Talán én vagyok az utolsó olyan férfi a földön, aki még hisz a mesékben. Vagyok olyan hülye, hogy azt hittem, létezik szerelem, és léteznek csodák. De happy enddel csak a filmek végződnek, az élet ennél sokkal kegyetlenebb.
Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy megismerkedtem Darynával. A legszebb lánnyal, akivel eddigi életem során találkoztam. És most nem túlzom. Gyönyörű, fiatal, dús, barna hajú, éjsötét, démoni tekintettel, mintha az ördög szállta volna meg. Én meg voltam olyan elvakult, hogy nem vettem észre.
Daryna 26 éves volt, amikor megismertük egymást, személyesen sosem találkoztunk. Németországban laktam, a gyárban, ahol dolgoztam. Hétvégén buliztunk a srácokkal, és az este folyamán egy Hunter S. Thompsonot imitáló képet töltöttem fel magamról az internetre. De az internet veszélyes vizeket rejt magában. Ha nem tudod, mire vadászol, ne indulj el horgászni.
A kép mellé valami hasonlót írtam: „Ha forgatnának egy új filmet Hunter S. Thompsonról, vagyok rá! 😉” Sőt, szóról szóra ugyanez lehetett. Ekkor jelent meg az ukrán szépség, először egy hozzászólás formájában.
„Te valami producer vagy, és miért váltál el?” – kérdezte angolul.
Mert ugyebár a profilomban szerepel a családi állapotom. De most nem is az „elvált” státuszomon volt a hangsúly, hanem az egyszerű válaszomon, miszerint: „I'm not producer, just a nobody.” – az én gyenge angolommal… Miszerint nem vagyok producer, csak egy senki.
És mindent ekkor rontottam el igazán. Mert a cápák is a kényelmes zsákmányt részesítik előnyben. De messze nem volt ő még cápa, csak egy fénylő, kíváncsi, pici hal a hatalmas, sötét óceánban.
Én meg azért annyira talán mégsem vagyok senki, csak olyan, aki már rengeteget csalódott, megtört, és úgy érzi, hogy lassan kezd teljesen kiégni. Na meg amikor úgy éreztem, hogy a csúcson vagyok, dehogy álltam volna bele egy ilyen beszélgetésbe. Pontosan ismerem az internetes csalókat.
De elvakított a szépsége, ami egyáltalán nem meglepő közel hat évnyi egyedüllét és magány után. Pedig megszámolni sem tudom, hány nővel ismerkedtem az elmúlt években, de egyik sem akarta velem a világ végén, egy tanyán eltölteni az életét. És ezt még meg is tudnám érteni. Én sem élnék egy 29. századi tanyán, egész nap a földet túrva.
Az álmom egy parkosított udvar fürdőmedencével és lovakkal a hátsó kertben. A szobákból csodálatos kilátás nyílna minderre. Na meg kell egy stúdiószoba is, hogy a jövőbeli interjúinkat már videós formában tudjuk elkészíteni. És még megannyi megvalósításra váró gondolat jár a fejemben, melyektől folyamatosan egyre távolabb érzem magam. De hát nehéz is az álmodozók sorsa…
Találkoztam emberekkel, akik Afrikából vagy a Távol-Keletről „vettek” maguknak feleséget, és én is elgondolkodtam rajta, hogy ha ez az egyetlen esélyem, hogy ne egyedül öregedjek meg, „miért ne?”. Bár tudom, hogy azok a nők is az interneten látható gazdagságba szerettek bele, és még véletlenül sem olyan jövőt képzelnek maguknak, mint amit mellettem megélhetnének.
Szóval jegeltem a témát. Nézelődtem inkább a társkereső oldalakon. Az ilyen oldalakkal az a baj, hogy már szinte minden funkciójához előfizetés szükséges, ami nem kis összeg, hacsak nem találod meg azonnal, akit keresel. Évek óta regisztrálva vagyok az egyik legnagyobb ilyen oldalon, a Tinderen, és többször kaptam kedveléseket, de sosem láttam, hogy kiktől.
A történetemhez hozzátartozik, hogy Németországban dolgoztam, már megint, egy gyárban, hogy be tudjam fejezni a házamat. A lehető legrosszabb formámban voltam akkor, amikor odakerültem. De legnagyobb szerencsémre egy gyerekkori, még ma is folyamatosan edzésben lévő barátommal kerültem össze, aki elrángatott magával az edzéseire, és néhány hónappal később már sokkal jobban éreztem magam.
Viszont a munkahely nem tetszett. A német vezetőim 16-ig nem tudnak elszámolni fejben, és ez nagyon zavart. Ráadásul annyi pluszmunkát kellett végeznünk az ő hibáikból adódóan, hogy azt már megszámolni sem lehet. Gyorsan eszembe jutott, hogy ez volt a fő oka annak, hogy már 2020-ban is hazajöttem.
Összesen kilenc hónapot töltöttem a gyárban, ebből nyolcat keményen edzettem. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje a hazatérésemnek. Bár még mindig hiányzik pár millió a ház befejezéséhez, de legalább folytatom, amíg el nem fogy a pénz, aztán majd alakul. Legrosszabb esetben még egy évet eltöltök Németországban. De ez már a jövő zenéje.
Az egyik este egy céges buliban posztoltam egy idióta képet magamról, aminek köszönhetően később megjelent Daryna. Még ugyanazon az este előfizettem a Tinderre is, hogy megnézzem végre, ki az a nyolc vagy kilenc nő, akinek jelenleg tetszettem.
Hadd ne mondjam.
A fele Afrikában élő hölgy volt, némelyik nagyon is szép, és mind arra várt, hogy valaki beházasítsa Európába. A nők többi része környékbeli volt, de mind idősebb és elhanyagoltabb, mint amire nekem szükségem lett volna.
Két nappal később felmondtam a cégnél, mondván, hogy hazamegyek, mert az ott nem élet nekem. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondták, hogy „jól van, megértem”, hanem hogy „mit kérsz a maradáshoz?”.
Én eredetileg egy magyar cégnek dolgozom már három éve, ahol tudják, hol jártam és mit csináltam eddig, tisztában vannak a képességeimmel, és hogy bármikor oda tudom tenni magam, ha kell. Az egyik szerződéses partnerünket ott hagyta a vezetője, így engem már alapból vezetőnek küldtek oda.
Már pár hónap után ott akartam hagyni őket, mert keveselltem a pénzt. Akkor sikerült meg másfélszereznem a béremet, így már elegendőnek bizonyult. Valójában még sosem kerestem annyi pénzt. De mégsem sikerült elviselnem hosszú távon a helyzetemet, így felmondtam.
Megkérdezték, hogy ha biztosítanának nekem saját lakást és autót, akkor maradok-e, de kértem egy kis időt a gondolkodásra.
Persze már aznap este a hatalmas, jól berendezett hotelszobában aludtam, csodálatos kilátással az Alpokra. Ezt nem én kértem, ehhez ők ragaszkodtak, hogy ezzel is bizonyítsák komoly szándékukat.
Még aznap este beléptem a Facebookba, ahol Daryna legelső idióta üzenete fogadott, és onnantól egészen tegnapelőttig meg sem állt a beszélgetésünk.
A szépségével az első pillanatban megnyert volna magának, de én sem vagyok annyira hülye. Tudtam, hogy ez egy játék, de élveztem egy gyönyörű nő társaságát, hisz régen nem volt benne részem.
Elmesélte, hogy Donyeckben lakik, ami négy hónapja orosz megszállás alatt van; hogy a háború tönkretette a legszebb éveit; hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket, és ettől nagyon tart; és még egy csomó szörnyűséget felsorolt.
Említette a barátját, aki két éve elindult Ciprusra, azóta nem hallott felőle. Beszélt a nővéréről és az unokahúgáról, a mindennapjairól, meg úgy mindenről is.
Tetszett, hogy ennyire őszinte.
Mivel éreztem, hogy mire megy ki a játék, rákérdeztem, hogy mi az én szerepem ebben a történetben. Ekkor előállt a csodálatos tervével, hogy ő házasodni akar, meg gyerekeket szülni, csak jusson ki abból a nyomorból, amiben van.
De hát dehogy akartam én házasodni. Életem végéig fogom szenvedni az előző házasságom következményeit is.
Aztán rátért a lényegre. Neki kellene pénz, de tényleg nem sok, csak annyi, amennyiből kijut az országból és eljut Lengyelországba. Onnan meg majd Németországba, mert neki ez volt a célja.
Eljutottunk egész odáig, hogy ő eljönne hozzám, és bár mindent megígért, abban maradtunk, hogy majd megismerjük egymást, és ha nem úgy alakul, akkor mindenki megy a saját útjára.
Én nem akartam kihasználni, és nem akartam azt sem, hogy mások használják ki, mert ő elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy már bármit megtenne a szabadságáért.
Elég sok hibát elkövettem már életemben, rengeteg rossz döntést hoztam, és már régóta vezekelek a bűneimért. Az egyetlen, akinek ártani tudnék, vagy akire veszélyes vagyok, az saját magam.
Napokig gondolkodtam, hogy meggyőzzem magam arról, hogy neki Németországban vannak a legjobb esélyei az újrakezdésre, nekem meg kell még pénz a házam befejezéséhez.
Felmentem hát az irodára, ahol már azzal a kérdéssel fogadtak, hogy maradok-e, de mondtam, hogy a válaszom nem ennyire egyszerű.
Előálltam hát a kéréseimmel, miközben felvázoltam a tényeket. Egyetlen lehetőséget adtam a maradásomnak, mégpedig, hogy olyan lakást biztosítanak számomra, amelyben Daryna is elfér, és emellett szükségem lenne egy újabb autóra is.
Mindezt persze nem kértem ingyen. Felajánlottam több mint 1000 eurót a fizetésemből. Biztos voltam benne, hogy ha nemrég még annyira akartak, hogy ők adtak volna mindent, akkor így egyszerűbb, ha a nagy részét még fizetem is.
Természetesen időt kértek a válaszadásra.
Teltek-múltak a napok. Darynával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttünk, hogy van bennünk egy csomó közös pont.
Azért, mielőtt nagyon belemelegedtünk volna, megkérdeztem, hogy mégis mennyi pénzre gondolt, de nem mondott többet két napi béremnél. Ennél többet elköltöttem már szerencsejátékra is egyetlen este alatt, szóval gondoltam, belefér, bár nem voltam biztos benne, hogy igazat mond.
Lassan elérkezett a felmondási időm vége, és mindenképp két hét szabadságra mentem volna a gyermekeimmel utána. A cégnél megvárták az utolsó munkanapomat, hogy elmondják, hogyan döntöttek.
Még az utolsó előtti napon a kisfőnök behívott az irodájába, hogy megbeszéljük, mit akarok, és hogy tényleg hajlandó vagyok ekkora áldozatot hozni egy nőért.
Még azt is felajánlotta, hogy elvisz kurvázni. De az nem az én világom, és ez egyébként sem ennyire egyszerű.
Mivel végig hangoztattam, hogy két évre tervezem, mert a saját céljaimat kell előtérbe helyeznem, ezért megkérdezte, hogy mégis meddig akarok maradni.
Én továbbra is mondtam, hogy két vagy maximum három év.
Valószínűleg itt rontottam el.
Másnap bejött a tulajdonos egy német emberével a másik cégétől. Felmentek, tárgyaltak, majd elmentek. Ezután hívtak fel engem is, ahol úgy kezdték, hogy nagyon sajnálják, de nincsenek jó híreik.
Hatalmas kő esett le a szívemről ekkor.
Végig idegeskedtem, hogy tényleg kockára tegyem-e minden elképzelésemet az ismeretlenért. Szóval onnantól kezdve csak mosolyogva hallgattam őket.
Elmondták, hogy higgyem el, ők mindent megpróbáltak és nagyon sajnálják, de nem tudják megadni, amit kértem, mert akkor a kollégáimnak, akik a barátaim, nem fognak tudni fizetésemelést adni.
Majd hozzátették, hogy úgy gondolják, hogy így nem fogok visszamenni szabadság után.
Én meg boldogan válaszoltam, hogy jól gondolják, hazajövök és folytatom a házfelújítást, de mindent megértek, és ez így a legjobb.
Aztán összepakoltam és hazajöttem.
Már az egész szabadságom el lett cseszve.
Két órával a lányaim után értem haza. Ilyen még nem volt, és többet nem is fordulhat elő. Szerencsére a húgom elment értük a vonathoz, és hazavitte őket. Én meg ott tetettem ki magam a fuvarossal.
Boldogan kellett volna töltenem a következő két hetet, de ehelyett megevett az ideg.
Nem ez volt az első eset, hogy előkerült egy nő, vagy valaki, aki annak érzi magát, akkor, amikor a lányaimmal készültem szabadságra menni. Mintha az ördög kegyetlen játékot játszana velem, amelyben én eddig mindig elbuktam.
Már édesanyám is megjegyezte, hogy talán nem akkor kellene ismerkedni, amikor a lányok itt vannak.
De a válaszom az volt, hogy ismerkedni akkor kell, amikor lehetőség nyílik rá.
Hát ez volt az utolsó alkalom, hogy én az interneten ismerkedtem, az biztos. Különben még a lányaimat is elveszítem.
Daryna mindvégig tudta, mi a helyzet. Elmondtam, hogy elszámoltam magam Németországban, de már azelőtt, hogy megismertem volna, haza akartam jönni, hogy folytassam, amit néhány évvel ezelőtt elkezdtem.
De őt ez nem zavarta.
Azt mondta, hogy eldöntötte, hogy mindenképpen hozzám fog jönni, legyen az Németország vagy Magyarország. Nem számít.
Szeretett volna mihamarabb indulni, ahogyan én is azt akartam, hogy mielőbb kijusson abból a pokolból, ahol akkor volt.
De megértettem vele, hogy várja meg, amíg a gyerekek elmennek. Épp elég lesz nekem majd decemberben azon aggódnom, hogyan fogják őt fogadni.
És ezt ő megértette.
Aztán elérkezett az utolsó hétvége, azaz az indulás ideje. És itt kezdődtek az igazi bonyodalmak.
Már az elejétől tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. De aki nem mer, az nem is nyer. Ugye?
Ráadásul minden éjszaka, onnantól kezdve, hogy beszélgetésbe elegyedtünk, pontban 22:22-kor néztem az órára. Voltam olyan bolond, hogy ezt egy angyali jelnek vettem, és fel sem merült bennem a 22-es csapdája.
Ráadásul pont ugyanaz a forgatókönyv, mint Kiránál. Már felmondtam és a hazaköltözésemet tervezgettem, amikor megjelent. De miatta nem akartam Németországban maradni.
Sok időm volt gondolkodni az elmúlt években az elkövetett hibáimról és a meghozott rossz döntéseimről, és ha tudtam volna, hogy így alakul, valószínűleg soha nem költözöm haza.
Ezért Daryna miatt már maradtam volna, de nem jöttek ki a számításaim.
Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt az elmúlt időszakban. Mintha ugyanaz a démoni lény űzött volna velem játékot, csak újabb és még szebb köntösben.
De végig játékban maradtam, mert élveztem, és mert valahol mégis, akár csak egy kicsit is, de hittem a csodákban.
Szóval elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy indulna, és szüksége lenne az utazáshoz pénzre. Ezt már az elején tisztáztuk, így nem ért váratlanul.
Sokkal inkább az átutalás módja ijesztett meg.
Kriptóban szerette volna a pénzt.
Akkor szembesítettem vele, hogy jelenleg Magyarországon a legtöbb online csalást Ukrajnából követik el, ráadásul kriptóban, szóval itt ér véget a történetünk.
De nem adta fel. Addig könyörgött, közben szerzett valahonnan egy Revolut-címet is, ahová utalhatok, hogy végül megkapta, amit szeretett volna.
Végül is már az elején megígértem neki, hogy akárhogy is, de ennyivel tudok neki segíteni, hogy kijusson az országból. Tényleg csak két napi béremről volt szó, amit mélyebb pillanataimban egy este elfogyasztok.
Szóval miért ne.
És ezzel az átutalással kinyitottam magam számára a saját poklom kapuját.
Két napig tartott, mire Donyeckből elért Kijevbe, közben folyamatosan eltűnt. Majd Kijevtől 25 kilométernyire jelentkezett, hogy jól van, de kint töltik az éjszakát valami házban, mert veszélyes éjszaka bemenni a városba. Korán reggel indulnak tovább.
Aztán a beszélgetésünk közepette szó nélkül eltűnt.
Soha nem éreztem magam még annyira tehetetlennek és kilátástalannak, mint akkor. Nem tudtam nem a legrosszabbakra gondolni.
Azt hittem, hogy megerőszakolták, elrabolták vagy megölték.
Be volt állítva az MI, hogy folyamatos információkat küldjön azon térségek helyzetéről, ahol ő éppen tartózkodik. És Kijevet azon az estén is dróntámadások érték.
Szóval szinte biztos voltam benne, hogy valamilyen baj érte, amikor eszembe jutott, hogy megcsörgessem a telefonját.
A telefon kicsöngött, és kis idő múltán Daryna szólt bele a vonal túlsó végén.
Ekkor megnyugodtam, hogy jól van.
Majd nagyon csúnyán össze is vesztem vele, hogy ilyet nem csinálhat velem, mert tudja, hogy mennyire aggódtam érte eddig is minden egyes napon.
De megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, másnap indul tovább Pestre.
Másnap vártam a jelentkezését, ismét hiába.
Ekkor vesztette el végleg a bizalmamat.
Aztán előkerült azzal, hogy elszámolta magát, és hiányzik még egy kis pénz a vonatjegyéhez.
Akkor összeraktam a képet.
Nem értettem, ha csak a pénzem kellett neki, miért beszélget még mindig velem.
Hát ezért.
Még több pénzt szeretett volna kicsikarni belőlem.
De ez már nem jött össze neki.
Szembesítettem a dolgokkal, a hibákkal, melyeket végig elkövetett, majd magától is beismerte az igazamat.
Másnap felszállt a vonatra Lengyelország felé, ahová először is tervezte.
Még küldött egy videót, hogy egy aluljáróban fog aludni több tucat menekülttel együtt, és enni sem maradt pénze.
De én már nem tudok hinni neki.
Abban sem vagyok biztos, hogy valójában Lengyelországban van-e, hogy tényleg menekült-e, vagy csak egy egyszerű bűnözőbe futottam-e bele.
De mindvégig volt bennem egy csöppnyi remény mindabból, amit láttam és hallottam, hogy ő valójában az a törékeny, kilátástalan, elkeseredett, ártatlan, kicsi lány, aki eltévedt az úton, és most a saját hibáiból fogja megtapasztalni, hogy az élet a háborún kívül is veszélyes és kegyetlen, főleg egy idegen országban, az éjszakában.
Még felajánlottam neki, hogy ha tényleg igaz a története, és rájött, hogy rosszul döntött, kap egy névre szóló vonatjegyet ide, ahonnan utána biztonságban intézheti a papírjait, majd mehet tovább oda, ahová valójában is szeretett volna eljutni.
De soha többé nem hallottam felőle…
