Barth Attila - Ami a szívemen, az a számon

17 éves koromban történt meg az egyik legszégyenletesebb dolog életemben. Volt egy gyerekkori barátom, Jani, akivel általános iskolában osztálytársak voltunk, majd a későbbiekben is ugyanarra a technikumra jártunk. Egyedül a szakközép esett ki a kettő között, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot. 11. osztályosok voltunk, amikor tragikus balesetben Jani elveszítette az öccsét. Nincs annál nagyobb szörnyűség, amikor egy gyerek távozik közülünk. Próbáltam szerencsétlen srácban tartani a lelket, ezért többet összejártunk. Akkoriban még nem sok embernek volt otthon számítógépe, internete meg főleg nem. Egyikőnk sem volt túl sikeres a lányoknál, így elkezdtünk egyre több időt tölteni nálunk, ahol az akkor még újdonságnak számító chat programokkal ismerkedtünk. Én bármikor csetelhettem, amikor kedvem tartotta, így valahányszor ketten voltunk, mindig átadtam a lehetőséget Jánosnak. Amúgy is csak az volt a lényeg, hogy ő kikapcsoljon kicsit. Akár játszhattunk is volna valamilyen számítógépes já

Történetem még egészen kicsi koromban kezdődött. Talán ez az egyetlen óvodás kori emlékem, amiről nincs fényképem és nem is az elmeséltek alapján emlékszem. Egyszerűen csak megmaradt bennem valahogy. Akkor történt, amikor először szerelembe estem. Bevallom őszintén, hogy a neve már feledésbe merült, hisz évek óta nem meséltem senkinek és én sem nosztalgiáztam már jó ideje ezzel kapcsolatban. Ha kicsit mélyebben elgondolkodom, homályosan dereng az Ági név, de az is lehet, hogy Évi. A lényegen mindenesetre nem változtat. A kertvárosban laktunk egy pici utcában. Mindösszesen csak 12 házat tartalmazott. Ez volt az én első börtönöm. 2 házzal odébb laktak tőlünk az első barátaim, egy ikerpár, egész pontosan 2 lány személyében, akik csak alig voltak idősebbek nálam. 1 éves voltam, mikor már napi szinten átjártam hozzájuk. Azt már csak a szüleimtől tudom, hogy a pelenkámat mindig náluk hagytam és pucér fenékkel totyogtam hazáig. Igazából pirkadattól alkonyatig mehettem kedvem szerint, csak egy