömmel hallom és úgy gondolom, hogy sokan vagyunk még így vele. Ahogyan arra is egyre többen kíváncsiak, hogy kit rejt az álnév, ki is vagy valójában! Van erről egy konkrét elképzelésed esetleg, hogy - nem is tudom - az x. könyved után felfeded magad?

(Stefanie) Hogy ki vagyok én valójában?

Talán egy bátortalan, kissé bolondos és érzékeny kezdő írónő. Talán csak egy átlagember, aki ugyanolyan, mint mindenki más, csak nagyon szeret regényeket írni. Nincs konkrét tervem arra vonatkozóan, hogy mikor fedem fel magam, vagy hogy kell-e egyáltalán, hisz a hangsúly a regényeimen van, nem rajtam. Azt hiszem, ezt a sorsra bízom.

(Barth) Köszönöm, hogy megajándékoztál ezzel az interjúval! Annyi lenne még a kérdésem, hogy mit üzennél az olvasóidnak, az internetes követőtáborodnak és a leendő rajongóidnak?

(Stefanie) Hálásan köszönök minden bátorítást és támogatást! Nélkületek az álmom nem vált volna valóra!

(Barth) Még egyszer köszönöm neked! További sok sikert kívánok! Legalább addig íveljen a karriered felfelé, amíg a legfényesebb csillagok között nem találod magad.

(Stefanie) Köszönöm a lehetőséget és minden támogatásodat!

Földünk

Istenekről beszélünk, vallásokról, elvekről, elméletekről... Olyan kitalált dolgokról, melyek csak a mesékben léteznek. Miközben nem vesszük észre, hogy a legnagyobb Istenünk, anyaföldünk, Gaia, akit foggal körömmel próbálunk elpusztítani. Ilyenek vagyunk, mi emberek!

Felhelyeztük magunkat a tápláléklánc és az evolúció csúcsára úgy, hogy a legtöbbünknek még a szarról sincs fogalma. Farkast játszunk, miközben bárányok vagyunk!

A farkas tud falkába rendezetten élni, a legerősebbet követve, aki ha elbukik, mint vezető, nem félnek párbajra hívni! Védi a sebesülteket és nem gyilkolja meg a sajátjait. Hozzájuk képest mi, még csak kutyák sem vagyunk, mert még a kutya sem harap abba a kézbe, amelyikből enni kap! De persze ez nem a mi hibánk!

Megetettek minket annyi mocsokkal, ahogyan teszik ezt napjainkban is, egyre több lapáttal, hogy az már elképzelhetetlen!

Jelenleg kellene élnünk a modern kor csúcsát, a technikai fejlődés virágkorát, de fogalmunk sincs, hogyan használjuk eszközeinket. Legalábbis helyesen, biztosan nem. A felvilágosodás után a sötét jelen korba süllyedünk!

Hétköznapi problémákkal vagyunk elfoglalva. Képesek vagyunk még a bolhából is elefántot csinálni, miközben dühöngünk, mint egy kisgyerek. Aztán nem értjük, miért lett ilyen, ugye?

Elképzelhetetlen dolgokról képzelgünk, miközben nem kellene mást tennünk olykor, mint leülnünk kicsit, becsuknunk szemeinket és éreznünk, ami körbevesz minket és mindent, ami létezik. Mert valójában mi sem vagyunk többek, mint energiák, rezgések, erők, vagy érzések... Ott van ez a pillangó szárnycsapásától kezdve, a legerősebb tórnádókig, viharokig, villámokig bezárólag mindenben. Elfelejtettük a Földet, a Napot, a Villámot, a Vizet, a Szelet, a Szerelmet, a Halált és még százakig sorolhatnánk Isteneinket!

Nem értjük magunkat sem, nemhogy hogyan kezeljük mindezt!

Pedig nem lenne nehéz újra megtanulni azt, amit valaha már tudtunk. Hogyan használjuk az esőt, bánjunk a vízzel, vagy ne féljünk a viharoktól sem. Évezredek óta ismerjük a tüzet, most meg egy kisgyerek kezébe nem merjük adni. Ahogyan kést, villát, vagy ollót sem. Betontdzsungelekben élünk, műanyaggal borítva, a televíziótól tompítva, és nem értjük miben van a hiba!

Kegyetlen játékok - Az utolsó felvonás (az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó?! befejező része)

Miután Adát eljegyezték, a munkába temetkeztem. Már nem voltak hódító céljaim, csak hogy leteljen a felmondási időm és újra otthon élhessek az én szeretett Magyar-Alföldemen.

Mivel második ember voltam az étteremben, ezért a felmondási időm 6 hónap volt, és egyébként is sikerült rávennie a főnökömnek, hogy maradjak még a nyári hajtásban, mert elkél a segítség.

-Nem is baj. - gondoltam - Kicsit visszafogom magam, legalább annyival több pénzt tudok majd hazavinni.

Nem telt el sok idő, felvettünk egy leszbikus magyar párt. Én persze rögtön vállaltam, hogy betanítom őket. Mindig is szerettem új embereket megismerni, annak meg külön örültem, ha egy vérből való, egy nyelvet beszélő testvéreimmel hozott össze a sors.

A két lányról nem mondanék túl sokat. Bár lesz még szerepük a történetben, nem is kevés, nem érik meg a tintát és a leütést, amit rájuk pazarolnék. Mondhatni menő csajok voltak. Az egyikük kicsit jobban beszélte a németet, ezért kasszába került, míg másikuk a konyhára. A továbbiakban ezért csak Kasszásként és Konyhásként fogom említeni őket.

Mindig nagy társaságokkal jártuk az utcákat és sok hülyeségben részt vettünk a barátaimmal, de miután megházasodtam és két gyönyörű kislányom is született, igyekeztem visszafogni magamat. Ennek köszönhetően, könnyen felismertem a csibészeket, és nem mondom, mindig jobban vonzottak, mint az unalmas átlagemberek. Azért tudtam, hogy vigyázni kell velük, és pénzről soha semmilyen körülmények között sem lehet szó.

Persze nem kellett sokat várnom, már megkörnyékeztek, hogy adjak nekik egy kis kölcsönt, mert Konyhás húgát szeretnék kihozni magukhoz, aki egy rossz kapcsolatból menekül. Én meg hülye azért nem vagyok, természetesen elutasítottam őket. Közben még volt egy szabadságom, amit kihasználtam, és amikor visszamentem, már Rita fogadott, Konyhás húga. A bonyodalmak pedig itt kezdődtek.

Rita gyönyörű, fiatal lány volt, már amit láttam belőle. Nagyban tombolt a covidnak nevezett világapjafasza, ezért nekünk már hónapok óta maszkban kellett dolgoznunk. De amit láttam, az elkápráztatott. Egy 20 éves, remek testalkatú lány, akinek a szemei annyira csodaszépek voltak, hogy azonnal magukkal ragadtak. Na ná, hogy vállaltam a betanítását és kísérgettem mindenhová, mint egy puli kutya. Még szünetben is felmentem vele az ebédlőbe. Tisztán emlékszem, hogy csak egy gondolat járt a fejemben mielőtt levette a maszkot, hogy: "Csak legyenek rendben a fogai". Rohadjon meg, ez is stimmelt. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, teljesen bűvöletbe ejtett. Nem bíztam a véletlenre a dolgokat, hiszen az idő sem volt már a barátom. Másnap, mikor hazafelé tartottam, megláttam őket az út széli járdán gyalogolni. Rögtön félreálltam és kipattantam a kocsiból. Aznap este már náluk játszottunk ivós felelsz, vagy merszet. Megtudtam Ritáról, hogy balettiskolába járt, de egy sérülésnek köszönhetően az álma, hogy világhírű balerina legyen, kettétört. A sok éves táncnak azért megvoltak az előnyei. Simán lement spárgába, vagy a lábait a nyakába tette. Más szóval extra hajlékony volt, ami csak még vonzóbbá tette. Még az sem riasztott el tőle, hogy nutellával ette a savanyú uborkát. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen csoda létezik. De nem is ...

Egyre többet jártunk össze, szinte minden szabadidőmet vele töltöttem. Általában, amikor nem együtt végeztünk, olyankor már a parkolóban vártam, hogy hazavihessem. Egy alkalommal viszont sikerült elaludnom. Mire odaértem, még vártam egy ideig, majd miután egyre biztosabb lettem abban, hogy valószínűleg elkerültük egymást, felhívtam, majd haza felé félúton szedtem össze. Nagyon szomorú volt és sírt. Korábban már említettem, hogy egy rossz kapcsolatból menekült, ami miatt még mindig maga alatt volt, és én sem könnyítettem meg neki azzal, hogy úgy érezte, én sem veszem komolyan. Vagy ez is csak egy jól megszervezett színjáték része volt...

Félúton voltunk a munkahelyünk és az albérletük között. Ez véletlenül pont egy hidat jelentett. Ott álltunk kint a holdfényes éjszakában, ő a könnyeivel küszködött, miközben én azon gondolkodtam vígasztalása közepette, hogy ha most nem csókolom meg, akkor soha. Mennyire aljas dolog. De megtettem, ő pedig visszacsókolt.

Hogy mégis miért kellett gondolkodnom ezen? Hiszen egy ilyen csodálatos teremtés láttán az ember már ösztönösen cselekszik. Én viszont tudtam, hogy hamarosan haza költözöm. Ahogyan Adával működött, most is előadtam magam, hogy mik a terveim, de ő sajnos ebben nincs benne, viszont addig is lehetünk nagyon jó kapcsolatban. Mindketten össze voltunk törve, és ilyenkor kinek ne lenne szüksége egy támaszra, aki vígaszt nyújt? Hát beleegyezett, de mint mindig, most is kikötöttem, hogy nem szerethet belém, hogy velem mi lesz, azzal meg ne törődjön. Ezen általában mindig jót nevettek, mert miért is gondolnám, hogy belém szeretnének, de az önbizalom fontos dolog!

Ahogyan Ritával egyre közelebb kerültünk egymáshoz, kezdtem teljesen elveszíteni a fejemet. Annyira magaménak akartam azt a nőt, hogy nem foglalkoztam azokkal a jelekkel, amiket a testem küldött felém már hetek óta.

Az első randink egy játszótéren volt. Bár étterembe akartam vinni, ő szívesebben kerülte volna az embereket. Ha tiszta fejjel gondolkodom, már akkor látnom kellett volna a valóságot. De nem így történt.

Szerencsére mindig voltak B terveim, ezért ha már nem akart társaságot, megrendeltük a pizzát és piknikezni invitáltam egy elhagyatott jatszótérre. Napközben voltak gyerekek, de mi már alkonyat táján érkeztünk, ezért teljesen üres volt. Kinéztem egy helyet. Ledobtam egy pokrócot, elővettem egy üveg Hugo koktélt, amit nagyon szerettem akkoriban, majd nekiláttunk a pizzának. Közben végig beszélgettünk, igyekeztünk közelebbről megismerni egymást. A vacsi befejeztével pedig még közelebb simultunk egymáshoz. Mivel neki épp havi gondjai voltak, és én sem voltam a topon az előbb már említett egészségügyi problémáim miatt, nem történt közöttünk semmi komolyabb. Voltak még hasonló esti csavargásaink a környéken, de egyik sem bírt nagy jelentőséggel. Ő Kasszással és a nővérével lakott egy albérletben, melynek csak egyetlen hálószobája volt, én pedig az exfeleségemmel és a gyermekeimmel éltem egy háztartásban, ezért egy romantikus együttlét ötlete egy puha ágyban eléggé felejtős volt.

Támadt egyszer egy ötletem, hogy elviszem egy amolyan lakosztály szerűségbe, hisz én sem voltam még olyan helyen, és szívesen kipróbáltam volna. Két olyan szállást találtam, ami felkeltette az érdeklődésemet. Az egyik extra modern volt, jakuzzival a szoba közepén, a másik pedig antik stílusú, gyönyörű tükrökkel, piros ágyneműkkel és függönyökkel, de semmi extra. Mikor megkérdeztem Ritát, hogy lenne e kedve velem tölteni az éjszakát, azonnal igent mondott. A választás jogát rá bíztam, de nem mondtam el neki, hogy mit tartalmaznak a szobák, csak hogy antik, vagy modern stílusúak. Nem tudom, hogy nekem akart e imponálni, vagy milyen indíttatásból, de az antikot választotta, ami nekem is jobban tetszett. Mikor már kiköltözőben voltunk a szobából, megemlítettem neki a másik szállon lévő jakuzzit, és láttam rajta, hogy elszomorodott. Valószínűleg azt jobban élvezte volna.

Az este egyébként csodás volt, bár előtörtek az ösztönök és elvesztettem a kontrollt, nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, mégis vele töltöttem az éjszakát, ez mindennel felért.

Ahogy telt az idő, én teljesen belezúgtam a lányba, és már semmi sem érdekelt. Attól eltekintve, hogy alig néhány hónapon belül hazaköltözök. Időközben Kasszás többször megkörnyékezett, hogy adjak neki kölcsön pénzt erre, vagy arra, de mindig lepattintottam. Az egyik éjszaka szintén náluk buliztunk, amikor sikerült túltolnom a fogyasztást, és csúnya vita keletkezett. Egy Isteni szikrának köszönhetően, meg néhány elszólásnak a lányok szájából, sikerült összeraknom a képet, miszerint Rita csak azért van velem, hogy kihasználjon. Túl sok volt az egybeesés, én pedig már megjöttem az ilyen dolgokból jócskán. Hirtelen felindulásból sikerült egy olyat is a fejéhez vágnom, hogy de legalább megkaptam. Nem tudom, miért mondtam ezt, hiszen még sosem csúszott ki ilyen azelőtt a számon, ő pedig egy olyan nő volt, akivel az életemet is szívesen összekötöttem volna, de megtettem és ezzel elindult a lavina.

Közeledett Rita születésnapja. A veszekedésünk óta még beszélő viszonyban voltunk, de már teljesen eltávolodtunk egymástól. Azaz hol összesimultunk, hol bántottuk egymást. Sajnos a kapcsolatunk utolsó 2 hónapja már csak ebből állt. El kellett volna engednem, hiszen tudtam, mire megy ki a játék, de teljesen a rabjává tett. A születésnapján sajnos dolgoztam, míg ők az albérletükben ünnepeltek. Közben többször beszéltem velük, mikor véletlen elszólták magukat, hogy egy fiút is meghívtak, hogy Ritát boldogítsa. Azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire kibuktam. Onnantól kezdve vége lett közöttünk mindennek. Legalábbis majdnem.

Odáig voltam Ritáért, hiába a megérzéseim és tapasztalataim, sikerült kicsalniuk belőlem egy kisebb összeget. Kasszás először autóra szeretett volna 10.000 €-t, de eszem ágában sem volt adni. Mindennek pontosan meg volt a helye, hiszen az életmódváltás nem egyszerű és nem olcsó dolog. Mivel egy kicsi lakásban voltak hárman összezárva, amit ráadásul ellepett a penész, sikerült meggyőzniük, hogy támogassam őket azzal, hogy új lakásba költözhessenek. Sajnos létező jelenségről beszélünk, a penész már a bőröndjeiket és a benne lévő ruháikat is megtámadta. Ez már a születésnapja után volt és azután, hogy sikerült meggyőznie arról, milyen hülye vagyok és csak képzelődök. Szerettem Ritát és nem akartam, hogy ilyen helyen éljen, hát segítettem. Adtam nekik pénzt a kaucióra, illetve néhány bútor megvásárlására, hogy mégse a földön kelljen tárolni a ruháikat, vagy ott kelljen aludniuk. Még az átpakolásban is segítettem. Majd megint összevesztünk, de azt már én sem tudom, hogy min. Valószínűleg, így utólag belegondolva, megkapta, amit akart, ezzel el is engedett.

Az egészségi állapotom napról, napra romlott. Ehhez hozzásegített a rossz levegő, köszönhetően annak, hogy már fél éve maszkban dolgoztunk, a stressz és az is, hogy Ritával töltött időmben nem figyeltem a helyes étkezésre és a megfelelő mennyiségű folyadék bevitelére sem. Az egyik este annyira erős fájdalmaim voltak, hogy összeestem a folyosón. A gyermekeim anyja hívta rám a mentőket. Mikor bevittek a kórházba, köszönhetően annak, hogy sokat olvasok, mindarról ami érdekel, már sejtettem, hogy vesekövem van. Amikor ezt elmondtam a doktornőnek, nem igazán akart hinni nekem, de adott néhány tablettát, meg egy hálós valamit, hogy majd kipiselem és ebben látni fogom. Mivel egy hét múlva sem lettem jobban, felkerestem egy másik orvost, aki megultrahangozott és megállapítatta, hogy egy 1,7 cm átmérőjű kövem van. Azonnal befektettek a kórházba és még aznap este megműtöttek. Akadtak komplikációk rendesen, de erről nem szeretnék több említést tenni.

A felmondási időm szeptember 30.-án letelt, az utolsó katétert pedig október 1.-én szedték ki belőlem. Dolgozni már közel 2 hónapja nem voltam, csak otthon lábadoztam. Ennek köszönhetően Ritával sem találkoztam. Legalább a kórházban megkérdezte, hogy vagyok. Már alig vártam, hogy átessek az egészen és indulhassak haza. Még bementem az étterembe meginni egy kávét és elköszönni a kollégáimtól. Már kifelé tartottam, még beköszöntem a konyhára, amikor megláttam őt. Nem beszéltünk már semmiről, csak végignéztünk egymáson, majd távoztam. Később egy üzenet fogadott a telefonomon, hogy sajnálja, hogy így alakult és ha tehetné, több időt töltött volna velem. Talán feltámadt a lelkiismerete, ha már van neki olyan. Erre csak annyit válaszoltam, hogy: "Csak egy szavadba kerül, és ott vagyok!"

Kitaláljátok a választ?

Igen, az utolsó éjszakámat még vele töltöttem. Mondanám, hogy egy felejthetetlen élményben volt részem, de annak tudatában, hogy fél napja még a kórházban voltam, meggyötörten és fáradtan, nem nevezhető túl aktívnak az éjszakánk.

Reggel elbúcsúztunk egymástól. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, hogy meglátogatom, amilyen gyakran csak tehetem, de az az igazság, hogy hazajöttem és teljesen szétcsúsztam. Még váltottunk néhány üzenetet, küldött egy-két képet és videót magáról, kért még egy kis pénzt, mondván, hogy éheznek, aztán szép lassan örökre elvesztettem. Egyik alkalommal hirtelen felindulásból megkértem, hogy tiltson le mindenhonnan, mert nem akarom zaklatni és egyébként sem fogok tudni kimenni hozzá. Soha többet nem hallottam felőle...

Ragadd meg a napot! - Carpe Diem!😉

Nem is olyan régen hívták fel a figyelmemet arra, hogy a már gyerekkorom óta ismertnek vélt - és akkoriban sokat is használt - kifejezést valójában hibásan ismertem és alkalmaztam. Talán nem is vagyok vele egyedül.

Már tinédzser koromban megismertem a carpe diem kifejezést, melynek jelentését úgy véltem, miszerint: "Élj a mának!" - mint kiderült, hibásan.

Miután felhívták valódi jelentésére a figyelmemet, utánajártam és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy valóban így van. Ez a jelentés pedig nyers fordításban annyit tesz: "Ragadd meg a napot!".

Horatius római költő volt és filozófus kr. e. I. században. Az általa használt szófordulat arra utal, hogy töltsd hasznosan a napot. Mindenképpen úgy éld meg a napot, hogy az hasznos legyen számodra és a jövődre nézve. Akár még azt is mondhatjuk, hogy élj a mának! Viszont a nap végén, amikor visszagondolsz, hogyan is tetted mindezt, a lényeg, hogy azt tudd mondani, hasznosan! Ezt jelenti megfogni, megragadni a napot!😉

Ha te nem hiszel magadban, senki más sem fog!

Már olyan 5-6 éve annak, hogy a véleményemet először kinyílvánítottam itt az interneten is. Megmondom őszintén, eleinte igencsak félve tettem és olykor még most is ódzkodom e miatt. Sokáig érdekelt, mit gondolnak mások. Talán ez sokszor érezhető is volt. Míg nem egy napon úgy döntöttem, hogy változtatni fogok a hozzáállásomon. Igenis hinni fogok magamban! Ez a folyamat hosszú és életünk végéig tart, hiszen bármikor jöhet valami, ami megingathatja hitünket. Tudom, hogy még most sem vagyok kész teljesen és mindig lesz hova fejlődnöm, de azért igyekszem és úgy is érzem, hogy elég jól haladok e téren. Ehhez ellestem különböző technikákat az évek során, melyeket már régóta alkalmazok is.

Az első és legfontosabb, itt és az élet minden területén egyaránt, a magabiztosság! Ha te nem hiszel magadban, akkor senki más sem fog! Ha bármit el akarsz érni az életben, ha valamit, vagy valakit meg szeretnél magadnak szerezni, először is hinned kell benne, hogy sikerülni fog! E nélkül nem fog menni!

Elkezdtem tehát én is kicsit jobban előadni magamat, még ha nem is mindig hittem el teljesen, hogy képes vagyok rá. Aztán jött is az első bukkanó. Egy volt középiskolai osztálytársam írt rám, hogy: "Úgy adod elő magad, mintha valami újságíró lennél..." Érezhető volt belőle a szánalom. Az után egy kicsit megrökönyödtem, de folytattam. Majd céloztam rá többször is, hogy nem kötelező nézni, egyszerűen tovább kell állni. Szerencsére vette a lapot és le is tiltott néhány további emberrel egyetemben.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a saját ismerőseimre próbáltam építkezni, akik érthetően, hülyének is néztek, hiszen egy olyan énemet kezdtem kibontakoztatni, akit előtte 3 évtizedig elzárva tartottam. Aztán jött egy törés is az életemben. Így visszatekintve, talán nem is csoda, hogy bolondnak néztek.

Egy pillanatnyi elmezavar következtében töröltem az addigi privát fiókomat, majd olyan 2 hónap elteltével csináltam egy újat, ahová csak azokat engedtem be, akiket akkor fontosnak éreztem. Illetve a mai napig is elfogadom az ismerősnek jelöléseket, ha valóban azok. Azért az 1250 ismerősből csak 250 van jelenleg. Ez tényleg csak a család, a közeli barátok és néhány tucat kedves ismerős. Valahogy eltűntek az osztálytársak és a kollégáim is. Közben elindítottam az oldalt, melyet 100 emberre alapoztam, akik azóta szintén eltűntek, vagy csak csendes figyelőkké váltak idő közben. Viszont rátaláltam rengeteg olyan emberre, akik hasonlóan látják a világot, illetve azon az úton járnak, mint én. Ki előrébb, ki még valamivel hátrébb, de mégis tudjuk, hogy egy irányba haladunk. Ugyanakkor rámleltek olyan emberek is, akik nem csak egyetértenek a nézeteimmel, hanem akár még segítenek is nekik egyes történeteim.

Rá kellett jönnöm arra, hogy ha szeretnék bármit is elérni, akkor újra hinnem és bíznom kell magamban. Anélkül ugyanis nem fog menni! Ha nincs önbizalmam az érezhető és egyáltalán nem vonzó senki számára sem! Tehát vagy eltaposom magam, vagy szárnyra kélek. Egyéb lehetőség nincs!

Nem véletlenül mondjuk, hogy segíts magadon az Isten is megsegít! Ezt lefordítva: Ha te nem teszel semmit önmagad és a céljaid elérésének érdekében, ha te nem változtatsz a dolgaidon, ha te nem akarod igazán, akkor a Jóisten sem segíthet rajtad! De mondhatuk úgy is, hogy ne várd a sültgalambot, hogy a szádba repüljön!😉

Ui.: Van még egy olyan mondás is, hogy az vagy mások számára, akinek mutatod magad. Ha állandóan sajnáltatod magad, nem leszel több egy sajnálatra méltó embernél. Ha azt hangoztatod, hogy csúnya vagy, annak is fognak látni. Ha pedig hülyének titulálod magad, az is vagy! Ez ilyen egyszerű.

Kincső(Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó?! című könyvemből)

Majdnem 21 voltam, mikor megismerkedtem Kincsővel. Pontosabban már gyerekkora óta ismertem, mivel a kisebbik húgom osztálytársa volt. 5 év korkülönbség volt köztünk, ezért egészen addig a pillanatig nem foglalkoztatott és nem is figyeltem fel rá igazán. Most kitérhetnénk arra is, hogy a kettőnk kapcsolata mennyire volt egészségtelen, illetve még bűntethető is lehettem volna miatta, de szerencsére a szülei áldásukat adták ránk. De térjünk is vissza történetünk elejére.

2006 nyara volt. Én már jó fél éve sötétségben éltem. A napjaim általában délután 2-kor kezdődtek és másnap reggel értek véget. A nőkből kiábrándultam, illetve az a kevés önbizalmam is elveszett, amivel akkoriban rendelkeztem. Móni látszólag boldog párkapcsolatban élt az egyik legjobb barátommal, akivel mi éppen mosolyszünetet tartottunk a történtek miatt. Az élet iróniája, mely az egész életemet végigkíséri, hogy Kincső pont a másik legjobb barátommal járt akkor még. Az ő kapcsolatuk nem tartott sokáig. Nem emlékszem pontosan, hogyan is történt valójában, de miután ők szakítottak, mi valahogyan összegabajodtunk egymással. Ezzel kezdetét vette életem első komoly kapcsolata.

Kincs egy pici, törékeny lány volt, aki egészen odáig rózsaszín ködben nevelkedett és mellettünk tett betekintést az élet árnyoldalaiba. Mi már tizenéves korunk óta jártuk az utcákat, ezáltal ismertünk minden benne rejlő mocskot, amitől az ember féltené és óva intené a gyermekét, főleg, ha lányról van szó. Még mások buliba jártak, mi megcsináltuk a saját fesztiváljainkat a szabadban. Hol a Sugó-parton, hol a Déri-kertben. Aki a bajai éjszakában nevelkedett, az pontosan tudja, hogy ez a két hely volt a leglátogatottabb esténként. Általában ott részegedtek le a szegényebb fiatalalok, majd mentek be valamelyik buliba. Nem volt ez másképp az én szerelmemmel sem. Fiatal, naív lány létükre, úgy gondolták, hogy nincs abban semmi rossz, ha ők is a természetben iszogatnak és csak aztán mennek be valamelyik klubba. Emlékszem mennyire féltettem és az istenért sem tudtam meggyőzni arról, hogy mennyi veszélyt rejt magában az utca sötétedés után. Szerencsére nem történt semmi komolyabb probléma, és hamar le is szoktak erről a dologról. 

Sajnos rólam ugyanezt nem lehetett elmondani. Mondhatnánk, hogy egy igazán nagy ökör voltam, de valójában csak egy nagyra nőtt gyerek, aki nagyon későn érett meg mindenre. A délutánokat Kincsemmel töltöttem, míg az éjszakákat továbbra is a haverokkal. Egy fontos és meghatározó dolog az életemben, hogy a családunkban mindig is nőuralom volt. - Talán ezért is vagyok sokkal érzelgősebb és puhányabb, mint a barátaim. - Ennek köszönhetően viszont gyakran előfordult, hogy valamelyik húgommal, vagy az unokahúgommal is összefutottunk esténként, akik a barátnőikkel szórakoztak.

Mint az előzőekben olvashattátok, egészen odáig töketlenkedtem és nem volt szerencsém komolyabban összemelegedni egyetlen nővel sem. Ehhez hozzátartozik az is, hogy sokáig úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem gond az, ha az ember később veszíti el a szüzességét, a lényeg, hogy olyan valakivel tegye, akihez igazán kötődik. Ahogy telt az idő mégis egyre inkább éreztem szánalmasnak a helyzetem. Voltak barátaim, barátnőim, akik 15-16 éves koruk óta csinálták, én meg még szinte nem is láttam olyat. Bár Mónival többször is megvolt az esélyem, mindig elbaltáztam. Ebbe a helyzetbe kezdtem kicsit belebolondulni. Mivel az addigi kapcsolataim nem voltak túl reményteljesek, úgy határoztam, hogy a jövőben minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy ez másképp alakulhasson. Mivel nem voltam biztos benne, hogy Kincsővel valaha is eljutunk e az ágyig, így nem tétováztam. Az egyik este a szokásos törzshelyünkön iszogattunk, amikor megjelent néhány ismerős lány, köztük az egyik rokonom a barátnőivel, hozzánk hasonló illuminált állapotban, majd együtt folytattuk az éjszakát. Közben megjelent a húgom is a nagybátyánkkal, akik a csárdájukba készültek házibulit tartani. Természetesen nagyon szívesen csatlakoztam, de csak abban az esetben, hogy vihettem magammal a hölgyeket is. Azt fontos kiemelnem, hogy volt velünk egy lány, akivel egyidőben kezdtem el megismerkedni, mint Kincsemmel. Baráti ráhatásra, mert akkor még nagyon is érdekelt, hogy mit gondolnak mások, végül nem lett köztük semmi. Legalábbis egészen addig a napig.

Van egy nagy problémám, ha iszom, könnyen elveszítem a fejemet, így ezt nem tanácsos nők társaságában tennem. Ez magyarul annyit tesz, hogy nagyon szerelmes leszek olyankor. Mondjuk ezért sem nagyon iszom. Meg azért sem, mert szerintem az alkohol az egyik legkegyetlenebb szar a világon, de ebbe most ne menjünk bele.

Szóval ott tartottam, hogy elindult a buli, ahol én igazából minden percet azzal a lánnyal töltöttem, akit hívjunk a továbbiakban Briginek. Brigi egy teljesen más testfelépítésű lány volt, mint az elődei. Bár alacsony volt, kicsit sem volt törékeny. Ráadásul évekig judozott is, ezért az én akkor 60 kilós testemet lazán földhöz vághatta volna, ha akarja, de nem tette. Ő egy olyan lány volt, aki többet látott bennem, mint a többiek. Azóta is, egész eddigi életem során, egyetlen lány volt rajta kívül, aki olyan szinten rajongott értem, mint ő, és én mégis elengedtem mindkettőt. De ne rohanjunk annyira előre.

 

Az éjszaka hátra lévő része, ahogyan már említettem, Brigivel kettesben telt. Amíg a többiek a melegben mulattak, mi kint sétálgattunk, beszélgettünk és megállás nélkül ittunk. Emlékszem, hogy már igen hűvösek voltak akkor az esték, benne voltunk már javában az őszben. Többször is egymásnak estünk kint a szabadban, de mivel én nagyon utálom a hideget, azóta is, úgy határoztam, hogy szerzek egy kulcsot a csárda valamelyik helységéhez. A batyi nem volt olyan megértő, mint gondoltam, ezért sokat kellett könyörögnöm azért, hogy legalább egy kocsikulcsot csúsztasson át nekem. Így történt, hogy végül egy sok milliós Merci hátsó ülésén váltam férfivá egy átmulatott éjszaka folyamán. Másnap találkoztam Brigivel és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom a történteket, miközben igazán hálás is vagyok, de én Kincsővel maradnék. Ennek két oka volt. Az egyik, amit már említettem, hogy a barátaimnak egyáltalán nem tetszett, én pedig egy könnyen befolyásolható hülye voltam, a másik pedig, hogy olyan fiatalon én voltam neki az ötödik fiú az életében, ami még annál is jobban zavart. Emlékszem, hogy sírva fakadt és azt kezdte ecsetelni, hogy mennyire hülye volt és ő még a barátját is elhagyta miattam a történtek után. Később elterjesztette az ismerőseinek, hogy mekkora egy görény voltam és kihasználtam. Természetesen igaza volt és sajnálom. Egyszerűen nem tudtam már feldolgozni, hogy mindenki évek óta él nemi életet, én meg azt sem tudtam igazából, hogy mi az.

Brigit azóta nem láttam többet. 15 évvel később, miután túl voltam már megannyi jó és rossz dolgon, többek közt elváltam, meg akartam keresni, hogy elnézést kérjek. El akartam neki mondani, hogy mit és miért tettem, és hogy valójában igen sokat éreztem én is iránta, de a legfontosabb, hogy mennyire sajnálom. Mint kiderült, hozzáment egy régi ismerősömhöz, így úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha inkább hagyom az egészet.

Kinccsel összesen 3 évig voltunk együtt. Később nekem adta minden erényét. Egyszer hónapokkal később megkérdezte, hogy mikor és hogyan történt az első szexuális együttlétem, és mivel az én legfőbb erényem azóta is az őszinteségem, így elmondtam neki mindent. Ha nem kérdez rá, talán sosem tudja meg, de én nem szoktam és nem is tudok hazudni. - Kivételt képeznek ez alól a szüleim, akik jobb, hogy nem tudtak mindig mindenről. - Talán nem kellett volna, mert akkor összetört benne valami, és már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint előtte. Ami persze teljesen érthető is. Mindenesetre még hosszú ideig együtt voltunk és sok szép emlék fűz hozzá. Mondanám, hogy ha ezt előre tudtam volna, sosem lépek félre, de meg kellett ismernem mi az a lelkiismeret. Többet nem ártottam neki ilyen módon és a kapcsolatunk utolsó napjáig hűséges voltam hozzá.

(Mielőtt valaki arra gondolna, hogy esetleg máshogyan bántalmaztam, például megvertem, szeretném leszögezni, hogy soha egyetlen nőnek sem ártottam fizikálisan és nem is fogok. Van olyan ismerősöm, aki arra esküszik, hogy van olyan helyzet, amikor egy nő is megérdemel egy-két pofont. Nekik szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy soha nincs olyan. Mégis miért? Mert, amikor mi férfiak érdemelnénk meg, ők nem lesznek abban a helyzetben, hogy viszonozzák azt. A Nő mindig a szebbik és egyben törékenyebbik nem marad, akiket nekünk, férfiaknak, lovagként kell tisztelnünk és védelmeznünk!)

Kincsővel végül akkor ért véget a románcunk, amikor választás elé állított, hogy vagy ő, vagy a barátaim. Az éjszakáim nagy része ugyanis még mindig a barátok társaságában telt, mégha hűségesen is. Tisztán emlékszem a napra, amikor felkeltem az ágyáról, felvettem a cipőmet és kisétáltam a szobájából és egyben az életéből is. 3 héttel később még kaptam egy SMS-t, melyben annyi állt, hogy látom a barátaidat válaszotottad helyettem.... Sosem beszéltem vele többet. A következő barátjával összeházasodtak és azóta is boldogan élnek a gyermekükkel.

Remélem, hogy a történetem ezen része minél több fiatalhoz eljut majd és mindenki le tudja vonni belőle a számára megfelelő tanulságot.

Ha engem kérdeztek, néhány fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet, bár van benne bőven több is.

Először is érdemes várni az igazira, mert sosem tudhatod, mikor sodorja eléd az élet.

Másodszor: soha ne legyél kiszolgáltatott egyetlen ember számára sem, bármennyire is szereted! Ha nem kapod ugyanazt vissza egy kapcsolatból, amit bele teszel, talán érdemes lenne váltani.

Harmadszor: soha ne foglalkozz mások véleményével.

Nem utolsó sorban pedig: soha ne állítsd válaszút elé azt, akit szeretsz! Meg kell taláni a közös utat és igazodni egymáshoz.

Egynyári kalandok(részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó!? című könyvemből

Kegyetlen játékok(1. rész)

Egy falatka Albánia

2020 tavaszán járunk. Már hosszú ideje annak, hogy a feleségemmel megromlott a kapcsolatunk. Bár még egy lakásban éltünk, külön szobában is aludtunk több, mint fél éve. Sajnos nem ez volt az első alkalom, hogy elhidegültünk egymástól, viszont az utolsó. Én már nagyban a hazaköltözésemet tervezgettem és tisztában voltam azzal is, hogy ők a gyermekeinkkel Németországban fognak maradni. Már tudom, hogy nem ez volt a legjobb döntésem, amit eddigi életem során megtettem, de ezt most kár lenne részletezni.

Abban az időben egy gyorsétterem vezető-helyettese voltam. Mondhatni, mindenem megvolt. Először csak az elinduláshoz szükséges anyagiak megszerzése volt a cél, és sosem gondoltam, hogy ilyen sokra viszem. Ezt persze csak képletesen értem, hiszen egy multinacionális vállalat beosztottjának lenni számomra egyáltalán nem felemelő. Az első pillanattól kezdve tudtam és hangoztattam is, hogy csak bizonyos ideig fogok külföldön tartózkodni, bárhogyan is alakuljon az életünk.

Már a felmondási időm benyújtásánál tartottam, ami folyamatosan csak torlódott, figyelembe véve a körülményeket, illetve a főnökömhöz való lojalitásomat. Pontosan tudtam, mekkora forgalommal jár egy nyári szezon, illetve mennyit számít a jó munkaerő hiánya. Elvállaltam, hogy a nyarat még ott töltöm és csak utána indulok vissza szülőhazámba.

Így történt, hogy sikerült összegabajodnom egy fiatal albán leányzóval, akit a továbbiakban Adeának fogok hívni.

Ade nálam 10 évvel volt fiatalabb. Diplomás, koszovói származású hölgy, aki már néhány hónapja a csapatunkat erősítette. Valahányszor nem volt kimagasló forgalom, ő folyamatosan a társaságomat kereste. Úgy gondolom, ha valaki igazán nagy rajongást mutat feléd, azt megérzed. Ekkor sem történt másként. Többször beszélgettem az exemmel is arról, hogy ez a nő rám van kattanva és valamit nagyon akar tőlem, én pedig bátorkodni fogok élni a lehetőséggel. Persze mindez csak arra szolgált, hogy lássam, mutat e még bármilyen érdeklődést irányomba, de lerázott annyival, hogy csak képzelődök.

Isten bocsássa meg bűnömet, de egy vágyaktól fűtött fiatalember, akit nem mellesleg csinosabbnál csinosabb nők vesznek körül, nem tud sokáig ellenállni a kísértésnek.

Adea nem volt az esetem, hogy őszinte legyek, és azt is jól tudtam, hogy ha hazatérek egy muzulmán nővel, úgy hogy hivatalosan még el sem váltam, nekem a fejemet veszik. Mégis úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt, de csakis őszintén. Sajnos sosem voltam a hatalmas eszemről híres, így érdekes gondolataim támadtak. Nem állt szándékomban átverni és hazudni sem neki. Igyekeztem minden lényeges dolgot leszögezni már a legelején. Elhívtam sétálni, ahol elmondtam, hogy nem szeretnék vele komoly kapcsolatot létesíteni. A nyár után hazaköltözöm, ahová nem jöhet velem. Ennek ellenére mindenre nyitott vagyok, és ennek tudatában kell eldöntenie, hogy mit is szeretne valójában tőlem.

Sajnos akkor még nem fogtam fel, hogy egy nő, vagy akár legyen az férfi is, aki kimondottan rajong a másikért, az elvakult és bármit képes megtenni érte. Tehát belement a játékaimba.

Azt megbeszéltük már a legelején, hogy ő még szűz és ennek a házasságáig, de legalább az eljegyzéséig így is kell maradnia, mert ezt megköveteli a családja és vallási szokásaik. Talán nem is kell mondanom, mekkorát nőtt a szememben, hisz nálunk már tizenéves gyerekként ágyba bújnak egymással, mégis mi ítélkezünk, holott bőven lehetne, mit tanulnunk...

Persze ő sem volt szentebb, mint a hazánkban élő álkeresztények. Nem vetette meg az alkoholt, még ha nem is vitte túlzásba és más kultúrákból származó férfiakkal sem szabadott volna ismerkednie. Hozzáteszem, soha egy kortyot sem ittam vele.

Elkezdtük közelebbről megismerni egymást. Sokat sétáltunk és beszélgettünk egymással. Az egyik alkalommal, amikor az egyik környező erdőben egy padon ültünk, úgy döntöttem, hogy nem tétovázom tovább. Az általam ismert legnagyobb érzékiséggel csókoltam meg a nyakát, amibe olyan szinten beleremegett, hogy majdnem leesett a padról. Megkérdezte, hogy minden férfi így tud e csókolni, majd megkért, hogy folytassam. Egy igazán szépnek mondható napot töltöttünk együtt, aminek egyre több ismétlése lett. Szegény teremtés minden alkalommal csak azt ismételte, hogy: "Tudom, te haza fogsz menni, én pedig nem mehetek veled."

Őszintén mondom, hogy megsajnáltam és talán egy picit bánom is, hogy nem hoztam őt magammnal.

Hogy mi minden történt még kettőnk között, azt az olvasó fantáziájára bízom. Nem szeretnék egy erotikától fűtött, anyáink kedvenc regényeire emlékeztető, történetet írni és lehet, nem is lennék rá képes. Ami lényeges, hogy szép, közel 2 hónapot töltöttünk egymás társaságában. A kapcsolatunk a végére rendesen felhevült. Ott és úgy csókoltam minden alkalommal, ahogyan előttem még senki, miközben igyekezett egyre többet tanulni az emberi testről, hogy ő is minél inkább a kedvemben tudjon járni. Többször is alkalmam nyílt rá, de a legdrágább kincsét megőrizhette későbbi férjének, ahogyan azt az elején megbeszéltük. Bár voltak olyan kijelentései, hogy miután megházasodik, majd találkozunk és bepótoljuk, máshogyan alakult. Persze én ezt soha nem is szerettem volna ilyen feltételek mellett.

Időközben még eltöltöttem egy rövidke, két hetes szabadságot Magyarországon, majd mire visszaértem Németországba, neki jegygyűrű volt az ujján. Próbált még közeledni felém, de emiatt elutasítottam és soha többet nem beszéltünk egymással. Azt persze még előtte kiszedtem belőle, hogy volt egy albán fiatalember, aki már 4 hónapja udvarolt neki, és mivel én kijelentettem, hogy kettőnk kapcsolata csak a nyár végéig tarthat, úgy döntött, hogy enged a srácnak.

Azt nem mondom, hogy kilenc hónappal később, de kevesebb, mint egy éven belül összeházasodtak és gyermeket szült neki. Soha többet nem hallottam felőle.

Fájó szerelem (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

17 éves koromban történt meg az egyik legszégyenletesebb dolog életemben. Volt egy gyerekkori barátom, Jani, akivel általános iskolában osztálytársak voltunk, majd a későbbiekben is ugyanarra a technikumra jártunk. Egyedül a szakközép esett ki a kettő között, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot. 11. osztályosok voltunk, amikor tragikus balesetben Jani elveszítette az öccsét. Nincs annál nagyobb szörnyűség, amikor egy gyerek távozik közülünk. Próbáltam szerencsétlen srácban tartani a lelket, ezért többet összejártunk. Akkoriban még nem sok embernek volt otthon számítógépe, internete meg főleg nem. Egyikőnk sem volt túl sikeres a lányoknál, így elkezdtünk egyre több időt tölteni nálunk, ahol az akkor még újdonságnak számító chat programokkal ismerkedtünk. Én bármikor csetelhettem, amikor kedvem tartotta, így valahányszor ketten voltunk, mindig átadtam a lehetőséget Jánosnak. Amúgy is csak az volt a lényeg, hogy ő kikapcsoljon kicsit. Akár játszhattunk is volna valamilyen számítógépes játékkal, de a lányokkal való ismerkedés jobban lekötötte. Nem is tartott sokáig, mire megismert egy nálunk 3 évvel fiatalabb lányt, Mónikát. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak.

Akkor még picit máshogy működött a világ. Pontosabban akkor kezdett elmenni a dilis amcsi filmek világába. Nem volt még megszokott, legalábbis nálunk, hogy az emberek az internetről ismerkedjenek, nemhogy fiatal lányok idegenekkel találkozgassanak. Eltartott egy ideig, mire a kapcsolatuk a következő fázisba lépett és megbeszéltek egy személyes találkozót. Addigra már tudtak egymás dolgairól, ahogyan arról is, hogy mindketten egy barátjuk társaságában folytatták a beszélgetések többségét. Ennek eredménye egy dupla randi lett, ahol Móni hozta a barátnőjét Esztert, én pedig Janival tartottam. Jancsinak sikerült valahogyan elérnie, hogy náluk kössünk ki, ahol a találka filmnézéssel folytatódott. Akkor láttam életemben először a Kegyetlen játékok című filmet.

Kellemes hangulatban telt a nap, végig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Akkor találkoztunk először a lányokkal, de nem utoljára. Legalábbis én biztosan. Miután elváltunk egymástól, hazamentem és az esti órákban még leültem kicsit a gép elé. Mondanom sem kell, hogy mi másért, mint csetelni. Amikor nálunk volt Jani, mindig ő csevegett valakivel én meg csak néztem. Nem kellett sok idő, hogy engem is rabul ejtsen a dolog, így az estéket többnyire azzal töltöttem. Nem telt tehát máshogyan az az este sem. Amint beléptem az oldalra, máris Móni üzenete fogadott. Arról érdeklődött, hogy tetszett e a barátnője, de az a helyzet, hogy nem dobogtatta meg a szívemet. Ellentétben Mónikával, de természetesen ezt neki nem adtam tudtára. Az igazság az, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy baj lesz. Hihetetlenül elragadó teremtés volt. Nem csak gyönyörű volt, egyszerűen ragyogott. Nem tudom, láttam e valaha hozzá hasonló kisugárzással rendelkező nőt. A problémát az okozta, hogy Jani is hasonlóképpen vélekedett a lánnyal kapcsolatban. Mivel vele indult az egész ismerkedés, ráadásul azzal a céllal, hogy őt kimozdítsa a szomorú hétköznapjaiból; tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy lecsapjam a kezéről. Így hát hallgattam a saját érzéseimről, de nem sokáig. Mikor arra került a hangsúly, hogy miként vélekedik Móni Janiról, ő azzal válaszolt, hogy én tetszem neki.

Mondtam már, hogy mennyire utálom a nőket???

Nem volt elég, hogy már a puszta jelenléte elindított valamit legbelül, még rátett jó néhány lapáttal, hogy felfűtse az amúgy is túlhevült szívemet.

Ekkor történt, amikor először összebújtam a karmával és megtapasztaltam, hogy bár a legőszintébb, de a legkegyetlenebb szerető is egyben. Azóta már azt is tudom, hogy ha jól bánok vele, ő is nagyon hálás tud ám lenni!

Tudtam, hogy nem tehetem meg, de gyenge voltam és engedtem az érzéseimnek. Elkezdtünk komolyabban ismerkedni Mónikával és a kapcsolatunk Janival háttérbe szorult. Persze könnyedén mutogatok a másikra és mondom, hogy az ő vallomása hatására történt, ami történt, mára már tudom, hogy minden meghozott döntésemért én vagyok és voltam mindig is a felelős. Ezeknek pedig mindig megfizetem az árát.

Kezdetét vette egy közel 3 évig tartó vívódás, ahol többet voltunk külön, mint együtt. Ezidő alatt neki több kapcsolata is volt, míg én csak ő utána vágyakoztam. Egyszer egy buliban összejöttem Esztivel, a barátnőjével, de még aznap este Móninál kötöttem ki. Ez az időszak alatt rengeteget küzdöttem önmagammal. A legtöbb problémát életemben a saját önértékelésem és önbizalomhiányom okozta. Ez utóbbi lényegében abból is adódott, hogy sokáig fogalmam sem volt, hogyan kell bánni egy nővel. Többször megvolt a lehetőségünk, hogy a kapcsolatunkat egy újabb, magasabb szintre emeljük, valahogy mégsem jött össze. Hihetetlen, vagy sem, bár kétszer is eljutottunk az ágyig, mindkét alkalommal elszalasztottam a lehetőséget. Egyszer olyan szépen megtervezett mindent, csak aztán épp civakodtunk szokás szerint valamin, így felajánlottam egy barátomnak, hogy nálam aludhat. A barátaimért bármikor tűzbe megyek azóta is! Aztán hiába békültünk ki az este és voltunk a báttya lakásában kettesben, a barátomnak tett ígéretem fontosabbnak bizonyult, így az éjszaka közepén távoztam, mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog.

Legközelebb csak közel egy évvel később találkoztunk. Már nem emlékszem, hogyan keveredtünk megint össze, de elhívtam őket egy házibuliba a legjobb barátomhoz. Ő pedig egy barátnőjével megjelent. Ekkor újabb lehetőséget kaptam az élettől, vagy inkább csak tőle, de férfiasan bevallom, a túl jól sikerült party hatására én már alkalmatlannak bizonyultam bármilyen feladatra is. 

Ez az este jelentette a kapcsolatunk és életem addigi legszerencsétlenebb fejezete végét is egyben. Főleg, mert ők elkezdtek ismerkedni a legjobb barátommal, aminek egy 3 éves komoly kapcsolat lett a vége.

Mondja még valaki ezután, hogy a karma nem létezik?

Ez az időszak még egy dologban volt számomra meghatározó. Akkoriban regisztráltam több szaktanácsadói oldalra is. Többek közt ismerkedési, párkapcsolati és szexuális tanácsokat nyújtó oldalakra. Mivel olyan szinten gyötörtem magam, hogy megfogadtam, ilyen többet nem történhet meg velem. Erős leszek és lényegesen nagyobb tudásra fogok szert tenni, melyet megtanulok alkalmazni is. Ennek már lassan 20 éve. Időközben nem egyszer sikerült átesni a ló túloldalára is. Nem mellesleg hiába minden tudás és tapasztalat, hiába a rengeteg elmélet és gyakorlat, ha egyszer jön valaki, aki elveszi az ember eszét, akkor képesek leszünk újból akként a kisgyerekként viselkedni, mint egykor még mindennek az elején. Nem véletlen mondják, hogy a szerelem vak.

Mónival 15 évvel később találkoztunk legközelebb. Időközben született egy kislánya, és nekem is kettő. Miután elváltam és hazaköltöztem Németországból, elkezdtünk üzeneteket váltani egymással, majd találkoztunk is. Az a kisugárzás sajnos már eltűnt belőle, ami régen volt. Az élet göröngyös útjain kikopott a fénye. Nem ragyogott már úgy, mint azelőtt. A sors, vagy adott esetben a karma, vele sem bánt kesztyűs kézzel. Sokat beszélgettünk az eltelt időről. Elmesélte, hogy végre talált egy rendes fickót magának, ezért bármilyen indíttatással is mentem neki az estének, gyorsan át kellett értékelnem magamban a dolgokat. Annyi rosszat tettem már életemben, annyi fájdalmat megéltem, miközben okoztam másoknak is. Úgy éreztem, nem tehetem meg vele, ha ő úgy látja, hogy végre jó irányba változhat az élete, nem állhatok az útjába. Nem utolsó sorban éppen én is össze voltam törve rendesen. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elbúcsúztunk egymástól talán örökre. Hogy még utoljára szívhassa egy kicsit a véremet, úgy köszönt el, hogy megjegyezte, még mindig gyenge vagyok, holott nem tudja, mennyire erős voltam valójában.

Bártfai, az örök szerelmes (Részlet az Egy modern kori válás története, avagy minden pasi disznó című könyvemből - Vallomások kötet)

Történetem még egészen kicsi koromban kezdődött. Talán ez az egyetlen óvodás kori emlékem, amiről nincs fényképem és nem is az elmeséltek alapján emlékszem. Egyszerűen csak megmaradt bennem valahogy.

Akkor történt, amikor először szerelembe estem. Bevallom őszintén, hogy a neve már feledésbe merült, hisz évek óta nem meséltem senkinek és én sem nosztalgiáztam már jó ideje ezzel kapcsolatban. Ha kicsit mélyebben elgondolkodom, homályosan dereng az Ági név, de az is lehet, hogy Évi. A lényegen mindenesetre nem változtat.

A kertvárosban laktunk egy pici utcában. Mindösszesen csak 12 házat tartalmazott. Ez volt az én első börtönöm. 2 házzal odébb laktak tőlünk az első barátaim, egy ikerpár, egész pontosan 2 lány személyében, akik csak alig voltak idősebbek nálam. 1 éves voltam, mikor már napi szinten átjártam hozzájuk. Azt már csak a szüleimtől tudom, hogy a pelenkámat mindig náluk hagytam és pucér fenékkel totyogtam hazáig. Igazából pirkadattól alkonyatig mehettem kedvem szerint, csak egy megkötése volt a dolognak, hogy nem hagyhattam el az utcánkat. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát elég gyorsan kinőttem a teret, viszont ez a korlát sajnos közel 10 éves koromig tartott. Így hát ahogyan cseperedtem, folyamatosan feszegettem a határaimat és mindig egyre messzebb távolodtam az utcától. Főleg, mert társaságom is akadt, az imént említett ikrek személyében. Én első gyerek voltam a családban, így ahogyan az lenni szokott, engem még jobban próbáltak óvni, míg a lányoknak már volt egy bátyjuk, ezért valamivel engedékenyebbek voltak velük kapcsolatban. Még annyit kiemelnék a történetből, hogy az ikrekkel nem csak szomszédok voltunk, hanem egy óvodai csoportba, majd az iskolában is ugyanabba az osztályba jártunk. Olyan 12 éves koromig szinte mindent együtt csináltunk, majd utána kezdtünk el külön utakat bejárni. Nekik köszönhettem az első párkapcsolati tanácsaimat is. Éveken keresztül támogattak mindenben. Így történhetett, hogy az első amolyan lánykérésre is ők kísértek el.

Már óvodába jártam, mikor valami, életemben először, valahogy máshogy kezdett el kalapálni odabent. Bekerültem az első nagyobb közegbe, ahol több tucat gyerek volt. Itt ismertem meg a már említett Ágit is, aki egy évvel idősebb volt nálam. Ráadásul csak két utca távolságra lakott tőlünk. Igazából őt ennyivel le is zárnám, mivel csak két dologra emlékszem vele kapcsolatban. Az érzésre, mely oly sokszor már rabul ejtett életemben és arra, amikor az ikrek elkísértek hozzá, hogy szerelmet vallhassak neki. Azzal a pillanattal véget is ért vele a kapcsolatom. Több szerelmem az oviban már nem volt, hiszen még évekig epekedtem utána. A sors iróniája, hogy később egy cégnél dolgoztunk, de már férjnél volt, én meg amúgy is már másfelé kalandoztam.

Aztán elkezdődtek az iskolás évek. Még nagyobb csoport, még több különböző gyerek, engem pedig már megint magával ragadott egy ismerős érzés, mely nem hagyott nyugodni. Ott ismertem meg Tímeát. Gyönyörű volt és elbűvölő. Egy igazi csoda volt számomra. Évekig loholtam utána, mint egy kiskutya, de őt látszólag sem érdekeltem. Na meg így belegondolva, nem biztos, hogy mindenki ennyire érzelmileg túlfűtött, mint én, főleg 6 évesen. Lehet, hogy már annak örült szerencsétlen, hogy ha nyugodtan babázhatott. 3. osztályosok voltunk, amikor ők összejöttek a legjobb barátommal.

(Baszki, miközben e sorokat írom, gondolkodóba estem, hogy az én nagy lányom most 4. osztályos... Kezdek rettegni.)

Szóval ott tartottam, hogy Timinek is elkezdődött a szerelmi élete. Bár nem tartott sokáig. Mind tudjuk, milyen a gyerekszerelem. Egy évvel később, talán a 4. évfolyam végén járhattunk, amikor már annyira rágtam az én szeretett ikerlány-barátaim fülét, hogy valószínűleg megsajnáltak, vagy csak beindult a fantáziájuk, ugyanis segítettek megírni életem első szerelmes levelét. Reméltem, hogy ők tudták talán, mi kellett akkoriban egy nőnek, pontosabban egy kislánynak. Nekem legalábbis fogalmam sem volt róla. Így is nagyon cikinek tartottam a levelet, főleg még oda is kellett volna adnom neki... Úgy emlékszem, a padjába csempésztem, majd vártam a csodára. A levél sikeresnek bizonyult, sőt úgy tűnt teljesen elvarázsolta Timit. Kaptam rá választ is, majd elkezdtünk találkozgatni. Elkezdődött életem első kapcsolata és egyben a lúzer korszakom is. Egyszerűen annyira töketlen voltam, vagy csak félénk, hogy még a kezét sem mertem megfogni. Arról már ne is beszéljünk, hogy puszi, vagy csók, dehogy volt olyan. Bár nem is igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Én csak éreztem, ahogyan lángol legbelül, hogy kell, hogy akarom, de onnantól, hogy megkaptam, még sokáig nem tudtam, mit is kellene kezdenem vele. Tehát így történt a kis Timikével is. A nyári szünet előtt jöttünk össze. A vakáció alatt egyszer volt nálunk is, illetve egy alkalommal eljött velünk cirkuszba is, de többször nem találkoztunk a nyáron. Aztán elkezdődött a következő évfolyam. Engem már egy szép levél várt az iskolapadban. Válaszborítékkal, üres lappal együtt, nem kis célzással. De hiába várta a válaszom. Egyszerűen nem volt kedvem írni neki. Valószínűleg egy az elsőhöz hasonló szép üzenetet szeretett vona kapni, de engem valahogy már nem vitt rá a lélek. Még az ikrektől sem kértem segítséget. Így hamarosan még egy levél érkezett számomra, de abban már sem boríték, sem üres lap nem volt, csak annyi, hogy vége. Utána bánkódhattam hiába.

Ahogyan telt az idő, de főleg, ahogyan serdültünk és a lányok is egyre szebben kerekedtek az osztályban, nekem folyamatosan volt egy kiszemeltem. Valamiért mindig kosarat kaptam, aztán mentem a következőhöz. Az általános iskola végéig csak futottam a lányok után, de sikertelenül. Aztán elkezdődött a középiskola. Az első két évem ilyen téren hasonlóan zajlott. Az addig ismert világ kitágult előttem, és mégtöbb csodálatos lányt ismerhettem meg. 10., vagy 11. évfolyamosok lehettünk, amikor az egyik osztálytársam azt mondta, hogy: "Bártfai, az örök szerelmes!" Nem véletlenül, hiszen állandóan szerelmes voltam, csak általában mindig másba. 16 voltam, amikor megtört az átok és összejöttem az első valódi barátnőmmel és végre eljutottam az első csókig is. Sajnos a kapcsolatunk az első olyan buliig tartott, ahová betegség miatt ő nem tudott eljönni, én pedig alkoholtól túlfűtve más irányba kezdtem kacsintgatni. Aztán kijózanodva annyira szégyelltem magam, hogy egyből szakítottam. Mondjuk annyi már nem volt bennem, hogy magyarázatot adjak, pedig szerette volna. Aztán egy évvel később talált rám az első valódi érzelmeket rejtő és egyben igazán fájdalmas kapcsolat. De ez már egy másik történet.

Ha szeretnétek, holnap jön a folytatás.😘

Ki vagyok én?

Nemrégiben kaptam egy üzenetet, melyben csak annyi állt: "Ki vagy te?" Megmondom őszintén, hogy nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam mire vélni a kérdést.

Ha én írok valakinek, általában tudom, hogy kinek. Vagy nem? De lehet, hogy csak túlgondolom a dolgokat. 

Aztán kaptam egy olyan "levelet" is, melyet akár esszének is nevezhetnénk, melyben azt fejtegette egy hölgy, hogy: "nincs olyan, hogy blogger...kell, hogy legyen az embernek rendes szakmája, vagy valamilyen iskolája... egyszerűen ilyen nem létezik... - és nem utolsó sorban - a tökömet sem érdekli..."

Miután válaszoltam, hogy nekem meg az ő véleménye nem érdekli a tökömet sem, letiltott.

Na most kérdem én! Ha az embert nem érdekli a másik ember, akkor miért nem lehet azt figyelmen kívül hagyni? Nem ez lenne a normális? Ha pedig mégiscsak érdekli az illető - különben mi másért írna rá - , akkor nem lehetne azt normális formában megfogalmazni? Mondjuk úgy, hogy ne legyen az bántó és ne idegesítse fel az ember magát fölöslegesen? 

Unom már állandóan ismételni magamat, ezért is olvashatóak a legáltalánosabb dolgaim rögtön a Facebook oldalam tetején öt kiemelt bejegyzés formájában, illetve a blogomon az összes saját írásom megtekinthető reklámmentesen... Igazából minden lényeges és kevésbé lényeges információ megtalálható bennük rólam, már amit a nyílvánosságnak szántam. És azt is mondták már, hogy ne ismételjem magam és ne magyarázkodjak állandóan, de amikor ilyen alpári módon és stílusban kezdenek el zaklatni, olyankor csúnyán ki tud borulni a bili nálam is.

Igen, tudom, hogy én választottam magamnak, ahogyan azt is, hogy ez egy fertő, de mégis az információátadás egyik legjobb formájának bizonyult napjainkban. Talán 14 db bizonyítvánnyal és okleveles képzéssel a kezemben elmondhatom magamról, hogy nem csak blogger vagyok, bár teljesen jogos a felvetés, hogy csak ellobbiztam életem folyamán a különböző szakképesítéseken, hiszen még csak egy diplomám sincs.

Már írtam arról, hogy ez engem boldoggá tesz. Hogy igyekszem tudatosan csinálni ezt is, ahogyan elkezdtem minden mást is az életemben. Akik olvasnak és rendszeres követőimé váltak, úgy gondolom, hogy ismernek már annyira, hogy nekik nem kell bemutatkoznom. Ha közületek bárkinek beszélgetni támadna kedve, szeretne többet megtudni rólam, illetve közelebbről megismerni, a lehetőség mindenkinek adott! De erről is már írtam. Viszont nem érdekelnek az összeesküvők, a különböző vallási fanatikusok, az irígyek és gyűlölködők és férfiakkal sem kívánok kapcsolatot létesíteni! (Sajnos ezeket ki kell emelnem. Személyes tapasztalat...)

Lényegében hiszem, hogy ez az oldal sokak számára hasznos lehet. Nem mellesleg a sajátomra is. Bátran kiírhatom magamból, ami a szívemet nyomja, hisz akinek nem inge, nem veszi magára, aki pedig felhúzta, nem baj, ha megtudja, hogy mindent le lehet vetkőzni. És sosem késő. Persze nem muszáj egyetértenünk. Hála a jó égnek, hogy nem vagyunk egyformák!🙏

De, hogy mégis miért blogger?

Ha az ember csinál magának egy oldalt, ki kell választania annak foglalkozási ágát. Nem mellesleg azt is, hogy üzleti, vagy magán célokból üzemelteti. Nem lehet beírni olyanokat, mint informatikus, vagy könyvtáros, bár én egyik sem vagyok. Mondanám, hogy közszereplő, de mindössze közel 6000 követőből, melyből havi szinten le is lépnek vagy 200-an, inkább nem égetem magam ilyesmivel. Bevallom, én szeretném a legjobban, hogy kiválaszthassam egyszer a listából az írót, de ahhoz még rengeteget kell tanulni, dolgozni és legalább egy könyvnek nevezhető valamit letenni az asztalra, mégha csak először digitálisan is. Aztán van olyan, hogy digitális tartalomkészítő. A legtöbb ilyen személy csak posztok lopásából él. Bevallom őszintén eleinte ezt elítéltem, de be kellett látnom, ahhoz, hogy labdába rúghassak ezen a pályán is, az oldal láthatóságát folyamatosan fent kell tartanom. Így volt, amikor nem igazán értem rá erre, így csak megosztottam mások kreálmányait és teszem még ma is, de igyekszem egyre ritkábban.

Szerencsére elmondhatom, hogy van többszáz saját videóm, mégha ez érdekli is legkevésbé az embereket. Aztán vannak saját képeim mások idézeteivel, illetve néhol saját soraim is fellelhetőek. Nagyritkán élő videókat is folytatok és még fogok is. Aztán nagy álmom, hogy amolyan testi-lelki edző(coach) legyek, főként, mert nem értek egyet sok tanítással és én is már 20 éve tanulom magam motiválni, illetve elfogadni. Már voltak ilyen próbálkozásaim is. Ebből is kifolyólag készülök egy erre alkalmas tábor kialakításával, melyről szintén beszéltem már, viszont ennek nincs sok köze az oldalhoz. Ha visszatekintünk mindennek a legelejére, amikor még egyszerű emberként írogattam néha és tartottam meg ezt a vonalat a mai napig; akkor talán még mindig a blogger a legjobb kifejezés mindarra, amit itt csinálok. Aztán reméljük, hogy ez idővel változhat.

És ha megkérdezed, hogy mi a szakmám, vagy mivel foglalkozom, arra nem tudok egyszerűen válaszolni. Sokszínű személyiség vagyok, aki éppen azon gondolkodik, mit tanuljon megint, amit kamatoztatni tud... A többire ott az önéletrajzom!😉

Azok a mocskos, szemét tanárok, avagy gondolkodj már ember!🤦

A következő sorokkal találtak meg nemrég:

"Drága tanárok...egyet nem sírok vissza közülük...nagy része már akkor is megnyomorította a gyerekeket."

Azóta is gondolkodom...

Gondolkodom azon, hogy a 16 évnyi iskolai tanulmányaim alatt volt e olyan tanárom, illetve tanítóm, akire rossz szemmel tekintenék vissza, vagy neheztelnék bármi miatt is?!

Biztosan állíthatom, hogy nincs!

Persze voltak rossz napjaim, ahogyan nyílván nekik is, mint minden embernek. Szerencsére azt mondhatom, mégsem bántottak sem testileg, sem pedig lelkileg olyan szinten, hogy az mély nyomot hagyott volna. Sőt testileg soha, még véletlenül sem, de ha úgy is történt volna, biztosan megérdemeltem volna. Hisz én is csak egy hisztis hülyegyerek voltam, mint a mai fiatal generáció legtöbbje, legalábbis a nyugati társadalmakban. Tisztelet a kivételnek!

Azért azt halkan megjegyzem, ha bármelyik gyermekemet ütné meg valamelyik tanítója, eltörném a kezét! Mert ehhez nincs joga, és mi sem bántalmazzuk őket! Nem alkalmazunk testi fenyítést a nevelésben, mert az úgy sem vezet jóra. Az erőszak, csak még több erőszakot szül. Az iskolarendszernek meg egyébként sem ez a feladata! Ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

Mi az iskolarendszer feladata?

Hogy megtanítsa a gyerekeket írni, olvasni, számolni és ami a legfontosabb: logikusan gondolkodni. Megismertetni velük a különböző tudományokat, művészeteket, kultúrákat..., ezáltal is tágítani a tudatukat. Engedni a kreativitásuknak és a sajátos elképzeléseiknek. Véletlenül sem szabad mások véleményét rájuk erőltetni, hanem segíteni kell abban, hogy sajátot alkothassanak.

Na persze ez nem így működik. Ráadásul van egy tucat tantárgy, amiből túl sokat kapnak, ezáltal is teljesen leterhelve gyermekeinket. Még a leghasznosabb tanítások már rég háttérbe szorultak. Ezt lehetne hosszasan elemezni, de ez most nem erről szól!

Itt a tanárokon van a hangsúly és az ő munkájukon!

Biztosan vannak olyan megkeseredett emberek, mint minden területen, akik nem tudják teljes odaadással végezni a munkájukat. Ez érthető is lenne, de ez egy olyan szakma, amihez elhivatottság is kell. Éppúgy, mint a betegápoláshoz, az állattenyésztéshez, az autószereléshez és valójában mindenhez, ha jobban belegondolok. Ha nem szereted, amit csinálsz, azt sosem fogod jól csinálni és nem csak másoknak, de hosszútávon magadnak is ártasz vele. Persze nincs választásod, bla-bla-bla... Ezerszer hallottam már ezt. Olyankor megkérdezem, hogy egyáltalán megpróbáltad? Ha igen, mégis milyen lépéseket tettél az ügy érdekében? Még soha nem kaptam választ!

Persze az élet kemény, legalábbis, ha így állunk hozzá. Élni mindenkinek meg kell valamiből. Valamit, valamiért alapon pedig van, hogy a nehezebb utat választjuk... 

Akárhogyan is, ha emberekkel foglalkozunk, azt kell a leges legkomolyabban vennünk, hiszen mégsem haszontalan tárgyakról beszélünk! Ráadásul a gyermekeink nevelése közös érdekünk, hisz tőlük függ a jövőnk alakulása!

Persze én minden élőlényhez ilyen elhivatottsággal állok, de azért egyértelműen a legnagyobb hangsúly mindenképpen a gyermekeinken és az ő nevelésükön kell, hogy legyen!

Ha már ismét ennyire elkalandoztam, térjünk vissza a történet kiindulási pontjához, miszerint "a tanárok megynomorítják a gyerekeket."

Az, hogy mit tanítanak, az nem az ő hibájuk! Ők csak azt adják tovább, amit nekik is megtanítottak! Nem tehetnek arról, hogy maga az oktatási rendszer hibás. Illetve a legtöbben hisznek abban, amit tanítanak, és számomra ez a lényeg! Nem a min, van a hangsúly, hanem a hogyanon. Hogy mégis hogyan bánik a gyerekekkel és hogyan adja át mindazt a tudást, amivel ő is rendelkezik. Szeresse a gyerekeket és kölcsönös tiszteletre nevelje.

Óh, várjunk!

Hogy nevelje???

Erről eddig nem volt szó!

Nem az iskolarendszer, illetve a tanárok kötelessége a gyereknevelés, hanem a szülőké! És itt a pont!

A legtöbben már mind szülők, illetve nagyszülők vagyunk. Tudjuk, milyen otthon foglalkozni 1 gyerekkel, vagy 2-vel, esetleg 3-al, vagy még többel...

Egy iskolai osztályban átlag 30 gyerek van! Egy tanórán pedig, csak 1 tanár. Ez minimum a tízszerese! Remélem mindenki érzi a különbséget!

Ha ezek a gyerekek rosszak és neveletlenek, egyeten tanárnak sincs esélye sem bármit is megtanítani számukra. Innentől kezdve pedig nem vonhatóak felelősségre!

Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek nem adnak tiszteletet a tanároknak, mert valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy mi az.(Sajnos ezt hozzák otthonról!) De elvárjuk, hogy neveljék meg őket, mert nekünk nincs rá időnk, sem energiánk, vagy türelmünk hozzájuk. Aztán a tanárokat hibáztatjuk, hogy ilyen neveletlen "hülyegyerekeink" vannak.

Visszagondolva a történelemre, nem kell egyetértenünk tanáraink minden tanításával. Van az úgy, hogy a tanítvány túlszárnyalja mesterét. Ilyenkor pedig egy jó tanár büszke emberré válik. De ehhez mindenekelőtt elérhetővé kell tenni a gyerekek számára a megfelelő tudás ismereteit.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig voltak olyan tanáraim, akik nyitottabbak voltak mindenre. Voltak világot járt, sokat látott emberek, akik képesek voltak elrugaszkodni a rendszertől. Voltak, akik a tankönyvek tartalmai mellett, elmondták a saját véleményüket is, illetve olyan információkról is tájékoztattak, amik nem minden esetben értettek egyet a hivatalos tananyaggal. Mindezzel elősegítve mindazt, hogy mi a hallottak alapján saját véleményt, gondolatokat alkothassunk, illetve ezeknek az érdekes eltéréseknek köszönhetően felébredjen bennünk egyfajta kíváncsiság, ami felkelti a tudás iránti vágyat.

Mindezt összefoglalva: a tanárok is emberek! Remélhetőleg az általuk ismert legjobb módon igyekeznek tanítani gyermekeinket. Sajnos előfordul, hogy nem taníthatják azt, amit szeretnének. Nem kapják meg a megfelő tiszteletet, illetve elismerést. Mivel az ő feladatuk a legfontosabb, a világon a legmagasabb fizetést érdemelnék! Egyre többször adnak manapság hangot a problémáiknak és igazuk is van!

És, hogy miért mondom ezt?

Ők azok, akik a jövő politikusait, orvosait, tanárait, szakembereit, társadalmi- és szociális munkásait, rendőreit, életmentőit, katasztrófa elhárítóit képzik! Valójában mindenkit, akik a jövőnk fejlődéséért, vagy hanyatlásáért fognak felelni.

Amikor ezt a hivatást választották, biztosak lehettek benne, hogy még ők is reményekkel és álmokkal teli kisgyerekek voltak, akik annak szentelték az életüket, hogy a gyermekeinkkel foglalkozzanak. Hogy tanítsák és lényegében helyettünk neveljék őket, mert nekünk nincs rá időnk. Nyílván nem a nevetséges és szégyenletes fizetésükért tették.

Még annak idején a gyerekek otthon mindent megtanultak a szüleiktől, manapság már sem időnk, sem megfelelő tudásunk nincs ehhez. Ez pedig a rendszer hibája. Amin lehet változtatni!

Minden csak a Te saját hozzáállásodtól függ!

Légy együttműködőbb és fogd fel, hogy gyermekeink fejlődése mindannyiunk érdeke! Kötelességünk segíteni egymás munkáját, hogy a jövő generációja mindenképp hasznos legyen a társadalom, de főleg a saját közössége számára. Mert így lehet teremteni!

Azt pedig, hogy bárki is megnyomorította volna a gyerekeket, értelmezze valaki számomra, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Ez így, ahogy van egy baromság! Persze vannak erkölcstelen gazemberek az egész világon, de sosem szabad miattuk általánosítani!

Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden valamikori tanítómnak és tanáromnak! Köszönöm, hogy hozzájárultak a fejlődésemhez, hogy megtanítottak gondolkodni és, hogy mindvégig azon voltak, hogy átadhassák tudásuk legjavát!

Mindannyiuknak hosszú és boldog életet kívánok!

Az eltávozottakat pedig az Isten nyugosztalja!🙏❤️